MOSLÉK KORSZAK a senkik földjén

MOSLÉK KORSZAK a senkik földjén

Régebben, a politikai nagymenõk szinte sértve érezték magukat, ha valamelyik vicclapban nem jelent meg róluk karikatúra. A senki-korszak hatalom garnitúrájának tagjai ugyanakkor arctalan, nem létezõ lények, már nem számítanak Még csak el sem kell felejteni õket. Már nem számítanak, ugyan, de nap, nap után az életünket veszik el. Ezért nem elég a hajó fedélzetérõl, a partvonalról bámulni õket, a senki földjét és senki szigeteket, tenni kell valamit, mindig átlépni valahová, ahol ismét tenni kell, számolva a tökéletesen ismeretlen következményekkel. Ameddig lehet.

Még lehet?

Ha mindenki egy vagy két bizonyos párthoz köthetõen bármire, bármilyen pozícióra alkalmas és jó, akkor az emberek bízvást felcserélhetõek és akárkivé alakulhatnak. Ahogyan a festékes dobozok feldõlnek, a színek összefolynak, vagy a reggelit, ebédet, vacsorát, a krumplit, a tejeskávéval, a karalábét, káposztát, fokhagymát a baracklekváros császármorzsával összeöntik. Az akármire jó „akárki” ilyen moslékkorszakban születik. Arcéle bizonytalan, felejthetõ, jellegtelen. Léte a demokrácia megcsúfolása, amelyben elmosódni látszik a személyiség, sõt, legfõbb érdeme, annak hiánya. Még ugyan irigy, kapzsi és intrikus, de képmutatásból még azt mondja: legyünk azok, akik vagyunk. Mert az akárki sznob, ezért hajlékony, simulékony zsenikre és önmagukat értelmiséggé avanzsáló és írásokkal, látszólag íratlan szabályokkal teletömködött politikai tetoválókra, kiszolgáló, lakájhitû, elvtelen kvázi igazmondókra van szüksége. Ez utóbbiak ennek a végveszélybe sodort világ és nemzet még emberként élni kívánó isteni teremtményeinek legfõbb sírásói.

Már nem a globális felmelegedés, sarki jéghegyek olvadása, az óceánok közeledése a szárazföld csökkenése, a kiegyenlített éghajlat eltûnése a gond, hanem a személyiség eltûnése. A személyiséget az Isten a világ megalkotása közepette, mint a festõ palettáján a színeket - teremtette, a személyiség az, ami áttükrözõdik az emberi testeken, fénye átszûrõdik a ruhán, a személykocsi szélvédõn, elõbújik a szemekben, szeretetben, szerelemben elárulja egy kéztartás, egy figyelmetlen szó, óvatlan pillanat. A személyiség a lélek tükre, a nemzet e tükrök összességének kaleidoszkópja, és amely nemzet gyalázatos trükkök révén és sorozatával garniszállóvá lett és rajta cégér, hogy ez a nemzet nemtelen, fajzat, amelyre bárki rátaposhat, végigmasírozhat, a trükkök között a legkívánatosabb volt mindig a trükkök kitalálóinak és ma is az, és az lesz holnap is.

A nemzet személyisége ahelyett, hogy 1989-ben, a vesztett világháború utáni 44 esztendõs kómából, a gyalázkodó sárba és sírba tétel, a feledés alól, feléledt volna: eltûnt ebben a verbális háborús álforradalmian sematikus kavalkádban. Már az sem feltûnõ, ha azt mondják a nemzetre, hogy birka, jámbor, a végetlenségig tûrõ fajta, mindeközben pedig kirekesztõ, kisebbséggyalázó és cigánypecsenye eszegetõ. Már az sem, ha egykedvûen tûrjük, ha szeretteink egyike, másikára rászámolnak egy-kettõ három, ipiapacs, te vagy a fasiszta! Mert eltûntek a valakik, helyüket átvették a senkik. Már-már nemcsak földönfutók, hanem a senkik földjén futók leszünk? Ránk köszönt a hazai globális senki korszak?

2009. december. 09. Wéber Tünde