Politikai fajtalankodás: 1994. május. 29.

Politikai fajtalankodás: 1994. május. 29.

(Rendszerváltás? Sajtóirtás? Tatárjárás?)

Immár tizenöt éve, hogy a nemzeti oldal gyõzelme és kormány alakítása után négy évvel: 1994. május. 29.-én 360 fokos politikai fordulat - filmszakmai kifejezéssel körsvenk – történt. Az lett, ami volt: diktatúra, de több pártrendszerû, demokratikussá maszkírozott, olykor kifinomult, vagy nyers, durva változatú, attól függõen, hogy mit vártak el az újabb hitelekért cserébe a külföldi hitelezõk és az adakozók ezért milyen mértékû politikai háttértámogatást kaptak.

Azért, jó lenne tudni, hogy ez a csúfság miként esett meg velünk?

„Valaminek történnie kellett, / amitõl pontosan szépen, / ahogyan az ötágú (hatágú?) csillag megy az égen / és a kert piros szegfût terem, / piros-fehér-zöld, szabad madarak zúgtak az égen:/ pontosan bejött nekik ez a totál gyõzelem.”

Talán a politikai ígérgetés - majd velünk jobb lesz - beetetés? Talán az emberek mérsékelt radikalizmussal belátták, hogy a cuius regio eius religio = a tulajdonos vallása kötelezõ? És mert a tulajdonos mindig és mindenkor a tovább élést biztosító hitelezõ, így az általa diktált szoc-lib vallás hívei lettek? Talán. De közelebb jutunk az igazsághoz, ha egyszerûen tudomásul vesszük, hogy a kis hazugság, másodszor: a nagy hazugság, harmadszor: a SAJTÓ nélkül ez az MSZP-és, SZDSZ-es chartársaság nem jutott volna a hatalom közelébe sem.

És még valami! A kormány a helyén van, fogjunk össze a nemzet érdekében, mondták kormányzásuk eleje-közepén Antallék, de a kérés falra hányt elmélet maradt. Antall József miniszterelnök rengeteg levelet írt Göncz Árpád köztársasági elnöknek a média szabaddá válása érdekében, de amaz meg a szabad madarasokkal tartott. Mert a párt magának követelte az MDF-SZDSZ paktum szerint a „sajtószabadságot”.

Holott, tudva lévõ: a sajtó akkor lesz szabad és politikamentes, amikor a függõón gravitációmentes.

Tudta ezt Haraszti Miklós az Antall-kormány és az ellenzék között zajló „médiaháború” idején az SZDSZ sajtófelelõse is (aki az MSZP-és földindulás után, 1994 õszétõl Chicagóban vendégtanár lett a Nord-West Egyetemen, jelenleg pedig: 2004. március. 10. óta az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) Sajtószabadság felelõseként Bécsben dolgozik. Mandátuma 2010-ig tart), akirõl jó lenne tudni: kik, milyen felhatalmazás alapján tették erre a posztra…

Mindenesetre Ferenczi Krisztinának, az Elõjáték a sajtószabadsághoz szerzõjének a paktumról (Magyar Hírlap 1994. augusztus. 27.) az 1990-es MDF-gyõzelem utáni idõkrõl így vallott: „Amikor Antall felajánlotta az MDF-SZDSZ megállapodást, javasoltam, hogy a háromoldalú tárgyaláson intézményi értelemben kudarcot szenvedett médiasemlegesítés legyen benne (…). Kis János és Tölgyessy nagyon szkeptikusak voltak ezt a pontot illetõen (…). Baljós elõjeleit látta Kis János annak – ami azóta bekövetkezett - , hogy az MDF nem tud majd szállítani (…). Ami eldöntötte a dilemmát, az a fantasztikus, máig sem eléggé értékelt tény volt, hogy az alapító atyák szemmel láthatóan nem tudtak a paktumról. Antall a hátuk mögött kötötte meg – ebben egy mélységesnek látszó ígéret rejlett. (…) Ami a paktum támogatottságát illeti, az a médiakérdésben teljes volt az ellenzéki oldalon. (saját megjegyzés: a Fidesz, MSZP és az SZDSZ)

(…) Azt tekintettem fõ feladatomnak, hogy ezt az egyetértést ápoljam, biztosítsam az ellenzéki egyharmadot, hiszen az alkotmánymódosításon átment a megállapodás egyik legfontosabb része, hogy a sajtószabadság kérdések kétharmadosak.

