A valódi és az összetört élet

A valódi és az összetört élet

(A negyven esztendeje - 1968. november 7.-én - elhunyt Hamvas Béla emlékére.)

Az élet, a pillanat milliárdok egybemosódó, végtelen sora. Amikor Föld, Ég, Isten, és Ember, meg a tengersok víz, az óceánok végtelen, zöld, szürke, azúr és kék vizének fényességes összeolvadása létrejön. Az ember alámerül a vízben, és meglátja, mi történik az égen. Az égen pedig az történik, ami nagyon jó lenne itt a Földön. Az ember ezért folyton az égre néz, és látja, ahogyan az álló felhõk között elúsznak a csillagok. Az ember folyton a magasba néz, ezért folyton elesik és felegyenesedik. Ez az élet.

Az élet ezen kívül még: folyamatos alámerülés, lebegés a szikrázó tiszta vízben, létezés-csoda, folyamatos teremtés-újratermelés. Az ember ebben a csodatermelésben nem sokat tehet: úszik tovább. Az úszás különben nem nagy tudomány, egyetemi végzettség, tanári diploma nem kell hozzá. Csak víz és ég. Fedett uszodában, kordonokkal kerített pályán úszni, kínszenvedés. Egyáltalán: aki nem engedte el magát a víz ölelésében és nem kezdett el úszni csak úgy, észrevétlen, mintha valami régi elfelejtett tulajdonságát, ügyességét nyerte volna vissza, mint megsérült, aki ismét jár, az ilyen ember önálló életre alkalmatlan, ifjúság nevelését rá sohase bízzátok!

A víz, a szabadság. Vízben, szabadságban, ajándékozó, végtelen isteni szeretetben úszni, a földvonzástól, a pokoli tornyok és alagutak, tüzes vonzásától, nyûgétõl szabadon, víz és ég közötti, egybemosódó létezésben! Ez az, az igazi pillanat, a valódi élet, amit az aranykori lét milliárd pillanata sorozatából megismerhetünk. Látod ember, bûnbeesés nélkül így élhettél volna. Az anyaméhben, a teremtés után volt ilyen bûntelen a tested lebegése.
Az Apokalipszis egészen más: összetört élet. Olyan, mint amikor észrevételeid, tapasztalataid morzsáiból, lisztté õrölt életgabonából és lelket élesztõ ajándékaidból szeretnél ehetõ, ropogós cipót dagasztani, de mindig közbeszól, közbeordít, rondít valaki. És a tészta receptjét elkapja a szél. Mert mindig közbejön a ringatózó lágy szellõt elsodró, homokfúvásos szélvihar. A tört lét, olyan, mint a bedarált lélek. Megvan még, de fasírozottá hengergették, forró, sercegõ, bûzölgõ zsírban megsütötték, és az eszeveszett tülekedõ, öntömjénezõ, mindent felhabzsoló én-központ megette. Ez az én-központ tömeg az Apokalipszis, az összetört élet. Miként az elektronok, az elektrongyûrûn, az összetört élet a külön-külön én-központok keringõ helye, ahol végzetes karambolok nélkül találkozni egymással lehetetlen. Csak sûrû földi, és sûrû anyagi lét ez.

Az emberek külön-külön központokban, saját én-központjaikban élnek, és majd felelõsségre vonják õket, amikor az angyalok "nagy szörnyû ítéletet tartanak". Mert ítéletszerû kinyilatkoztatás lesz arról, hogy mivé lehetett volna a még csak embernek látszó, de a még nem igazi (csak, ha evangéliumi életet él) az ember. Arról szól, hogy az üdvözült boldogság elúszott és alig van, vagy már nincs is lehetõség többé visszahozni. Íme a lét két végsõ helyzete: a nyílt, a lélekkel telt, valódi élet, amely a magasba emel, és a zárt, a mélybe húzó, a lélek nélküli, összetört élet. Csak a másikon veszem észre, magamon megtûröm az összetört élet jelenségeit. Ez a csapda! Ez az a lényeges csapda, amelybe folyton belezuhanunk. Az állandó hajsza, keresgélés, a sóvárgó, sok-sok megoldatlan probléma közben. „A hiányos élet a megsemmisülés forgó örvénye.” Szólni kellene, figyelmeztetni önmagunkat is! Jeleket adni: riadó! Jön a végállomás, intézkedj, ébredj, amíg nem késõ!

A Jelenések könyvében Krisztus azt üzeni az egyik kis-ázsiai egyház vezetõjének, a szárdeszi püspöknek: „Élõnek neveznek, de halott vagy. Tanácsolom, ébredj fel, és erõsítsd meg a többieket, akik haldokolnak." (Jel 3,2) Jézus azt parancsolja a lelkileg tetszhalott püspöknek, hogy ébressze fel a többi tetszhalottat hívei között. Csak a megvigasztalt ember tud másokat is megvigasztalni.

Vannak az életnek kibírhatatlan órái, amelyeket csak úgy lehet elviselni, ha odaállunk mások mellé. Ha bátorítjuk a gyengéket, amikor már magunk is alig bírjuk az életet. A kétségbeesett ember csak úgy tud kiemelkedni a búskomorságból, ha feladatot bíznak rá.

Az aranykor, a nyitott, valódi élet az ember õsi és természetes állapota, amelyre titkon vágyunk, de csak megrendült, kivételes pillanatokban és helyzetekben érhetjük el, vagy el sem érhetjük soha. Mert túl sok a zavaró körülmény, túl sok az ingerült, hányaveti, vállrándító és a másikat lekezelõ mozdulat, ami elfedi a hajdani, lebegõ, a víz öleléséhez hasonlatos, befejezett, hiánytalan, beteljesült életérzést.

Wéber Tünde