KÖRHANTA

KÖRHANTA

Az alábbi kiragadott sajtóidézetek a végtelennek tûnõ, körbejáró internacionalista, lásd: globalista politikai ringlispíl futam bizonyítékai. Úgy tûnik, ezektõl egyhamar nem szabadulhatunk, mert ugyanaz a gárda, illetve utódaik tálalják elénk a diagnózist, és a terápiát immár 60 esztendeje. Jó tudni: a magát szociális érzékenységûnek valló, manapság pedig a menedzsertanfolyamon internacionalistából, globalistává vedlett ál-kommunista, vagy önmagát „nemzeti” érzelmûként aposztrofáló liberális, megélhetési politikus, mint elõdje, mindig átszervez, oda és visszasújt, ahova köll. Lebont, pusztít, rabol, újraoszt. A múltat végképp eltörli, hogy késõbb szenvedõ jelenként visszahozza. A lényeg, hogy azoknak a feje fájjon, akiket elõzõleg választási szövegeivel elszédített. A társadalom ellen elkövetett köztörvényes ügyek közepette immár megtollasodva, pimasz módon hangoztatja: „fájni fog”. Hibáit nem vállalja, csak luxus körülményeit. Miután kiderül, hogy pancser bûnözõ, ezt leplezve válságkezelõ „fordulatokba”, olykor 360 fokos „reformokba” kezd, amelyek során végül ott kötünk ki, ahol voltunk, és amelynek leánykori neve: parasztvakító néphülyítés, továbbá a lopott holmi megtartása és annak a társadalom többsége általi megfizettetése. Eredmény? „Vidd és fuss!” emberek általi lehetetlenné tételünk és a már csaknem 20 esztendeje tartó megszorítás sorozat, amelyre folyamatosan rákényszerülünk.

Válságról - válságra

Jelenünk tisztázott múltja a jövõnk.

(Beszélgetés Berend T. Ivánnal, az MSZMP történelmi albizottsága vezetõjével – 1989. február 04. – Népszabadság)

„…mi vezetett a válsághelyzet kialakulásához? Hogyan jutottunk két sikeres évtized után gazdaságilag, politikailag oly súlyos, gyökeres változásokat sürgetõ helyzetbe?… - A terápia alapja a jó diagnózis, s ez a társadalom és a gazdaság esetében történeti elemzés nélkül lehetetlen… Félresöpörtük a sztereotip apológiát…Felhasználtuk a levéltári, azon belül pártlevéltári forrásokat, beleértve a KB és a PB üléseinek jegyzõkönyveit…. Ezek alapján jelentõs fordulatok és korszakok legfõbb problematikáját igyekeztünk megragadni: az 1944-1945-ös fordulatot és a népi demokrácia éveit, az 1948-as fordulatot és az úgynevezett ötvenes éveket, az 1953-1956 közötti megújulási küzdelmeket és vereségüket. Értékelésünk szerint Rákosi 1955. márciusi újbóli felülkerekedése, de az 1956. nyári központi vezetõségi ülés is, amely Rákosit ugyan meneszti, de helyére Gerõ Ernõt ülteti, személyi és tartalmi tekintetben egyránt a megújulás lehetõségének elmulasztása volt…. Az 1956-os… felkelés nemzeti függetlenségi küzdelemmé vált… a Nagy Imre kormány nem állt a helyzet magaslatán. Állandó engedményekkel, a követelések nyomán végrehajtott visszavonulásokkal nem tudta kielégíteni az utca (sic!), igényeit, sõt, inkább olajat öntött a tûzre.

…” - Az 1973-as olajválság után kialakult világgazdasági, szerkezeti válság sokkhatása együttesen kikezdte az elõzõ idõszak sikereit… megkíséreltük elhelyezni a történelmi folyamatokban, bemutatva kiváltó okait és a feltárt lehetõségeket is. Az utánunk következõ generációk feladata lesz a nagyon is lehetséges tévedéseinket korrigálni.

Ami természetesen fájdalmas lesz, amelyet az 1990-ben a „szabad”-nak nevezett (de még szovjet katonák jelenléte melletti) választások eredményként kormányra került MDF vezetésû, úgynevezett nemzeti koalíció, az SZDSZ-szel nyomban paktumot kötõ Antall József miniszterelnökkel az élen vált majd valóra. Az „ukrán-magyar”-ként emlegetett meccs nem a focipályán zajlott, az ukránok nyertek, a tárgyalóasztal mellett arról, hogy Magyarország lemond területi követeléseirõl. Majd sorra történtek a megállapodások a többi szomszéddal is. 1992. decemberében a parlamentben elfogadják a nevében ugyan „Magzatvédelmi”, de tartalmában magzatgyilkossági törvényt, amely 1993. januárban lép életbe, illetve kaszálja a meg nem születetteket a halálba. (Késõbb alkotmánybírósági ukázra újra tárgyalják és némi szigorítással 2002-ben ismét törvény születik a magzatgyilkosságról a Fidesz országlása idején.) Antall József vezetésével elmarad az igazságtételi törvény, elkótyavetyélik a sajtót, látszatlevelezésekkel húzzák az idõt, ebben az ellenzéki Fidesz is partner, míg végül a neoliberális gazdaságpolitika, a privatizációs anomáliák miatti elégedetlenség az 1994-es választásokkal visszahozza az ugyan már MSZP néven szereplõ volt diktatúra-lovagokat. Horn Gyula miniszterelnök elsõ dolga volt a sajtó radikális elintézése, annak neoliberális szélre sodrása, és az azóta is használhatatlan médiatörvény.

