A FOLYAMAT ELSÕBBSÉGE
- Részletek
- Wéber Tünde
- Találatok: 950
A FOLYAMAT ELSÕBBSÉGE
Csurka István: A folyamat elsõbbsége
(Megjelent a Magyar Fórum hetilap legutóbbi számában)
Elõzõ írásaimban a választások elõtt és után, nem mulasztottam el a választási gyõzelmet kivívó és hatalmas arányúvá tevõ nemzeti, keresztény, polgári és plebejus, vagy egyenesen népi réteg, a mai vegyes összetételû középosztály további feladatára, helytállására figyelmeztetni. Most is ezt teszem, de most az egész írást ennek szentelem. Alig egy hét múlva elhangzik a kormányprogram, leteszi az esküt a miniszterelnök. Az esemény ünnepélyes, emelkedett és sok embert elégedettséggel, akár gyõzelemittassággal is eltölthet. Kialakulhat egy hangulat, az elégedett hátradõlés hangulata. Az új kormányfõ elmondja, mit tervez, mihez kér helyeslõ támogatást, mit fog azonnal s mit késõbb megvalósítani, a gyõztes sokadalom pedig kényelmesen hátradõl és várja, hogy ezek a tervek, ígéretek bekövetkezzenek. A forradalomnak vége.
Már vannak is jelek, hogy a vesztes oldal egyes szószólói, vagy a vesztes oldal, a komprádor burzsoázia egyes bujtatott, álruhás, finomítottan liberális képviselõi, ebbe az irányba próbálják terelni a közhangulatot. Békekonferencia-félék verõdnek-szervezõdnek össze, amelyekben a keresztényi megbocsátás, a tolerancia erénye hangsúlyozódik, és lassan, lopakodva, szordínósan tér vissza az elmulasztott rendszerváltás hónapjainak hamis szellemisége, amely mindenkinek megbocsátást hirdetett, bocsánatkérés és bûnbánat nélkül és úgyszólván az elkövetett súlyos bûnöktõl függetlenül. A még a liberális oldal, a bukottak kezében lévõ tájékoztató eszközök is ezt sugallják. A bukottak nevében védik és féltik a demokráciát és lebeszélik a további küzdésrõl, harcról a gyõzteseket. Azt akarják, hogy akik megválasztották, hagyják magára a kormányt és az, magára hagyatva, legyen kénytelen küzdeni a globalizmus, a liberalizmus sötét erõivel, világerõivel és vérezzen el.
A történelemben azonban a mélyreható változások tektonikája nem így dolgozik. Alapvetõ változást, egy akármilyen szándékú kormány, csak irányítani, gyorsítani, szabá-lyozni vagy fékezni tud, az energiát, a követelést, az igény nagyszerû erejét csak a nép, a kivívó réteg követelésébõl, mozdulataiból nyerheti. Ha a mezõkön, a tegnapi választási harc frontvonalain az emberek hüvelybe dugják a kardjukat és zsírba teszik puskájukat, akkor a kormány elbizonytalanodhat és elsorvadhat.
A harc folytatása most az állandó igénybejelentés. Függetlenül attól, hogy tudjuk, hisszük, a kormány is akarja, állandóan követelni kell a föld megvédését, magyar kézben maradását, és éppen azért, mert a megvert oldal fél tõle, állandóan szorgalmazni kell az egész rendszer megváltoztatását és az új alkotmányt.
Most mintha megint tömjénfüst áradna Pannonhalma felõl. Mintha nem tanultunk volna a történelembõl. A tolerancia szép és nemes tulajdonság, de idõ elõtti, nem a nemzet önérdekébõl való alkalmazása, öngyilkosság is lehet. A leszámolást ugyanis nem lehet megúszni. Egyszer minden társadalomnak tiszta vizet kell öntenie a pohárba és a bûnös, a nemzetellenes, a csak ártó garnitúrákat véglegesen félre kell tenni. A leszámolás természetesen nem életkioltást jelent, hanem végleges politikai, gazdasági félre-tételt. Törvényesen kiszabott büntetést.
