Az áljobboldal ballépései

Az áljobboldal ballépései

A hatalom átjátszás nem játék.

Halálosan komoly trükk, amit csõd esetén egy adott cégtulajdonos tesz: sürgõsen csõdöt jelent. Majd, amit lehet, az elõzõbõl kilopottak megalapozásával átment egy más néven mûködõ, a tulajdonába kerülõ cégbe. Szinte unalmas, olyan sokszor, sokan leírták, elmondták már, hogy valami ilyesféle hatalom átjátszás történt 1989-90-ben Magyarországon.

Mert felülrõl irányított átalakulásunkat is - a még kommunista kézben lévõ vezetés – majd a magát jobboldalinak tituláló áljobboldal is ennyire sietve vezényelte le. Mi meg forradalom nélkül rohantunk az orosz tankcsapda elõl egy jó elõre megtervezett bankcsapdába. Holott, már csak a vak nem látta, hogy az 1956-ot vérbe fojtó rettegettiván-társulat ebben a világpolitikai csiki-csuki játékban felbomlik. (Persze, nem végleg, de egy idõre biztosan.)

A volt hatalom roham lépteit csak a gyors törvények, rendeletek és a volt állampárti ejtõernyõsökkel teletömött régi-új pártok szaporodása múlta felül. A mindenkori hatalom megszállottja, a sajtó - mint kiéhezett csahos-falka a disznótorra - a kialakuló háttérhatalomra tapadt. Csak azt kellett figyelni, hogy ki az általuk megformált, csinos jelmezekbe bujtatott örök érvényû, egyedem-begyedem keljfeljancsi és ki az, akinek nem jár semmi. Esetleg csak a szája.

Máris tisztult a kép: milyen is ez a múltjától büdösödõ, jövõjét féltõ szalonkompánia? Elámultunk. Miközben a pezsgõ politikai életet mutató látszat díszletek mögött a nemzet hülyitõ, nemzeti szlogenekkel manõverezõ régi-új elit zsugázott. A lapok leosztása is a lehetõ leggyorsabban történt, mégpedig úgy, hogy voltaképpen szóba sem került, a fogalom szintjén sem a valódi tulajdonos: a nemzet.

Ez volt a leköszönõ diktatúraguruk színeváltozása reformerekké, áljobboldallá, és megettük azt, amit kifõztek nekünk. Az embernek megáll az esze, mert azóta is azt esszük.

„Ha adott hatalom ki tudja jelölni utódait - meglehet: más formációban, de továbbra is életben marad.”

A háromoldalú, és nemzeti kerek asztal körül tárgyalók (akik senki mást nem képviseltek, csak önmagukat) közül sokan meghaltak, az akkori fiatalok (hellyel-közzel az utódaik) pedig immár, mint õsz halántékú nagypapák elmélázva tûnõdnek el most: 2009-ben: „Húsz esztendõ, az idõ, hogy lejár…” Lám-lám az a régi kerek asztal a lomtárban van, vagy elgurult. Az ország sorsa, jövõje pedig utána.

Az 1956-os Nagy Imre miniszterelnököt és társait 1989 nyarán újratemették. Akkor, ott, és azóta is, ha baj van (és mindig baj van) feltûnik egy középtermetû - késõbb:1998-tól 2002-ig miniszterelnökként debütáló – tehetséges fiatalember. Akkor voltaképpen azt mondta: ruszkik haza! Azóta pedig folyamatosan azt: változás kell! És a változás valóban mindig megtörténik. De – és ebben nem csak õ és pártja a hibás – folyamatosan romló kondíciókkal.

Már akkor nem téveszthettük volna szem elõl, hogy ami folyik, nemcsak demonstrált elitcsere, de azt is mutatta, hogy az új elit – a korábbihoz hasonlóan – a nép kizárására törekszik és azt megvetéssel kezeli. A szertartások idején a sírok közelébe csak az új elit csúcsához közel állók juthattak. Nehogy a „közönséges csürhe nép”, az egyszerû megemlékezõk a sírokat letapossák. Az 1956-os értékeknek a hatvanas években hátat fordító, a gyilkosokkal késõbb többé-kevésbé együttmûködõ, olykor csendestársává züllött csúcsértelmiség kapta vissza és nem az ország, a nemzet, a nép, a legyilkolt miniszterelnökét.

A régóta várt demokrácia! És az Istenadta nép! És azok a fránya demokratikus hiányosságok!

Mint fából, fakarika: csakis a demokratikus hiányosságok miatt van a demokratikus hiány? (És az 1222-es Aranybulla, és a Szent Korona-tan? Erdélyben az 1568-as tordai országgyûlés Európában elsõként hirdetett vallásszabadságot: „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, ...” Keletkezésük idején európai szintû „demokratikus” jellegüket a mai napig nem vonják kétségbe.)

Tény viszont, hogy akiken a dolgok alakulása 1989-90 között múlt, nagyon pontosan és magas szinten voltak informálva a demokrácia „tudományáról” és annak gyakorlati jellegérõl. Ma bármit is mondanak azokról az idõkrõl, akkori tetteik bizonyítják, hogy voltaképpen nem akartak demokráciát.

Ahogyan most sem.

A tárgyalások titkosan folytak. Miként a mai napig is titkosak, a nép számára elérhetetlenek, vagy legalábbis olyannyira rejtettek a lényeges megállapodások, hogy azt nem ismerhetjük meg. Titkosak, illetve, ha kényes fordulatot vesz az ügy: titkosítottak. Így kijelenthetõ: a jelenlegi rendszernek nemcsak egy-egy véletlen ballépése, de lételeme a demokrácia hiánya. Miért?

Valami van itt, Magyarországon, ami kell, és ami az úgynevezett háttérhatalom számára érték. Amit csak diktatórikus eszközökkel lehet megkaparintani a lehetõ leggyorsabban. Figyeljünk a gyorsaságra! A tolvaj is gyors, ahogyan nyitja a zárat, kapkod. És a megszállás is az, miközben lassú víz is partot mos. Mi kell? A Kárpátok hegyvonulataival körbe zárt terület? A föld mélyén rejtezõ ivóvíz? Netán: Európa legnagyobb gázlelõhelye?

Egy valódi jobboldali párt ezekre a stratégiai szempontokra helyezi a hangsúlyt. És arra, hogy ki, mit vesz és visz ki az országból. De nem mondja, senki sem figyelmeztet, éppen ezekrõl van a legnagyobb csönd. Észre kellene már venni, észhez kellene már térni! Csak a kezüket figyeljük, mert csalnak. Mindannyian.

Lehet választani!

2009. január. 6. Wéber Tünde