Egy öszvér államfarm választói

Egy öszvér államfarm választói

Bár hivatalosan: parlamentáris köztársaság, ám ez a kívül demokratikus, belül diktatórikus öszvér államfarm, amelyben most élünk: a magyar államiság felszámolásának 60 esztendõs torz szüleménye. Igaz, sokat tett ennek érdekében a tanácsköztársasági kúnbélás elit is, akiket ugyan rövid idõ alatt sikeresen eltakarítottak, de gyökereikbõl nõttek ki késõbb a ’45 utáni idõszak politikai és gazdasági reformerei. Már akkor is szétvertek, újradaraboltak, osztottak hogy ne lehessen hülyeségüket kimutatni. Ezért fontos, a folyton-folyvást reformokat szorgalmazó reformerek számára a korrupció, az elvtelen és bármelyik külsõ (a hazai vezetésbe is beszivárgó) hatalom kiszolgálása, a végtelenségig szolgalelkû magatartás. Számukra ez létkérdés.

A lerombolt, kivérzett ország államisága túlélését semmibe vevõk akciói a megkérdõjelezhetõ legitimációjú - a háború elõtti politikai színskálából csak az akkori ellenzékre számító - nemzetgyûléssel, majd az 1946-os köztársaság kikiáltásával kezdõdtek. Az 1949-es diktatúra idõszak is reform törekvésként indult. Holott a magyar társadalom még megszállókkal a háta mögött is az Isten, Haza, Család által szimbolizált tradicionális értékeken nyugvó társadalom mellett voksolt. Ám a gyõztesek, a magukat kommunistának nevezõ korrumpált, alkalmazkodó, reformvezetés a diktátumokkal, terrorral a tradíciókon alapuló társadalmi genocídiumot tûzték ki célul. És ez zajlik ma is. Mégpedig a trianoni utódállamokat létrehozó nyugati pénzhatalom és a (rejtetten ugyan de most is meglévõ) kommunista internacionalizmus támogatásával.

Nem véletlenül.

Mindkét érdekközösség céljaival megegyezett ugyanis ennek a még csonka országként is elõnyös adottságokkal rendelkezõ területnek a fokozatos belebelezése. Idõ kérdése volt csupán, hogy mikorra sikerül.
Akkor, ’45-ben a földosztás álcája alatt megszûnt nagybirok rendszer, a kiszolgáltatottá vált kisgazdaságok mellett és utána: nemcsak a padlást, hanem az önellátás lehetõségét is lesöpörték. Hatalmas méretû ipari beruházások révén gomba módra szaporodó ipari centrumok, városok nõttek a semmibõl. Ellehetetlenített, vidéklakók, téesztõl menekülõ földmûvesek százezrei lakhelyük elhagyására, majd a városi vasbeton rezervátumokba kényszerültek.
Gyárak, üzemek ezrei és uniformizált létfeltételû, jellegtelen lakótelepek szívták magukba a mezõgazdasághoz értõ vidékieket, akik alacsony színvonalú segédmunkát kaptak a téeszben elérhetõ magasabb bérekért. A mai körülmények alaposan megváltoztatták õket is: uniformizáltak lettek, a fõvároshoz, de gyökereikhez, a vidéki élethez, annak múltjához sem kötõdnek különösebben.

Leendõ szavazataikkal azonban sok meglepetést tartogathatnak!

Élnek, ahogy tudnak (többnyire munkanélküliként) és ez éppen elég nekik(?) A fõvárosnak ma többnyire identitás nélküli, apolitikus, a mindennapi létéért küzdõ, bár nyelvében magyar, de politikai kultúrájában semleges a népessége. Van ugyan egy értelmiségi mag, amelyik átlátja a külsõre többszínû, de drasztikusan kétpólusú: nemzeti és nemzetellenes megosztottság összes lehetetlenségét - mivel a mag is kétpólusúan kettéosztott - , politikai agytekervényük munkahelyi, pozícióbeli rugóra mûködik.

Körülöttük a legnagyobb a mûköd.

Gazdasági érdekeltségeik övezik ködössé õket.

Így aztán Európában Budapest az egyetlen olyan fõváros, amelyet sem külsõ jegyeiben, kialakításában, sem politikai szabad identitásában nem véd meg a városi civilizált polgári öntudat. Mindenki szabadon alakíthat, bonthat, építhet, itt nemzetinek álcázott, valójában azonban nemzetellenes, vagy nemzetellenesként, náci, fasiszta alapvetésûként propagált, valójában: nemzeti politikát, politikai reklámhordozó diktatórikus sajtót, génmanipulált lisztbõl gyúrt kenyeret, bankot, üzletközpontot. Azt tehet, amit akar.

