SOMLÓ és SÁG között

„Milyen a Mennyország? Ott kamillateát fõznek, pörkölik az árpát malátának, hogy kávé legyen. Jár karonfogva a szülõi pár. A tepsiben kukoricalisztbõl tábla, arany ikonlap, s mutat egy arcot, anyámét, a cukor ezüstjével a szõlõszemek rubintkövével.”

Somló és Ság között

(Nagy László költõ ürügyén a Marcal-vidéken.)

Olyan helyen járunk, amely mint a mediterrán vidék rokonságban él aranyszínekkel és nemcsak a napfény miatt. A belülrõl áradó, nyugodt ragyogás végig halad a Kemenesaljától délre, a Marcal-vidéken, a folyó szabdalta halmokba töltött mocsaras, lápos, a kirándulókat gyönyörködtetõ, embermagasságra nõtt gyógynövény-aranyvesszõs rétek és búzatermõ mezõk között. Ha Somló déli oldalán a szõlõk közt kószálva lenézünk a völgyre, csak a tenger hiányzik attól, hogy képzeletünkben Dél-Olaszország megelevenedjék. Ebben a belsõ és külsõ tündöklésben érik a szõlõ, ettõl olyan különös és megismételhetetlen ízû az itteni bor és talán ettõl különösek az 1925. július. 17.-én Iszkázon, a hegy szomszédságában született Nagy László költõ, mûfordító költeményei. Bár a születés dátuma után vagyunk, és a 85. évforduló ünnepségei megtörténtek, illõ körülnézni a költõ Somló és Ság közötti, tágabb életterében. „Születésemkor aratás volt…Anyám a kamrát, padlást sározta, sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz anyagot, kínlódta át magát a gerendákon. Úgy elfáradt, hogy szerinte, a szüléshez sem maradt ereje.”

Az anyaföld a „Jönnek a harangok értem” címû, a magyar irodalom legszebb szociográfiai ihletésû versprózájában elevenedik: ”Föld, te húmusz, te szürke agyag, tolod magadból az áldást, ha mûvelnek, bevetnek férfiasan. Bükköny- lóhere- lucernarendek hemperegnek rajtad kövéren. Boglyáktól vagy kontyos, óriás gabonakeresztek a melleden. Ontod a kukoricát, krumplit, répát, tököt rogyásig. Ülök a híd alá, hogy halljam: kerekeken, patkós patákon átdübörög az áldás fölöttem…. Föld, ahol a szülõket felszerszámozta a sors egyetlen halálos iramra. Hátukon olvad a hó és bõrük is zörög nyáron…Kõbe ütik lábuk ujját, lépnek tövisbe, kígyócsontba. Négykézláb másznak térden krumpli szedéskor. Rafiakötegük földig zizeg. Gálictól kék a göncük, zöld lábuk a májusi trágyalétõl. Jönnek a hímporos mezõkrõl térdig arany csizmában. Milyen a Mennyország? Ott kamillateát fõznek, pörkölik az árpát malátának, hogy kávé legyen. Jár karonfogva a szülõi pár. A tepsiben kukoricalisztbõl tábla, arany ikonlap, s mutat egy arcot, anyámét, a cukor ezüstjével a szõlõszemek rubintkövével.”

Felsõiszkázon a szülõi ház gondosan rendben tartott mini-múzeum, az idõszakonként tartott megemlékezések színtere. Ez már nem a régi ház, amelynek minden zugát a szülõk emelték élhetõvé. „Kezeink fönn a legmagasabban a szülõi kezek: kérgesek, repcsesek, földtõl vakotás kezek, hamulúgosak, lúgkövesek, sas-karmúak és bárányosak, tüskétõl evesek, lüktetõek, dombosak, árkosak, folyamatosak, holdasak, csillagosak, - nyomorult világtérképû kezek.”

Távoli körben dombok, erdõk, hegyek. Nyugaton a Ság, a Kemenesalja, Keleten a Somló és a Bakony. Haladunk tovább, a pajtanapokat évente megtartó Kiscsõszön keresztül vezet az út, ahol ilyenkor a régi paraszti múlt emlékei mellett a jelen zenével, táncokkal, kirakodóvásárokkal is felsorakozik. Csak érintjük Csöglét, balra kanyarodva, Kispirit, Nagypirit után elhagyva Veszprém megyét, a vasi vidékre érkezünk, amelyrõl ezt tartják a csúfolódó veszprémiek: vazsmegye, vazsvár, vazsfazék, lekvár…

