NAPRAKÉSZ ESZENCIÁK

NAPRAKÉSZ ESZENCIÁK

Mit várok a holnaptól?

Hol napot, hol felhõt, de mindenképpen jó napot. És nem állhatom meg, hogy válaszoljak egy el nem hangzott kérdésre: vár ön egyáltalán valamit? Hogyne! A várakozásokra is születni kell, nem mindenkinek adatik meg a várakozás képessége. Ha már így alakult jövõre ismét rigófüttyös, madárdalos kikeletet, nyáron napfényt, záporokat, õsszel, ahogyan illik: sárga, rozsdabarna, itt-ott még zöld leveleket, télen pedig hideget, a fûtött szobáktól meleget várok.

Természetesen a természetvédelem is fontos. Ehhez kis fák kellenek és zölderdõk. Olyanok, amelyeket a garázda megélhetési favágók megkímélnek, vagy olyan hatáskörrel és jogosultsággal ellátott erdészek, akik e garázdákat nem kímélik meg. És hol vannak a kiránduló, természetjáró, ebadta srácok? Hol van a gyermekdaloktól, kacagástól hangos erdõ, berek? Tébláboló, unatkozó gyerekeket látok, olyan elmélázó arckifejezést öltenek, mint az országgyûlési tudósításokban lefotózott nénik és bácsik, amikor a reformok reformjáról nyilatkoznak.

Vannak persze más gyerekek is.

Reggel hatkor az uszoda vizét paskolják, délután különórákra és újra edzésre járnak, és annyi idejük sincs, mint a szüleiknek, akiknek jól összejött minden. Megszorítások, pénzhajsza. Mondják, a nap huszonnégy órából és egy éjszakából áll. Az egyik nagyvállalatnál például egy balesettel kapcsolatos kártérítési ügyben egy dolgozó napi tizenhét óra (!) ledolgozott idõt mutatott ki. Hét óra szabadideje maradt. Mikor közlekedett, aludt, evett?

Az állam

A szükség és a szükségtelen, bûnös tökéletlenségének elegye. Azért van, hogy majd egyszer ne legyen (?) és visszasírjuk. Azért van, hogy legyen pénz, ami soha sincs. A demokratikus állam azért van, hogy kiálljon a polgári erkölcs és értelem mellett. Még akkor is, ha nincs polgárság, erkölcs és értelmetlen minden kijózanító, jobbító kísérlet a megújulásra.

A demokratikus állam eredete a népszuverenitásra vezethetõ vissza, miként az is, hogy gyakran visszaélnek a népszuverenitással.

Az írás

Az írás: ünnep.

És miként többször olvasni róla, az elhallgatás, a „le nem írás” mûvészete. Sõt, azt is olvastam, hogy az irtás pedig az elhallgattatás „mûvészete”. Ám a legjobb meghatározás: az írás annak az állapotnak a kifejezése, hogy nincs egy hely, egy klub, vagy baráti kör, ahol az ember kibeszélheti magát, kifejezheti gondolatait a világ dolgairól. Igaz ugyan, hogy, akárhányszor kinyitod a szád, megrezegteted hangszálaidat, szavakat formálsz, mondatok, sõt, gondolatok hagyják el ajkad, elméd a világba röppen: vásárra viszed a bõröd. Mert akkor még nem tudod, fogalmad sincs arról, milyen hatást kelt a kimondott szó, ha kikerekített fogalmakkal fel-alá parádézik, és táncba visz téged, másokat is.

Mégis: beszélni kell, mert ha az embereket elhallgattatják, nem mondhatják ki, amire gondolnak, szokásukká válhat a gondolkodás hiánya is. Nemcsak nézni, de látni, véleményt mondani, beszélni, írni, mégpedig érdekesen, újszerûen, ahogyan más nem – ez az íróember módszere.

A többi: szó-mozaik játék.

Wéber Tünde