Ha pénze van.

Mivel Budapest az ország ujjlenyomata, ez a helyzet országosan is.

A vidéknek nevezett településeken a helyhatósági felsõ és középszintû pozíciókban a régi (szocialistának nevezett) rend urai, leszármazottai viaskodnak a régi, beidegzõdött párt architektúra ma is pozícióban lévõ helyi, gazdasági hatalmasságaival. Szemtengelyferdülést okozó egymásra és külföldre való kacsintgatásuk következménye: kettõs látás. Nem látják a falvak, városok lakói összességétõl az embert, és saját megélhetési önkormányzati tiszteletdíjuktól a múlt értékei és nem utolsó sorban: a törvény iránti tiszteletet. (A kivételek ezúttal is erõsítik a szabályt, ami így szól: néma gyereknek híg a leve, ám aki megszólal: sóhivatali ügynök.)

Mindenkori politikai platformjuk: a plafon platform. Ami fönn van és uralkodó, ahhoz kell húzódni.

Pártállásuk: alkalmazkodás.

A fõvárosból kiköltözõ budapesti értelmiségi álpolgár gondold meg, mielõtt kis motyóddal a nagy magyar vidékre indulsz: ha nincs, ahová költözöl, helyben rokon, ismerõs, aki pátyolgat és megvéd, jobb, ha valamelyik alföldi homokdûnébe élve elásod magad. Még külföldön is könnyebben gyökerezel meg, mint itthon. A magyar vidék: beltenyészet. Rokoni, baráti, sógor-koma szálak kötik keresztbe, össze-vissza. Aki errõl nem vesz tudomást, szociológiai analfabéta. Ugyanakkor országos és helyi fórumokon ugyan az a nóta. Értelmiségük a városba költözött, ezért nem tudnak fejlõdni…

Ma már tudjuk: nem véletlenül alakult ki ez a beltenyészeti stílus.

A 60 esztendõs tapasztalat szerint: a mindenkori országos stratégia a társadalmi együttélés normái, végsõ soron pedig az organikus társadalom szétzúzása volt és ma is az, ha egyáltalán van még mit szétzúzni. Ma már tudjuk, hogy a rendszerváltási „change” célja is ugyanez: hiszen a globalizmus ellenkezõ elõjelû kommunista trükk.

Az elrabolt földek a zsebszerzõdések révén nagygazdaságokká, a nem-termelésre alakultak. Ezt pedig a mesterségesen létrehozott (például élelmiszer feldolgozó) ipari központok megszûnése, ezt a telepített, immár vidékibõl városivá lett lakosság ellehetetlenülése követte. A magyar ipari konkurencia tönkretételével a multik nemcsak olcsó munkaerõhöz, hanem biztos árú felvevõpiachoz is jutottak. Mindez a hosszú távú stratégia részeként, kormányzati támogatással történt, történik. A magyar vállalkozások reménytelen küzdelme a gigantikus méretû korrupciós „versenyszférával” reménytelen. Ez lenne ma Magyarországon a piacgazdaság…
Döbbenetes! A kormányzati cél – ha van ilyen egyáltalán - a magyar vállalkozások, és a magyar érzelmû szellemi elit elszigetelõdése, és a Kárpát-medence vérkeringésébõl való kiiktatása lenne?

Elhihetõbb azonban, hogy egyáltalán nincs semmiféle cél. Megy minden a maga útján, a kisebb ellenállás irányába. Minden?

Semmi sincs. A magyar társadalom némán tûr, holott már tûréshatár sincs. Mert már nem csak a gazdasági válság, hanem a félelembõl fakadó elvtelen kompromisszumok is fojtogatnak. Erre „jók” az antiszemitázgató, fasisztázó, rasszistázó mozgalmak. Az ember így háromszor is meggondolja, hogy megszólaljon. Miért nem védi meg az állam a polgárait? Mert egy hódítók által kifosztott és szétvert állam már nem képes erre. Védtelenek vagyunk.

Most pedig itt ez a június 7.-i EP választás.

Mondd, te kit választanál?

Bár porból lettünk, porrá leszünk, ezt az országot a porból azért valahogyan mégis csak föl kellene támasztani…

2009. június. 3. Wéber Tünde