KAVICS SZALONCUKROK

Kavics szaloncukrok

Vannak közülünk, akik az ünnepi meghittség helyett, a különlegességet kedvelik, és csak akkor boldogok, ha valamilyen extra környezetben ünnepelnek. Ez a fajta igényük gyakran odáig fajul, hogy immár nem is az ünnep, hanem az azt jócskán meghaladó meglepetésszerû extravagancia a fontos, amellyel kiválnak a hétköznapi halandók közül. Kivagyiság? Feltûnési vágy? Borsos áron megvásárolható unalomûzési viszketegség?

A kérdések és válaszok sora végtelen, miként az ötletek változatossága is.

Az ejtõernyõs és víz alatti búváresküvõk után, íme sokadszor láthatjuk, mert a három határ közelében lévõ tó alján is elkészült a három ország búvárai által felállított, kavics szaloncukrokkal feldíszített karácsonyfa. Az Ég áldja õket, hogyan gyújtanak gyertyát, és miként szikráztatják ott, a tó vizében a csillagszórót? Ami biztos, ehhez a fához nem kell riasztani tûz esetén a tûzoltókat. Ami azonban a legfontosabb: ezek után nem mondhatja senki, hogy határon túli barátainkkal nincs meg a jószomszédi viszony!

Csak (a vízi példánál maradva) azért, nehogy azt mondják az éppen átruccanó miniszterelnökünknek a továbbiakban: bújj a víz alá!

A vízi karácsonyfa, a kavicsok, a kavics szaloncukor hallatán, egy régi, úgy is mondhatnánk: extra karácsonyi történet került elõ emlékeimbõl. Jóllehet, nem a nagyúri kedvtelés, hanem a sors rendezte különlegesen emlékezetessé. Morbid, voltaképpen „12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett” olvasható csak! (Ámbár, hétköznapinak is mondható történet ez, amelybõl talán mindennapra juthatott egy a fõvárosban, a háborút követõ 4-5 esztendõben.)

Az 1949-es esztendõ decemberének Szent Karácsonyt megelõzõ napjai is olyan lágy, kora õszi vagy kora tavaszi idõre jellemzõ idõvel teltek, mint napjainkban. Ötesztendõsen, a déli pályaudvar melletti lakásunkból a nagyszüleimhez voltam exportálva akkor néhány napra, akik a pesti Lipóciának nevezett környéken, a Pannónia utcában, a Szent István-parkhoz közel laktak. Ebéd után, tízesztendõs nõvéremmel a játszótérre mentünk. (A park akkor még valóban játszótér volt, kerítetlen, füves, rekettyés, fás területek nélkül. A medencében nyáron víz volt, ahol nagyszerû pancsolási csatákat vívtak a gyerekek. Baleset, vízbe fulladás itt nem történt.) Akkor, ott a Karácsonyt megelõzõ csendes, adventi idõben, a kissé nyirkos homokozó nagyszerû homokvár építési, alagútfúrási lehetõségként kínálkozott a kisgyerekeknek.

Futkározás, mérleghintázás után mi is ott, a homokozóban kötöttünk ki, ahol már két, három gyerek gyúrta, gyaszatolta a sarat, és dobálták egymást, mialatt nagy mennyiségû ázott homokot, kavicsot forgattak meg. Egyre mélyebbre és mélyebbre ástak, ám az egyik gödör kikotrásakor, a kavicsok közül egy bakancs cipõfûzõje tekeredett ujjaik köré. Majd elõkerült a bakancs, a rohamsisak, a sárral, kavicsokkal teli koponya és két lábszárcsont is.

Bizony, akkor ott, a homokozóban, mi: 5-10 esztendõs gyermekek, egy második világháborús katonát „exhumáltunk”.

A továbbiakat nem részletezem.

A kórházban, ahol végül a Karácsonyt töltöttem az orvosok szüleimnek azt mondták: megviselték a gyermeket az események, de nincs semmi baj. Hogyan is lett volna! Hiszen limonádét kaptam valódi citrommal! És egy szem narancsot is! Honnan szerezték hozzátartozóim? Hiába, a felnõttek olykor csodákra képesek, gondoltam és bizonyára nem véletlenül.

Wéber Tünde