Mindenki tudja, hogy ami történt, nem egyszerû választás volt, amely kétharmados országgyûlési többséggel végzõdött, hanem népítélet, a nyolcvanhárom százalékos népszavazás népítéletének folytatása és egy össznépi „elég volt” huj-huj hajrá kiáltása. A nép fogta a Fideszt, mint a jelenleg legalkalmasabb szivacsot, és vele törülte le a liberális, kommunista táblát. A borzalmas grafitit. Ez semmivel nem kisebbíti a Fideszt, mert ez maga a történelem.
De a továbbiakhoz tisztán kell látni, hogy nem a BKV-korrupció miatti felháborodás és egy-két cég pártkasszává alakítása, a hirtelen kibányászott és feltálalt esetek okozták az eredményt, noha besegítettek, hanem az évtizedes, a rendszer váltáskori sérelmek, a történelmi becsapottság felismerése. Minden benne van ebben. Antall alapszerzõdései, az SZDSZ-szel kötött paktuma, Göncz Árpád részrehajlása a médiaháborúban és az évtizedes hazudozás. Ezt a dolgot nem lehet a kormányprogram meghallgatásával lezárni és a másik oldalra fordulni a puha ágyban.
Egyetlen szabálynak kell érvényesülnie: csak törvényesen. A törvény teljes szigorával, de az elkövetett nemzetellenesség arányában, a rablás mértéke szerint, igazságosan. Nagyon fontos, hogy a számonkérés ne érintsen és ne tegyen tönkre ártatlant, kényszerítettet, kisbûnöst, s akivel szemben az a méltányos, annak meg kell bocsátani és megadni neki az újrakezdés és a jóvátétel lehetõségét. De a fõkolomposokat, a nagy-rablókat, (vagy ahogy régen mondták: a nagy Vágókat) a hazaárulókat ki kell zárni a hatalomba visszakerülés és az új magyar rend aláaknázásának lehetõségébõl.
Nyilvánvalóan ezek nem úszhatják meg azzal az úgynevezett politikai büntetéssel, amit a választás elvesztése jelent számukra. Legtöbbjük személy szerint nem is vesztette el a választást, mert listán bekerült és egyelõre mentelmi jogot élvez. Ezekben az években ugyanis, a bûnözésnek új formái alakultak ki, amelyek csak látszólag voltak politikai bûnök, hibás döntések, csak erkölcsileg elítélhetõ, de törvényesen megálló tettek, eltulajdonítások, korrupciós mûveletek, valójában törvényesség mögé ügyesen elbújtatott maffiabûnök voltak, amelyeket most ki kell hámozni a politikai burokból. Az egész elmúlt korszak ennek a bûnözésnek a kifejlesztésén, a politikai álcázás módján és a bûn kiterjesztésén, milliókból milliárdokká tételén dolgozott. Már a Németh-kormány idején elkezdte az úgynevezett spontán privatizációval, majd folytatta az Antall-kormányba beépüléssel, nemzetközi kényszerítéssel, a privatizációval és a privatizáció elveinek hamis meghatározásával, a kárpótlás és a kárpótlási törvény szétszedésével és gyengített összerakásával, amelybe az alkotmánybíróság és annak akkori elnöke jócskán besegített.
Olyan dolgok, történések ezek, amelyek több mint húsz éve estek meg, és egy-két kivételtõl eltekintve nem is azok csinálták, akik késõbb a haszonélvezõi lettek. Többen már nem is élnek. A bûnt egy körmönfontan, idegen erõk segítségével és érdekében megszervezõdött ál-elit, egy gyarmatosító burzsoázia követte el, amely pártokat hozott létre és bízott meg a végrehajtással. Végül a pártok fõembereit emelte be magába. A pártok eltûntek, a gyarmatosító ál-elit kicserélõdött, amõba szerûen alakot változtatott, de folyamatosan jelen van. Most is él és dolgozik.