Az SZDSZ még a kezdetek kezdetén kijelenti, hogy nem tárgyal az MSZMP utódpártjával. (Nem is tárgyaltak, csak koalícióra léptek velük háromszor, amely a mai napig tart. Hatalmi pozícióba emelésükben nagy rész jutott a Fidesznek, akik 1994-benn visszaléptették jelöltjeiket a második fordulóban a liberálisok javára. Elengedve ezzel immár a csaknem nyolc esztendeje tartó eszeveszett SZDSZ-es ámokfutást, a diktatúra kibontásában, az egészségügy, a gazdaság, a szociális megkurtítások területén. Igaz, az utóbbi idõben álságosan, titokban mûködnek együtt, fõként szavazások idején a szocialistákkal.)

Közben elsikkad a demokrácia iránti igény is. Volt-e idõszak a húsz esztendõ alatt, amikor legalább csírájában megtapasztalhattuk?

„A demokrácia kizárja bármilyen eszme egyeduralmát”, fogalmaz 1993. június 24.-én a Pesti Hírlapban megjelent cikkében Bárány János, majd így folytatja:

Egy téveszme vagy diktatúra, akkor fejlõdik ki, amikor egyre kifinomult érveket egyre durvább eszközökkel alkalmaz. A szabadság korlátozások általános indokai: Felborul a belpolitikai stabilitás. (Van ilyen?) Külföldi tõke elriad. Az IMF, mint a „kormányzópárt koalíciós partnere” nem járul hozzá a szociális kiadások emeléséhez. A gazdasági visszaesés demokratikus jogokat sért… A rendszerváltás kezdetén az emberekre rázúdult a formális demokrácia és nem informálták õket a valódi helyzetrõl. Miért csökken az életszínvonal? Erre nem adtak választ. A többletfogyasztás nem válasz, ezt már Kádár is elmondta, de bele is bukott a rendszere. (Megjegyzés: Bogár László közgazdász 2008-ban választ adott rá: a hiány nemcsak a többletfogyasztás, hanem a kevesebb bevétel eredmény is lehet. A multik kiviszik a hasznot az országból, kevesebbet adóznak.)

„…Az úgynevezett szocializmusban kölcsönökbõl finanszírozott fogyasztással feledtették a demokráciát, most demokráciával feledtetnék a megcsappant fogyasztást” (De: milyen ez a demokrácia? A szatellit elit demokráciája.)

Most olyan gondolatsor következik, amelyik kõbe vésve érezné igazán jól magát, írja „Vajk újrakeresztelése…” címû 1993. május 23.-án a maga által szerkesztett Pesti Hírlapban Bencsik András: „… nehéz elképzelni, hogy az individualizmusukról mindig is híres magyarok (sic!) oly mértékben vetnék alá magukat, sorsukat, boldogságukat, magánéletüket, az ország, a nemzet érdekeinek, mint teszik még ma is a japánok, ahol nem illik az évi (a mienkénél rövidebb) szabadságot kivenni, de illik túlórázni, de nem illik érte a markot tartani. Ahol teljesen normális a hajsza, a napi 12 órás robot. De nem volnának képesek a magyarok a német nép szisztematikus önépítésére sem, ami pedig a háborús, vesztes Németországot olyan erõs hatalommá tette, hogy elcsatolt részét is ki tudta váltani (sic!) a szovjet rabságból. (A Marshall segélyrõl ne essen most szó, hiszen az: bagatell. Saját megjegyzés.) Mert ne legyenek illúzióink, a német újraegyesülés örök álom lenne ma is, ha a németek úgy termelnének, mint mondjuk a magyarok.”

Hát igen. Ha a magyarok jól „termelnének”, e cikk írója bizonyára éjt nappallá téve reszelne, termelne egy reszelõ-termelõmûhelyben azóta is, és nem szerkeszthetné például a Demokrata címû hetilapot. Bárhol, más országban más nemzetrõl hasonlókat írva, pedig nem a sajtóban, hanem ajtón kívül találná magát az éppen aktuális társadalomból. Ez volt tehát a nemzeti elkötelezettségû sajtótermék 1993-ban.

Így folytatja: „És el kéne felejteni, hogy valaha nagy nemzet voltunk (a hajdani Szabad Nép sem írhatta volna szebben!) El kéne felejteni az elcsatolt területeket, a ma idegen földben nyugvó királyokat, s minden olyan szép álmot, ami fontos ugyan, de amely sehová sem visz. Helyette: fogcsikorgatva és nélkülözést sem bánva kéne dolgozni éveken, évtizedeken át, hogy megerõsödjön, kirobbanjon a maga örökös félbalkáni nyomorából a magyar nemzeti gondolat (sic!), s betörjön az európai élvonalba.”

Mit lehet ehhez hozzátenni? Bár a sorok immár 16 esztendeje íródtak, ma is örökérvényûek: Gyurcsány, Kóka, Bajnai mind a tíz ujját megnyalhatná az elolvasásával. Vagy talán ebbõl és más „nemzeti elkötelezettségû” sajtóorgánumokból tanulták a reájuk oly jellemzõ stílust már eddig is??

2009. október. 10. Wéber Tünde