Faluvég? Semmiképp!

Faluvég? Semmiképp!

„Falvaim sárgák, fehérek, országút porát lesõk

titeket látlak, ti vésznek tetõkkel süvegelõk.

Nevetek zenél a számon: Vid, Nagyalásony, Doba,

Egeralja, Káld és Berzseny, Kispirit, Csögle, Boba.

Mindenség voltatok egykor, vagytok ma csillámai,

félelmes nagy az élet, félelmes bevallani.”

(Nagy László)

A közelmúltban egy napilap közölte az egyik neves magyar közgazdász véleményét a már-már kiüresedõ kisfalvakról: „Aki menni akar, menjen. Költözzön!” Szûnjön meg a falu? „Persze. Középkori hagyomány, miért kéne fenntartani?”

E döbbenetes kijelentésre önként adódik a kérdés: van-e Magyarországon ma a kisfalvakkal is törõdõ vidékpolitika?

Mielõtt a válaszra alkalmas feleleteket körüljárnánk, el kell mondani, hogy immár 15 esztendeje szülõföldemtõl, Budapesttõl távol a Somló-vidéken élek és vannak a témában személyes tapasztalataim. Miként azoknak is, akik az egyik vidékfejlesztési és agrárpolitikai fórumon kifejtették: amíg a gazdaságpolitika a vidék átfogó stratégiájának kialakulását is a tõkére bízza, nincs remény kibontakoztatásra. Ugyanakkor a vidék sokkal több lehetõséget kínál a társadalom egészének, sokkal nagyobb közhasznot hajt, mint amire a társadalom számít. Azért van szükség megfelelõ vidékpolitikára, hogy ezt a közhasznot a jövõben ki tudjuk emelni a vidékbõl. A vidékpolitika sem azonosítható az élelmiszertermeléssel, a közigazgatással, az oktatással, még az alapszókincsük tartalma sem teljesen tisztázott, nem szólva a finanszírozásukról. dr Glatz Ferenc akadémikus - a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat elnöke – a minap egy témában tartott összejövetelen úgy vélte, a vidékpolitika és a környezetvédelem közhasznai egyaránt állami finanszírozást igényelnek.

Ugyanakkor a hazai gazdaságról, versenyképességrõl, a munkanélküliségrõl alkotott neves és névtelen ötletadók sora is végtelen. A fõ kérdés: vajon mitõl lenne a magyar gazdaság versenyképes és jobb? Mitõl lehetne munkahelyeket teremteni? Nem attól, hogy olcsóbb a termék elõállítása és ezzel új piacokat szerzünk, az eredmény: növekedõ termelés, növekvõ adóbevétel és az ebbõl épülõ még több munkahely?
Az olcsóbb termelés nemcsak gyártási költségcsökkentést jelent. A legolcsóbb termelés az, ha helyben van a munkaerõ és a nyersanyag. Így a legolcsóbb a családi termelés, a helyi manufaktúra, a helyben, a természetben található anyagok kézmûves feldolgozással elõállítható termékek forgalmazása. Ez sok-sok kicsi eredmény jelent, de összességében lehet jelentõs is. Ez nem visszamenetelõ technika kudarca! Ezt a távol-keletiek már felismerték, és régóta sikeresen alkalmazzák. Nincs rá kereslet? Valóban? Meg kell nézni a piacokon, vásárokon, a kiállításokon mennyire keresettek, divatosak a helyi jellegzetességeket bemutató kézmûvesek portékái! Külföldi bemutatkozásaink java részét ezek a termékek alkotják és viszik el a pálmát az érdeklõdõk elõtt.

Az aprófalvas megyékben annyi kincs, helyi gyártási ötlet vár feldolgozásra, amennyibõl az ország exportjának jelentõs szelete elõkerülhetne. Mennyi parlagon heverõ alkotó emberi energia vész el, amely, ha nem használja fel a társadalom, önmaga ellen fordul. Mennyivel olcsóbb lenne a helyi manufaktúrákat, kézmûipart támogatni, mint segélyeket osztani, önmagukba forduló alkoholistákat, pszichiátriai betegek gyógyítási költségeit finanszírozni!

Persze úgy is lehet, hogy megszüntetik a pszichiátriai gyógyintézeteket! Menjenek szerteszéjjel a betegek a világba! Úgy is lehet, hadd igyanak az emberek, ebbõl lesz a helyi kocsmának nagyobb bevétele, ettõl is gazdagodik a falu. Úgy is lehet, hogy értelmetlen munkát adunk a munkanélkülinek, mondván: örüljön, hogy dolgozhat. Nem munkahelyeket kell teremteni, hanem értelmes, emberhez méltó, a társadalom hasznára váló elfoglaltságot adni.

Persze, mindent lehet, ami embertelen, a népirtó módszerek sora változatos. De hát hosszú távon alkalmazható-e ez a módszer itt Európában? Eddig úgy tûnik: igen. De hát akkor nincs mirõl, mit és kivel beszélni.

2009. november. 16. Wéber Tünde