KÖSZÖNGETEK

KÖSZÖNGETEK

Szeretni kell! Ez ultima ratio, amely elõtt a keresztény ember kapitulál. Nemcsak azt jelenti: szeretni, békében élni, a másik embert békében hagyni, az emberi életet tisztelni, értékelni, meghagyni. Ez kötelesség, ahogyan az élet ellenes agresszor megfékezése is. Miként Silvano Tomasi érsek, a genfi székhelyû ENSZ-hivatalok állandó szentszéki megfigyelõje az ENSZ Emberi jogi Tanácsának a napokban tartott különleges ülésén is ez utóbbi fontosságára figyelmeztetett. A nemzetközi közösség aktívan lépjen fel a mészárlás megállításáért Gázában az izraeli és palesztin fél közötti összeütközés elkerülése érdekében! Köszönet illeti õt ezért a felszólalásáért.

A szeretet ugyanakkor nem mindig társadalmi érdek. Legalábbis úgy tünteti fel magát adott társadalom vezetése, mintha a könyörtelenség lenne az. A hazai szögre akasztott, szakadt szociális háló és az egészségügyi ellátásnak nevezett anomáliára tekintve – úgy tûnik: nekünk most a könyörtelen „szeretet” adatott meg. Most az állami rangra emelt könyörtelenség - a szeretet ellenkezõje - a társadalom mozgató rugója. Ilyenkor rúgják ki a kórházból a félig felgyógyult, felvételekor még félig megfagyott hajléktalant, mert az intézmény már nem köteles róla gondoskodni. Menj vissza szerencsétlen az utcára és, ha ismét félig fagyottan bekerülsz, ismét félig felemelünk, azután kidobunk. Köszönet, hogy ez így – a mihez tartás végett is - feketén-fehéren: kimondatik.

A legújabb adatok szerint 100 felé közelít azoknak a száma, akik az idei télen kihûltek, megfagytak és az emberben a hír hallatán, megfagy a vér. Mert sokan közülük otthonukban haltak meg. Õk a „mélyszegénységben” élõk közül valók, akiknek nem jutott pénz fára, szénre, tüzelõre. Ilyen demokrácia ez. Mindenkinek demokratikus joga, hogy választhat: az utcán vagy otthonában akar meghalni a hideg miatt… Kinek a bûne, eme a halálozási szabadság kiterjesztése? Mit lehet tenni? A hajléktalanok helyzetével foglalkozó Menhely alapítvány, mint megtudtuk, évi 420 millió forintból gazdálkodik. Ugyanakkor a kormány 300 milliót költ megszorítgatási programjának népszerûsítésére. Mindenesetre köszönöm, hogy kihullott a szög a zsákból: ma Magyarországon csaknem annyi forintot kap a politikai-gazdasági reklám, mint az emberi életek sora, a tél miatti tömegkatasztrófa miatt szenvedõk sorsa.

Ide kívánkozik az a legmegrázóbb, velõkig ható reklám, amelyet folyamatosan lead a média: a rákos gyermek köszönete az adó 1 százalékáért. Szörnyû, megbocsáthatatlan, a mai egészségügyi viszonyaink iszonyatos, alultáplált mélysége ez, hogy meg kell köszönni azt, amit a társadalomnak kellene mindenféle köszönet nélkül elõteremteni. (Persze, azért az 1 százalék is fontos.)

Sok a köszöngetni való még ezen kívül is.

Köszönöm, hogy bár szanálják az országot, még nem került kalapács alá fejünk felett az ég és a Jóisten.

Köszönöm, hogy bár az utóbbi csaknem 20 esztendõ alatt „eltapsoltak” 70 milliárd dolcsit és hogy sokaknak ebbõl lett a „dolcse vita”, azért még nem tapostak el teljesen, és Venezuela mögött – ha jól tudom – csak a második legeladósodottabb ország a miénk. (Még a miénk?)

Köszönöm továbbá, hogy olykor az Árpád-sávos, piros csíkos közlekedési tábla jobbra terel és nem balra, az árokba.

Köszönöm, hogy „akkor” a Kossuth-téri vaskorlát megértette velem, hogy merrõl fúj a szél, és honnan, hová folyik a duma.

Végül: köszönöm, hogy a helyzet ilyetén állása folytán még egyáltalán köszönhetek – magyarul.

2009. január 15. Wéber Tünde