Mióta tilos a HALOTTAKRA EMLÉKEZNI?

„A védõk összesen: harmincötezren, /A vár-vérárból kimenekülten / Hétszázkilencvennégyen/ Élõhalottból, élõkké lettek/ A többiek a földre rogyva/ Jeltelen sírjaikban a fák és/ A budai villák alatt, az / Alkalmi mauzóleumokban/ Nyugszanak.”

Mióta tilos a halottakra emlékezni?

A napokban a közszolgálati tévé vetítette „A Sztálingrádi csata” címû svéd-német filmet, amely voltaképpen filmnekrológ a hazájuktól távol elesett német katonák emlékére. Mit kerestek ott a távolban? A halál hõssé avatta õket és ez a kérdés immár a filmben sem lehetett fõ kérdés. Vesztesként zárták a második világháborút, akárcsak a magyarok, de mi még nem tartunk ott, hogy hivatalosan megemlékezzünk az abban az idõszakban elesett katona hõseinkrõl.

A százkét napos 1944–45-ben zajló budapesti ostromban például (amelynek egyik fontos dátuma január 11.-e, a várból való kitörés napja), az elesettek száma (magyar katonák és civilek) messze felülmúlta az addigiakat. A hadtörténészek a sztálingrádihoz hasonlítják, de ott jóval kevesebb civil áldozat volt, mert a várost még idõben kiürítették. A II: Világháborúban Berlin két hétig, Bécs hat napig, a kelet-poroszországi Königsberg (ma Kalinyingrád) is csak 77 napig tudott ellenállni a szovjet túlerõnek.

Elgondolta valaki, ha Budapest nem áll ellen olyan sokáig, lehet, hogy a kommunista befolyási övezet valahol München környékén ért volna véget?
A város körüli ostromgyûrû 1944. december 25-én zárult be végleg nyugat felõl is. A civil lakosságot gyakran egyik pillanatról a másikra érte el a háború. (Szemtanúk szerint 24-én délután a Fogaskerekû Vasút Széchenyi hegyi végállomásán várakozók közé hirtelen géppisztolyos szovjet katonák vegyültek, és a megrettent civilekkel együtt fogadták az érkezõ szerelvényt.)
A körülzárt városban elviselhetetlenebbé vált az élet. Az élelmiszerraktárak a külsõ kerületekben voltak és szovjet kézbe kerültek, így megoldhatatlanná vált a lakosság élelmezése. A fõvárost elfoglalni igyekvõ mintegy 180 ezer fõs szovjet-román csapattal szemben mintegy 79 ezer német-magyar csapat állt ellen. Közöttük kötelezõen bevonultatott, sorozott MAGYAR katonák voltak, akikre (ha nem vonulnak be, nem teljesítik a hadkötelezettségi parancsot) halálbüntetés járt volna. Védték Magyarországot, Budapestet, a budai várat, független attól, hogy ki a nemzetvezetõ, vagy nemzetvesztõ - hõsi halált haltak. Nem tudjuk, hogy a január 11.-én az összesen harmincötezres lélekszámú várból kitörõ, kimenekülõ védõ közül mennyi volt a magyar. És azt sem, hogy végül a február 13.-át megelõzõ napokban hányan maradtak holtan a végsõ küzdelemben. Csak azt, hogy hivatalos megemlékezés ma még nincs róluk. Azért a hajdan elesettekre (hozzátartozókra, családtagokra) külön-külön: emlékezhetünk.

2010. február. 11. Wéber Tünde