Boba felé, a sík területen haladva, a jobbra-balra szlalomozó út a mocsaras, lápos vidék velejárója. Körültekintve megelevenednek a táj kialakulásának történetét leíró sorok: A területet a Marcal folytonos romboló és építõ hatása alakította és alakítja, bár ez utóbbi az1863-ban elkezdõdött, majd késõbb folytatódó lecsapolás után már nem meghatározó. Mi több: a Marcalnak a döntõ döfést a bauxit bányászat okozta, errõl könyvtári anyag van, érdemes olvasgatni. A régi medret azonban a tájon nyitott szemmel átutazók még ma is fellelhetik. Szinte felelevenedik elõttünk az egykori hatalmas mocsár és képzeletbeli szemeink elõtt újra éled ez a már tovatûnt világ. Bánhalmától Marcalgergelyiig jól követhetõ a folyómeder kanyargása, de Nagypirittõl Adorjánházáig terjedõ szakaszán eltûnik a szemünk elõl. A folyó itt ugyanis szétterülve olyan szélességben haladt, hogy a meder akár több 100 méteres is lehetett. Csögle és Nagypirit között a völgy elérte az 1500 méteres szélességet is. Nem alkotott tehát itt határozott medret a folyó, hanem a síkságon elterülve hatalmas és járhatatlan mocsárságot hozott létre. A fõ folyás nyomait azonban itt is megtalálhatjuk a falvak nyugati határának közelében. A Zala is ezen a területen folyt keresztül táplálva az akkori Marcalt és az így hatalmasra duzzadt folyó oldalazó erózióval szélesítette völgyet. Így jött létre a mostanra kicsivé zsugorodott folyóhoz képest a szokatlanul nagyméretû völgy, a Marcal-vidék.

A múltból, a múltba érkezünk, Kemenesaljára, a Ság-hegyhez közeli Egyházashetyére, amelyet Berzsenyi Dániel (1776. május. 7. – 1836. február 24.) szülõhelyeként õriz az irodalomtörténet és a rendben tartott szülõi ház. A költõ furcsa, ellentmondásos, hatvan évet megért élete, szinte ellentettje Nagy Lászlóénak. Bár gazdag, sikeres földesúr volt, életének igazi értelmét a költészet jelentette. Ez a feloldhatatlan ellentmondás Berzsenyit élete végére kiábrándulttá, keserûvé tette. Mûveiben a klasszicizmus, szentimentalizmus és a romantika keverednek. Ami a csaknem másfél évszázaddal késõbb született Nagy László költészetével közös vonás, a táj és a természet szeretet. El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette. A kertben a fákon, virágokon, kaptárakon kívül csak asztal és szék, semmi más. A lángoló kertre néz, ott ül mozdulatlanul a nyár végi zsongásban, és mintha valami belül elkezdené mindazt, amit eddig életében magába gyûjtött, zajtalanul dagasztani és köpülni a gyermekkort, a szülõi házat, a szerelmeket, azt, amit tanult, látott olvasott. (Ha valaki ennek hangulatát kívánja, olvassa Kisfaludy Sándort, Himfy szerelmeit. „Mint a szarvas, kit megére/ A vadásznak fegyvere,/ Fut, de késõn, foly már vére,/ Vérzik tõle a csere:/ Úgy futok én a pár-szemtõl,/…”
Csak zsongása, hangulata van, képek áramlása és szakadatlan álmodozás.)

Berzzsenyi gyakran idézett költeménye a „Búcsúzás Kemenesaljától” Messze setétedik már a Ság teteje, / Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,/ Szülõföldem, képedet: / Megállok még egyszer, s reád visszanézek./
Ti kékellõ halmok! gyönyörû vidékek!/ Vegyétek bús könnyemet.” Amely pedig Janus Pannonius (Csezmiczei János) (1434. augusztus 29. – 1472. március 27.) pécsi püspök Búcsú Váradtól címû költeményére rímel. „A végtelen mezõket hó takarja/ S a zöld berekre is, hol lomb virított,/ Most téli zuzmarás lepel borul rá./ A Kõrös szép, de jobb, ha indulunk tán,/ Soká tart, míg elérünk Ister úrhoz;/ Fel hát az útra, társaim, siessünk!/ Folyón, mocsáron át gyerünk elõre,/ A mély tavak fölött is jég feszül már,/
S hol imbolygó ladikján félt a gazda,/ Most bátran jár-kel, hetvenkedve vágtat.”

Végül álljon itt Nagy László költeményének elsõ versszaka, a címe: „Berzsenyi szólítása: „Nagy fényû férfi, mármori kõ meg vér/ tömény csodája, égi hegy élen állsz,/ s már lábadnál a fuvatos hó is/ gõböl-gulya, delel hidegében.”

Az alkotó természet nagyszerûen rendezte el ezt a szép vidéket. Díszítik – a Somló, vagy ahogy az itteniek hívják, a Nagy-Somló szomszédságában – a Ság-hegy (291 méter), a Kis-Somlyó, a Miskei-hegy és a Hercseg. Ez utóbbi tán hercegként is olvasható, hiszen ez a táj a magyar költészet hercegei közül sokakat adott. Nagy Lászlón és Berzsenyi Dánielen kívül Weöres Sándort, Dukai Takách Zsuzsannát és másokat. Mert itt nemcsak az egy négyzetkilométerre jutó átlag búzatermés, hanem a költõk, írók, irodalom mûvelõk termése is, miként a Somló: kimagasló volt.

2010. augusztus. 31. Wéber Tünde