Példákra van szükség? Az ország egyik legnagyobb, kétes értékû vállalatának, a Wallis Rt.-nek vezetõjébõl elõbb miniszter, majd miniszterelnök lett. Válságkezelõ. Ez csak a végpont volt, de Gyurcsány sorsa is hasonló és Medgyessyé is. Ezek tûrhetetlen, piszkos, bûnös összefonódások, amelyekre nem elég a politikai büntetés, hogy most nem választották meg õket, de majd késõbb megválaszthatják. Még az igazságügyi eljárás sem elegendõ. Nem elég egy névtelen feljelentés liba ügyben, vagy Wallis-dologban. Rend csak akkor lesz, ha kifejezett erõs társadalmi nyomást fejt ki a gyõztes réteg, hogy legyen igazságtétel, ha a társadalom nem tér napirendre a dolgok fölött. Nem elég a kormány és nem elég az ügyészség és a bíróság – ezt követelni kell. Ez a választással vívott forradalom természetes folytatása.
Világossá kell tenni, hogy nemcsak az MSZP elnöksége bûntanya, hanem a Wallis Rt. is az, és a kettõ szövetkezése bûnszövetség. Kóka János minden vállalata és minden minisztérium a honvédelmitõl a pénzügyig egyetlen bûnszövetségi hálózat volt ebben a korszakban és a nemzet elemi érdeke, hogy meg-szabaduljon tõlük. A bûnt egész pártok követték el és egész vezetõségek, meg azok a személyek és azok a szerkesztõségek, amelyek ezeknek a szolgálatába szegõdtek. A tételes jog és a bûnüldözés ezeknek nehezen tud nyomába eredni. A társadalmi nyomás, a polgári körök, civil szervezetek, fórumok által rendezett nyomásgyakorló igazságtételi összejövetelek, mozgalmak azonban nem szüntetik meg, még fel sem függesztik az igazságszolgáltatás jogszerû, hivatalos tevékenységét, hanem megerõsítik azt. Meg kell tárgyalni egész szerkesztõségek, egész pártok teljes körû összefonódásának ügyét. Elvégre a tévék, a rádiók, és egyes közvéleménykutató intézetek folyamatosan, központi vezényléssel, együtt hazudtak és rágalmaztak. Ugyan miért úsznák meg most legalább megszólás, megbélyegzés nélkül. Tudták, hogy hazudnak. Tudták, hogy embereket tesznek tönkre, tudták, hogy rossz ügyet szolgálnak, a bûnt szolgálják.
Új alkotmány kell, sajtótörvény, új médiatörvény. Még egyszer ne lehessen a sajtószabadság cégére mögött hazugságot árulni.
Az elszámoltatás folyamatának két mederben kell haladnia. Rendõri, ügyészi, bírói szakban, az erre hivatott szervek természetes kötelességeként. Társadalmi közvéleményi szakban, amely a sajtóban, a nyilvánosságban, mintegy társadalmi bíróságként mûködve leplezi le, ítéli el, bélyegzi meg a bûnösöket. Személy szerint, pártjukat illetõen. Népszava, Népszabadság, TV/2, Heti hetes, ATV, Klubrádió, stb. A dolog sürgõs. Õk megint elõbb ébredtek. Jelenleg már több elhárító, szétkenõ kampány is folyik. A Fidesz kétharmados többsége diktatúrát jelent és Orbán diktátor – volt a címe az elsõnek, amely a kétharmados eredmény hatására némileg tompult. Az eredmény hátrébb vonatta velük saját agaraikat, de nem jelenti ez azt, hogy adandó alkalommal nem állnak elõ vele. Ügyesebb és hatásosabb ennél a köztársasági elnök mandátumának meghosszabbítása érdekében kifejtett hatalomgyengítõ és elbizony-talanító kampány. Mert Sólyom László valóban érdemes ember, sok jó kiállás fûzõdik a nevéhez és élete egy pontján, a komáromi Duna-hídon áldozat is lett. Azóta glória van a feje körül. De a rendszerváltás éppen ilyen glóriák miatt maradt el, vagy feneklett meg. Most nem kell glória. A kétharmados eredmény, amely egy nagy „elég volt!”-ban fejezõdött ki, éppen arra jogosítja fel a kétharmad-tulajdonosokat, hogy a most szükséges, a most alkalmas embert találják meg és válasszák meg. Ezt a harcban kivívott jogot és ezt a honfoglalást kérdõjelezi meg a glóriás ember – részben azért hamis az a glória – újraválasztási mozgalma. Amely mögött egy új párt, az LMP egyre láthatóbban abszolút régi törekvései, SZDSZ irányultságai, másság-vonzalmai is meghúzódnak.
