SZENTIMREFALVA

Ki volt Szent Imre? Szent István király fia. A koronázási lepelrõl tekint ránk. Rövidre vágott haj, egy átlag ifjú arca, késõbbi megjelenítései szerint: deli, jóképû, fiatal férfi. 1083-as szentté avatása, a sírból való felemelése után csontjai többsége díszes ereklyetartókba került, majd patrocíniumokhoz, amelyek felveszik nevét. A késõ középkorban, mintegy száz volt belõlük a történelmi Magyarország területén.

Nevével jelzett településeink lakói a kérdésre: hol született és él ön? Több százszor elmondják, életük során személyes adataik felsorolásakor Szent Imre nevét. Ki volt ez a hajdani fiatalember – a trón várományosa, egyébként a királyi testõrség élén álló dux Ruizorum – aki, bár ezt megelõzõen szüzességi fogadalmat tesz, engedve atyja kívánságának 23 esztendõsen megházasodik, és amikor édesapja István király lO31-ben a székesfehérvári harangok zúgása közepette éppen az õ megkoronázására készül, érkezik a hír, hogy vadászbalesetet szenvedett, majd szeptember 2-án meghal. Most, hogy a Veszprém megyei kisfaluba igyekszem, szintén harangzúgás fogad. Délidõben, tûzõ napban, fehéren vakít a községtábla:

SZENTIMREFALVA

A Sümeg kistérséghez tartozó, a Marcal forrásvidék középkori falvai egyike. A 8-as útról Apácatorna és Veszprémgalsa felõl közelítve, balra a Somló-hegy, jobbra pedig Kemenesalja „kékellõ halmai”. Aprófalu, lélekszáma a csaknem hétszáz esztendõs múltja során alig haladta meg a kétszázat, csak a huszadik század elsõ éveiben lett viszonylag rövid idõre 6oo fõs közösség. De menjünk tovább, utazzunk két és fél évszázadot vissza l758-ba, feltételezhetõen Imre napjára, november 5-re.

Az idõ hûvös, ködös, krizantém fonnyadt, fanyar illata keveredik a zsúfolt templom templom párás levegõjében az ünneplõruhák, bekecsek, keményre vasalt fodros bõ szoknyák, fejkendõk mosott, friss szagával. Odakint még sorokban jön a nép, a mai családok õsei: Gombár, Mezei, Orosz, Somogyi, Dukai, Szûcs, Radics, Cseh, Kovács, Papp, Vass és a többiek. Csizmás, posztós nadrágú, dolmányos, bekecses falusiak, az idõs asszonyok fekete kendõben, ünnepélyes, lassú léptekkel, kezükben csont-táblás imakönyv, csuklójukon az olvasófüzér gyöngyszemei. Már alig férnek el, kicsi a templom, szoronganak a hívõk. Legyen derûs a kép, hiszen nagy ünnep van. Az Isten háza újra kinyílt! A hívõk elégedetten körülnéznek. A falu a török dúlás után a visszatelepültekkel és betelepültekkel, igaz immár egy új helyen, a Kígyós pataktól távolabb, a hegyháton keleti irányban, de ismét lakható! Csaknem száz esztendeje, hogy Budáról is kiment a török, majd kuruc, és labanc csapatok vágtattak át az országon, ezen a kisfalun is. És íme, itt a templom, a helyi krónika szerint: a falu népe építette.( Még nincs sekrestye, és torony, azt majd késõbb, a XIX században készül el, miként a felirat is késõbbi, l773-ból való: „Angyali és szûzi Szent Imre herceg, könyörögj érettünk!” És itt vannak a zászlók. A magyar „háromkirályok” Szent István, és Szent László képmásaival kivarrottak, közöttük Szent Imre. Fõhelyen. Miként a falu mai címerében is ott van: piros palástban, kecsesen, szentekhez illõ fénysugárban, méltósággal.

A prédikációban az Érdy-kódexbõl Szent Imrérõl veretes szavak, mondatok hangzanak el. „Immáron lássok meg ez szent királi magzatnak, bódogságos sziz Szent Imre királnak, avagy hercegnek életét miképpen érdemle felmagasztaltatni. Úristenül mind földön, mind mennyen, mind életében, halálakoron és halálának utána. Elészer felmagasztatá õtet az Úristen õ életében megvilágosító malaszttal, mert szent és jámbor, istenfélõ sziléktõl szileték, és jeles királi nembõl támada ez világra…Egy idõben mikoron csak egy titkos szolgájával ájtatos imádságnak okáért méne Veszprimmé, Szent György mártír kápolnájában,…minémõ szolgálatokat tehetne õ életében, gondolja vala, … nagy fényesség szálla reá, és ilyen isteni szót halla, mondván: testi és lelki szízességet várok tõled, ezt adjad énnékem és ebben maradj meg!