A megállapodásban a konstruktív bizalmatlansági kérdése is szerepelt. Errõl Haraszti véleménye a következõ: ezt „(…) nem annyira az ellenzék, mint saját szövetségesei és szélsõségei, nem utolsó sorban az alapító atyák ellen kérte Antall.”

Nos ez utóbbit, a konstruktív bizalmatlanság demokrácia gátját, hátrányait, az elõrehozott választások többszöri elodázása miatt, még ma is a bõrünkön érezzük. Élvezetes egyébként, a sajtószabadságról, mint „adok-veszek” kereskedõi fogásról tájékoztató Harasztit, az EBESZ Sajtószabadság ügyérét most olvasni. Remek!

Az 1990-1994 közötti, nemzetiként aposztrofált kormány pedig rátett akkor még a nyomorúságra egy lapáttal. Az 1994. május 29-i fiaskó elõtti esztendõben sorra fogdosta össze és „nyakazta le” saját népi-nemzeti fejét, szárnyát, hogy a késõbb, mint béna kacsa totyogjon tovább a médianyilvánosság nélküli nagy magyar éjszakában.

Hogyan tovább?

A miniszterelnök ezt már nem tudta megmondani, mert 1993. december 12.-én, fél évvel a választás elõtt: meghalt. Jóllehet, Isten görbe vonalakkal ír egyenesen, egy portugál mondás szerint, annyira azonban nem, hogy a görbe önmagába visszatérjen. Hogy ez az 1994-es esztendõ május 29. napján mégis megesett, arról az MDF liberális szárnyához tartozó Szabó Iván így emlékezik. (Vasárnap 1994. július 17.)

„…én úgy mentem az MDF VI. országos gyûlésére, hogy valószínûleg nem MDF-esként jövök ki onnan. Az említetteknek (saját megjegyzés: a párt népi-nemzeti szárnya) komoly esélyük volt arra, hogy átvegyék a pártot és a kormányt. Ha pedig átvették volna a kormányt (sic!), akkor Horn Gyula nem rúghatott volna labdába.”

„Különösen elégedett vagyok a magyarországi választások kimenetelével”, mondta egy hónappal késõbb Soros György is, az amerikai képviselõház külügyi bizottsága egyik meghallgatásán, amelyet Nyílt társadalmak építése: ígéretek és buktatók címmel rendeztek. „A választók elutasították a nacionalizmust, és jó jelnek tartom a jövõ szempontjából, hogy a szocialisták jól kigondolt és jól megfogalmazott reformprogram alapján léptek koalícióba a szabaddemokratákkal…”

Na tessék! Nincs nacionalizmus, akkor: SZDSZ! Ez a nóta mindig. A nacionalizmus nótáját dalolják azóta is. Nemcsak õk, hanem a fûrészpor marxizmussal töltött fejû, foximaxis lelkivilágú magukat szocialistának vallók is. A nemzeti érzés bármilyen kifejtése, kifejezése nacionalista, náci és kirekesztõ. Legalábbis a nemzeti érzést végképp kirekeszteni akarók szerint. Akárhogyan is nézzük: kettõs mérce ez a javából, arcátlan és a hatalomvágyban mohó. Kívül demokratikus, belül diktatórikus: öszvér államformát teremtõ.

Mert már a választás éjszakáján bejelentette a vaskoronás Horn Gyula miniszterelnök jelölt (az eredmény birtokában): a szabad demokratákkal, természetes szövetségesükkel kívánnak tárgyalni a kormányalakításról. Jóllehet az akkor a gyõztes MSZP 54 százaléknál valamivel több szavazatot markolt fel és ezt így egyedül is megtehette volna.

Annyit azonban megtanultak az 1990-94 közötti idõszakból, az Antall-féle fiaskóból, az elõször nemzeti, majd késõbb csupán nemzetinek látszó MDF tragédiájából, hogy a szadeszosok nélkül nem megy. Valami miatt nem megy. Örök fátum, hogy már évszázadok óta, vagy annál is több ideje, de mindig így van. Ilyen vagy olyan néven, de mindig „hatalomközelben” vannak. És, ha ebben a titkos vagy nyílt liberalizmusnak nevezett ügyködésben valami meggátolja õket, könyörtelenek, persze a lehetõségeik határáig. Most pedig, ez késõbb beigazolódott: akkor ezek a határok végeláthatatlan messzeségig kitolódtak. Ezért a nyertes emeszpések szinte könyörögtek, hogy kollaboráns „ragadék” pártként társuljon melléjük az SZDSZ.

