JOBBOLDAL, HOL VAGY?

„Jobboldal, hol vagy?”

Íme, Márai Sándor: Napló címû mûve (1943-44, Révai, 1945. 501-503 l.), fõként Márai-rajongóknak.

„Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár ránk: el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezõknek, valamilyen államfélét kell építeni cserepekbõl, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, ránk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkébõl a ’jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy õ, mint keresztény magyar ember elõjogokkal élhet a világban. Egyszerûen azért, mert ’keresztény magyar úri ember’, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fenn hordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény, magyar’, vagy úriember. Tartani a markát, s a keresztény markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidó birtokot, potya nyaralást a Galyatetõn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.”

Majd így folytatja: „S ez a fajta nem tanul. …szíve mélyén örökre visszasírja a ’jobboldali, keresztény, nemzeti’ magyar világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidóvagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett ’elõkelõ közhivatalnok’-nak lenni, és sérthetetlen páncélinggel védett katonatisztnek, s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”

Érdekes, de a meghatározások többsége, mintha mai felsõ-újgazdagokra is illene, mintha csak mai gondjaink gyökereire, lényegére világítanának a sorok!

Hát semmi sem változik?

„Isten malmai õrölnek csendesen, / Zeng, zúg a végtelenség / A halál és szerelem”- írta Juhász Gyula csaknem száz esztendeje, és azóta is lépten-nyomon a múltba ütközve tûnõdhetünk azon, hogy semmi sem változik, csak a történet szereplõi más-más szerepkörben, díszletek között és jelmezben veszik és teszik el zsebükbe süllyesztve a nemzet vagyonát.

Megjegyzendõ egyúttal az is, hogy a Márai által említett középosztály ma már csak emlék, mert kiirtották, lehetetlenné tették és döglött oroszlánra nem illik lövöldözni. Meg Esterházy Péter is valahogyan így mondta, ha nem lesz új középosztály nagyon furcsa világ leend itt.

Hát az a világ most éppen „leend”.

Az 1994. augusztus 6-i Magyar Hírlap „Jobboldal, hol vagy?” címû írásában Szlágyi Ákos idézte akkor Márait, nem véletlenül. Kellett a „jobboldal”, hiszen alig múlt negyedév, hogy az úgynevezett baloldal a választásokon túlgyõzte magát, kétharmados többséggel tarolt az MSZP-SZDSZ nevû úthenger, többségük a parlamentben és kormányon csak azt nem tette meg, amit nem akart. Egy nagy bökkenõ mégis volt. Túlontúl közel volt még a baloldalinak hazudott elõzõ, csaknem félévszázados diktatúra, és „Ah lágyabb ének kell nekünk!” a demokratikusnak hazudott játékkaszinó kártyaasztala mellé jobboldali, nemzeti kibicek is kellettek. Lehetõleg pedig olyanok, akik voltaképpen liberális-baloldaliak, nemzetköziek és persze: szalonképesek.

No, ezért íródott a cikk.

Ehhez kellett a Márai-féle segédanyag, amely azt hivatott bizonyítani, hogy az, ami igazán nemzeti és jobboldali, az ásatag, sõt szinte egyenlõ potenciális gazemberséggel. Ugyanakkor elképzelhetõ egy olyan jobboldal is, ami kényük, kedvük szerint megfelelõ, talán liberális lehet(?) és ezzel a külföld felé is fenntartható a „demokrácia” látszata. De van még egy baj: „…a liberalizmus nálunk mindmáig a baloldalhoz sodródik.” Ugyanakkor az úgynevezett rendszerváltás küszöbén a liberósok voltak a meghaladni kívánó baloldali diktatúra legádázabb ellenfelei! Majd így folytatja: „…ha pedig egy liberális identitású párt jobboldaliként akarja magát elfogadtatni, vagy hitelesíteni, akkor tüstént magára aggatja a ’nemzeti’ jelzõt, vagyis átveszi a rendies jobboldal kirekesztõ önmeghatározását, amely…az állampolgárokat – méltókra és méltatlanokra, ’magyar’ magyarokra és ’nem magyar’ magyarokra osztja…”.(Ez akarná ma a Fidesz? Aligha. Mi több: az sem világos, hogy mit akar.)

A cikk írója szerint: az, amelynek során csak az fogadható el, ami „magyar”, a modernitás, és a politikai demokrácia tagadása.. .”

(Na, ha ezt behelyettesítette volna „magyar” helyett bármelyik európai nemzet megnevezésére, például „szlovák”-ra! Azóta sem tehette volna ki a lábát az országból…)

„Ahol magyar ellenzéket követelnek a magyarnak…,ott igazából azt követelik…,hogy a „magyar”, a magyarok diktatúrája legyen Az idézetet szószerint kellene megjegyezni, mert a szó-magvak elhintettek, és az eredményt folyamatosan szüreteljük: Magyarországon ma a magyarnak lehet nem-magyar, tehát akár magyarellenes ellenzéke is? Ez voltaképpen azt jelentheti: a politikai váltógazdálkodásban akár az uralmon lévõ párt(ok) és a kormány is lehet magyarellenes?

Miként azt tapasztaljuk „leend”, jelen idõnkben nap, mint nap.

Wéber Tünde