Ha nem is így, ha másként, más szavakkal és körülmények között, de bizonyára azonos hitbéli megindultsággal és lelkiséggel zajlott az esemény a templomban, amelyet Veszprém megye kézikönyve immár a jelentõs mûemlékek között említ. Középkori eredetû rajta szinte minden. Legelõször is a tájolás: a félköríves szentélye „keletelt”, az épület hossztengelyével kelet felé mutat és ez a középkori templomok sajátja. Fontos még, hogy a szentélynél szélesebb a hajó – a hívek tartózkodási helye – és ez is a középkori eredetre utal. Külsõre a tizennyolcadik századi stílus szerint: barokk. Egy újabb helyrehozatal ujjlenyomataként: tornya klasszicista. A falu krónikájában is szerepel ez a megjegyzés: a szentély õsi. Ezek szerint volt itt egy másik középkori templom is, amelynek az alapjára épült ez, vagy ennek helyén volt a régi? A régészek majd eldöntik.

Kanyarog az út a templom körül. A község történelme, sorsa rendezte így. Az út igazodott az Isten Házához, a mai faluképnek megfelelõ elkerülõ kanyarral. Elkerülõ? Inkább átölelõ kanyar, híven a szent Árpád-házi herceg nevéhez, akinek tiszteletére épült. „Szent Imre hivatása az, hogy eszményt hirdet, példája kihat századokra, s nemzetének nagyobb szolgálatot tesz így, ha az erény uralmát biztosítja benne, mint arasznyi uralkodásával.” Mostani templomkép: a felirat a szentély elõtti boltív fölött „Szent Imre herceg Magyarország ékessége!” hirdeti. A sekrestyében a Regnum Marianum festett kép. Kék háttér elõtt a Szûzanya, fején a Szent Koronával, kezében a jogar, karján a gyermek Krisztus. És Szent Imre? Hol van? A harangszóban, mindenütt, a kövekben, a kicsinosított karzaton és a felújított orgona akkordjai között. Hányan gondolták így és zárták így a szívükbe ezt az érzést… Nincs messze a temetõ, gyalog tíz perc séta. Õseink haló pora a föld, amelyen nyárfalevél, szélfútta akáclomb teríti az utat. A bejárattól jobbra az elsõ gyönyörû sírkõ, rajta a temetés dátuma 18o2. Elmosódott de kibetûzhetõ a név: Kozma Anna. Az egyen sírkövekkel telerakott temetõk sorából kiemelkedõ, szép és figyelemre méltó nyughely ez. A látogató érzi, ennek a közösségnek a temetõ jóval többet jelent, mint az elhunytak emlékét néhány emberöltõn keresztül megjelölõ kövek összessége.

Élet és halál, teljes és egész mindkettõ: vagy, vagy. Nem lehet kicsit megszületni, kicsit meghalni. A temetõk is összefüggenek, a halhatatlan lelkek között nincs távolság. Így az elpusztult épületek is egy közös emlékezeti temetõben nyugszanak. Innen egy sóhajtásnyi idõre és távolságra a székesfehérvári hajdani „csodálatos mívû”, monumentális, õsi bazilikának is van eltemetett, de emlékezetben élõ múltja, ahol l527-ig valamennyi királyunkat koronázták és l5 királyt és királynét temettek, ahol a török megszállás elõtt, a hatalom jelvényeit õrizték…Nagyságára jellemzõ, hogy a fõoltáron kívül még l7 oltár és kápolna volt benne, Magyarország legszentebb helye, nemzeti panteon, nemzetközi zarándokhely volt.

Oda temették el Szent Imrét. ”Gyászra fordult az ország népe, minden andalító édes zeneszó elhallgatott, és a leghívebb szív siralmával siratták. A siratás, a monoton ének szaván jajdult a panasz”, miként késõbb apja halálakor. Hajdani, a korai középkorban még meglévõ sírját Székesfehérvárott zarándokok ezrei keresték meg, ahol a legenda szerint a csodák sora történt.

Kedves Szent Imre! Segíts, hogy higgyük: az európai keresztény kultúra még nem omlott össze, csak áldott állapotban van. Valami születni készül. Segíts, hogy szeressenek és szerethessünk és ne legyünk halódó nemzet.

Már hazafelé, kipp-kopp, a kocsi szélvédõjén megjelenik az elsõ pár csepp. Az esõ! Egyre jobban, kitartóbban esik, esik. Ömlik, zuhog, folyik az útszéli árkokban a víz. Az élet is teli lett élettel. Az esõben színesebbek lettek a virágok, a fák és a háztetõk.

2009. november. 05. Wéber Tünde

Forrás: „A helység varázsa” SOKSZEMÛ kiadó 2007. szerk.: Mód Miklós

In Wéber Tünde: Szentimrefalva