És itt állt põrén mindkét párt elõttünk.

Az egyik: kapitulált, levetette a reform kommunista és a közösségi, szociális maszlagot, hiszen a radikális liberálisokkal kötött kapcsolatuk nem tûrte tovább ezt a ruhát. Szociális érzékenységüket (Békesi, Bokros hatására) gyorsan levetették, kiskapitalistából a szemünk elõtt avanzsáltak nagy kapitalistává. A nem is olyan régen még elõdpártjuk által gyakorolt bolsevik brutalitást a monetáris brigantizmusra cserélve ezzel.

És a másik: az a párt, amelyik a rendszerváltásnak nevezett formai átalakulás elején a legradikálisabb kommunista ellenes nézeteivel vált szimpatikussá az emberek elõtt: maszkot váltott. Gazdaságpolitikusaik a tõke szabad áramlását hirdetve, itthoni körülmények között azonban: csak a szegényektõl a gazdagok felé szabadon áramoltatott pénz helyességét voltak képesek elviselni.

E két lemeztelenedett párt kapcsolata lett az a politikai fajtalankodás, ami még nem volt a magyar politika történetében: a szociál-liberális oldal kétharmados parlamenti fölénnyel a szó valós értelmében: vihette a bankot.

Pontosabban: folytatódott az elõzõ négy esztendõ és a még elõtte meghozott törvényi felhatalmazás szerinti Einstand. Vagyonleltár nem lévén, a semmibe merült értékek sora immár felbecsülhetetlen.

A továbbiakban pedig felcseréltük a gyarmatbirodalom szocialista változatát a globalizmus EU helytartósága alatt mûködõ kapitalista gyarmatbirodalmára. Mivé lett ez a mindenféle szempontból legatyásodott ország! Mindenki meghülyült, leépült, hogy kevesebbet ér a magyar munka, mint innen 2-300 kilométerre, nyugatra? Az országból netán kõ-kövön nem maradó pusztaság lett?

Ha külföldre kerül egy magyar munkavállaló, és képességei szerint foglalkoztatják, még most, a nehéz gazdasági idõszakban is, hamarosan vezetõ pozícióba kerül.

Magyarország több természeti kinccsel rendelkezik, mint bármelyik olaj-ország. Csak a makói feltárt (és a kanadaiaknak koncesszióba adott) földgázmezõ 1500 milliárd köbméter készletének ára kimenthetné az országot az adósságcsapdából. A Mátrában jelentõs aranyleletre, réz és egyéb nemesfém kincs bányászatára lehet számítani. A magyar termõföld harmincmillió embernek adhat egészséges (a holland elemzõk szerint százmillió embernek) élelmiszert. A magyar föld alatt lévõ termál- és ivóvíz felbecsülhetetlen érték már ma is és egyre inkább az lesz néhány évtized múlva.

Csakhogy nálunk, 1994-ben az istentagadó szoc-lib hatalom az erkölcstelenségre alapítva hozott létre kormányt, parlamentet és törvényt, megerõsítve ezzel a korábban hozott jogszabályokat is – teljes kifosztásunkra.

Már csak azt tudni, hogy akkori és késõbbi: eddig összesen tizenegy esztendõs „uralkodásuk” alatt – mert közben négy évig Orbánéknak is volt a dolgokba beleszólásuk -java részben lába kélt annak, amit úgy nevezhetünk, nemzetünk gazdasági, politikai, kulturális, eszmei vagyona.

Kerek fél évszázad óta elégtelen a születésszám, az újratermelés fõtörvénye nem teljesül, gyorsuló iramban vénül, pusztul a társadalom. A kommunistának, majd szocialistának és baloldalinak nevezett kormányok ugyanis olyan jövedelemelosztást alakítottak ki, amely az életszínvonal jó kétszeres átlagával jutalmazza a társadalom pusztítóit, és nélkülözéssel, nyomorral sújtja az éltetõit, a családokat - mint ezt legutóbb is tették - akik utódot szülnek, nevelnek mások helyett is.

Itt tartunk most.

Az 1994-es gyõzõk többségükben, kisebb megszakítással ugyan, de most is a nyakunkon ülnek.

Meddig?

2009. május. 29. Wéber Tünde