Itt a politikai disznóvírus?

Itt a politikai disznóvírus?

Vagy csak az EP-futam körüli keverés-kavarás közben sikerül olykor-olykor a rendszerváltásban élenjáró, neves politikusainknak böffenteni egy-egy nagyot? Amíg „egyes” pártok alig, vagy egyáltalán nem jutnak kameravégre, mikrofonvégre a „kettesek” közül odamondogatnak néhányan néhány közhelyet, olykor röhejeset. Addig is elvan a nagyérdemû. Lám, megérkezett tegnap a hajdani EKA (Ellenzéki Kerek Asztal) asztalos brigád SZDSZ-delegáltja, késõbb némi Fidesz-közeli bukéval is dicsekedhetõ Tölgyessy Péter alkotmányjogász az MR1-Kossuth Rádió reggeli mûsorába, és úgy átabotában felvázolta a „magyar váltó” eddig lefutott, 20 esztendejét.

Azt mondta: „Grósz Károly mintha a kínai modellben gondokozott volna, ám ezt Magyarországon nem lehetett megcsinálni”. Feltételezhetõ, hogy nem a híres, hírhedt fehérterrorral riogató 1988.-as novemberi budapesti pártaktíva értekezletre gondolt, vagy az 1989, júniusi pekingi „incidensre”, a Tienannen téren, ahol tankokkal taposta szét a demokráciát és nem utolsó sorban: a diákokat a hatalom.

„Mások pedig az 1947-48-as koalíciós idõkhöz próbáltak visszanyúlni, de ez sem volt megoldás.” Nini! Ez meg nem lehet más, mint az Antall-csapat! Legyen róluk is szó, hiszen szabadon választottan gyakorlatoztak. (A rózsadombi megbeszélés ezúttal nem került terítékre.)

És a következõ opus: „A pártállam vezetõi nálunk nem féltek (sic!) a kicsi és megosztott ellenzéktõl, azt gondolták, hogy a szabad választásokat is meg fogják nyerni. Egy Putyin-szerû elnöki rendszert akartak, amelyben az államfõ kádári hatalmat kapott volna, kívül, a „politikai dühöngõben” pedig játszhattak volna a pártok, s mindezt korporatív technikákkal egészítették volna ki”.

Milyen jó is nekünk, hogy a diktatúra volt urai rólunk, a néprõl már jó elõre gondolkodtak és látták, latolgatták hazánk esélyeit, amikor még Putyin elvtárs legfeljebb csak a KGB homokozóját építgette.

Meglehet, hogy „Magyarországon azért okozott csalódást a rendszerváltás, mert a volt szocialista országok közül nálunk volt a legkisebb a törés a régi és az új rendszer között, az átalakulásban csak kevesen vettek részt, a Kádár-rendszert pedig a többség az utolsó ötven-száz év legnagyszerûbb idõszakának tartotta.” Mint megtudtuk, helytelenül. Mert a tuti: a dualizmus kora volt. Közelebb voltunk Ausztriához, mint az államszocializmus idején, amikor pedig jócskán lemaradtunk. No lám, így jár az, aki ide-oda görgeti az ellenzéki kerek asztalt! Már azt sem tudja: Putyinhoz vagy a Habsburgokhoz fusson?

A többség rejtett vágyai kutatójaként vállvetve visszakívánja a régvolt idõket, a mai helyett. Mert mi van most? „…a pártok álmokkal és a másik szapulásával gyõzködik az embereket”. Ez bizony nem jó. Nyilván ezért vagyunk nyakig az örvényben. Mi a teendõ? „A rendszerváltást elölrõl már biztosan nem lehet kezdeni, hiszen a szerkezet már adott, a nemzeti egységre semmi remény, de az elmúlt száz év tisztázása biztosan nagyon sokat segítene”.

Ilyen egyszerû. Amíg az elit eltelt húsz esztendejét zsebei tömködése foglalta le, és errõl a foglalatosságról úgy tûnik a késõbbiekben sem kíván lemondani, nekünk is jut feladat. Elgondolkodhatunk történelmünk vérzivataros, elmúlt száz esztendejérõl, az Osztrák-Magyar monarchiáról és az õ dolgaikról… Világos? Akár arról is: hogyan kerülhetünk közelebb Ausztriához… Amely ország szemmel láthatóan nagyon jól megvan nélkülünk.

2009. május. 19. Wéber Tünde