Kapitális katasztrófa, vagy katasztrofális hazai kapitalizmus?

Kapitális katasztrófa, vagy katasztrofális hazai kapitalizmus?

Az áldemokrácia, amelyet reáldemokráciaként ismerünk és elszenvedünk a nyílt diktatúránál rosszabb, mert álnok, hazug, maga az elrejtett, kiterebélyesedõ és napról, napra erõsödõ: diktatúra. Mondattanilag elemezve a demokrácia a „hogyan”, tehát másodlagos, a nemzet pedig a „mi”, tehát elsõdleges kategória. Ha a nemzet érdeke, úgy kívánja, akkor: legyen. Ha nem, akkor ne legyen. A demokrácia közeg, amelyben élünk, a nemzet pedig a lélek. A közeg változhat, a lélek halhatatlan, mert egyedi, az ember kozmikus létének meghatározója. A demokrácia földi, földhöz ragadott, a nemzet isteni eredetû. A nemzet Isten kezében van és meghajlítható, de meg nem törhetõ. A demokrácia összeomolhat, a nemzet soha, mert újból és újból föltámad, ahogyan ez megtörtént a magyarokkal ezerszer és meg is fog történni, amíg Isten így akarja.

Most a tõkések demokráciája mellett a kizsigereltek diktatórikus elnyomása zajlik, feszültséget indukál, amelyet az elõbbiek fasiszta, náci jelenségként aposztrofálnak. Jó tudni, hogy a ’45 utáni madzagon rángatott demokrácia bölcsõje a táncdalfesztivál volt. Most is az, mégis más. Paktumcsapdából, paktumcsapdába bukdácsolva, a kontraszelektált hatalmi blöff négyévenkénti voksolási bulijában kiéneklik egymás szájából a sajtot. Meg a sajtót.

Ezek után maffiaguruk, bank-és pénzügyi gazemberek és szemérmetlenül hazudozó közvélemény kutatók, sajtóblöffölõk masszírozzák bamba, politikailag eltompult szájtátókká, préselt fejekké a társadalmat a (PPP) politikai, píár pókerparti és a (TTT) tûrni, támogatni, tiltani jelszavaival és módszereivel együttesen. Ezek után már nem az látszik, ami van, hanem az van, ami a médián keresztül látszik. Többpártrendszeri egyszeregy: osztódással szaporodott az egy, lett belõle hat, azután öt végül kettõ, ami, ha jól meggondoljuk: egy. Vagyis: egynek a két oldala. Piacgazdaság? Amelynek közgazdasági definíciója sincs, pénzügyi blöff, pénzügyi manõver: cirkusz.

Helyhatósági választások? A Fidesz nyert, az ország narancsliget lett, mindent bevont a narancsillat. Változás? Semmi. EU-választások? Ugyanaz tökben. Minden sárga, változás? Semmi.

Mi jöhet még? Kimerült a kincstár, a szókincstár, az igazságot, szabadságot elvitte az ördög. A hazugság és szabadosság eszkalációja megtörtént. A magukat mutogató sajtó sztárok piros szegfûvel és a szabad madarakkal a neoliberális, úrbéri viszonyok „reformként” történõ beállításával sosem látott mélységekbe, a nulladik típusú politizálás reklám-stádiumába ereszkedtek Mindezt 20 esztendõn át megérteni, átélni és a kordonként emlegetett vas kerítéseket mindörökre megutálni, egy pillanat mûve volt.

Mi a teendõ?

Még sosem volt a magyar történelemben olyan erõsen szükség a politikai változásra, mint most. Tehát: nem párt-cserérõl, zokni-cserérõl van szó. Teljes, gyökeres, a társadalmat átható, történelmünk jeles múltjába kapaszkodó változásra van szükség, miként a kontraszelekció létráján a nyakunkba kapaszkodó, a közhatalommal visszaélõ elit lerázására is. Amikor a képviseleti rendszer nem tudja megoldani a politikai-gazdasági válságot, amely nem a világot átszövõ válsággal kezdõdött, a népszuverenitás közvetlen gyakorlása lehet a megoldás. A „közvetlen gyakorlás” ideje azonban a hatalom gyengeségének idõszaka. Most viszont erõsek. A mi pénzünkbõl: megerõsödtek. Folytatódik tehát a nyílt diktatúránál is rosszabb áldemokrácia. Most ismét választunk: melyik jobb, egy kapitális katasztrófa vagy egy katasztrofális kapitalizmus?

Mit lehet tenni?

Sokasodni, szaporodni? Csak ne tûnjünk el a térképrõl! Megoldás: minden magyar nõ 4,5 gyermeket szül, vagy minden magyar állampolgár 120 évig él. Mindent lehet csak egyet nem: „várni tétlen, révületben, majd megtörténik a csoda” és elhinni a folyamatos ámítást arról, hogy majd jobb lesz, csak még egy kicsit meg kell halni, mindenkinek, csecsemõtõl kezdve az aggastyánig.

„Ami hazug, arról a PhD szakértelem sem bizonyíthatja, hogy igaz. Az igazság órája bár késhet – eljön és nincs, ami meggátolja az igazság kimondását.”

2009. szeptember. 18. Wéber Tünde