Mi leszögezzük: meg lehet változtatni az alaptörvényt is, ki lehet írni az elnökválasztást közvetlen választással is és lehet választani egy úgynevezett erõs elnököt is. Nem lesz sérelme a demokráciának, ha ez történik. Amellett Sólyom László személyével a mai alkotmányt védelmezik és az új, akár egyedül a Szent Korona-tanra, avagy a tiszta Szent Korona-tanra épülõ új alkotmánynak is ellenállnak. Ez pedig bizonyosan nem demokratikus, hanem idegenszívûségen alapuló cselekedet. A földmegtartó, az erõsebb álla-mot jelentõ új alkotmány követelése is rendszerváltó követelés. És összefügg az igazságtételi fórumokkal, a kettõ egymás nélkül nincs. Különleges harci terep most az MNB és a kormány közötti konfliktus is. Ma mintegy tudomást sem véve az eseményekrõl, a közszolgálati tévé és a rádió is arról mert beszélni – végeredményben meri félrevezetni a közvéleményt –, hogy a leendõ kormány és mai jegybank elnöke közötti konfliktus ront az állam tekintélyén, kedvezõtlenül befolyásolja hitelképességünket. Ez most a bûnös ál-elit utolsó védvonala. Magyarok, éhezõk, kistulajdonosok, éhenkórászok, ha pénzt akartok, ne bántsátok a mi jegybank elnökünket – és a többi off-shorost –mert nem kaptok pénzt. Holott hát mi más volna egy nem idegen szolgálatban álló közszolgálati rádió vagy tévé alapvetõ kötelessége, mint kimondani, hogy egy adóelkerülõ ne legyen, ne lehessen az MNB elnöke. De ezt véletlenül sem ejti ki a száján. Ez gyalázat! Ilyen közszolgálatiság nem kell. Ez a fajta pártatlanság menjen a fenébe. Csak egy igaz álláspont lehetséges: off-shor-lovag ne legyen bankelnök.
Egyébként pedig ez a jegybankelnök minden tettével, offshore-jával, alapkamat emeléseivel és csökkentéseivel, egész szellemiségével a múlt embere. Része annak az Európa népeit szipolyozó társulatnak, amelynek a feje a Bilderberg-csoport, és amelyik most a görög válság ürügyén, meg a többi még be sem következett dél-európai válság ürügyén rávetette magát az európai és elsõsorban a német adófizetõk pénzére. Folyik a roppant arányú tõke átcsoportosítása adófizetõktõl a bankokba. A trükk pofonegyszerû: államot, államokat kell megmenteni a csõdtõl, készpénzt kell juttatni nekik, hogy ki tudják fizetni tartozásaikat a bankoknak. Elveszem a pénzt a dolgozó, a termelõ embertõl, odaadom a támolygó, adósságban elmerült államnak, az kifizeti a tartozását a bankoknak és megmenekül a csõdtõl. Ideiglenesen. Csak a két szélsõ pont bizonyos: az adófizetõ zsebe, élete és a bank trezorja, ahová megérkezik. A többi: politika. Ilyen helyzetben megtartani egy régi vágású, idegenszívû bankelnököt halálos vétek. De a közszolgálati valamik még ki mernek állni mellette, mert a polgári középosztálynak még nem elég erõs a hangja.
Rakjon örömtüzeket, rendezzen tûzugratásokat, lejtsen kartáncot, vegyen részt hálaadó istentiszteleteken a kétharmados magyarság, de a harcot ne hagyja abba. Ez most a korparancs.