Ezekre lõni nem lehet, csak kiküldeni õket a szalonból!

Ezekre lõni nem lehet, csak kiküldeni õket a szalonból!

Láttjuk, hogyan alakul át a média-színpadkép. Egyre többet mutatja magát a pénzügyi, gazdasági karmester elit. Hovatovább a parlament és a kormány statisztaként szerepel ebben a nyilvánossági menazsériában. Látjuk, hogyan szajkózza a gazdaság és a válság fontosságát Demján Sándor, hogyan nyomakodik a veterán „skálázó”, és hogyan tolja egyre szélsõbb pozícióba a pénzügyminisztérium faburkolatú tanácstermében a címer alól a minisztert. Burkolt, talán nem is tudatos, de célzatos kifejezése ez a hatalom eltolódásának.
Hogyan kerül egyre inkább elõtérbe az állami pazarlás kifejezés, ami – ne tévesszen meg senkit – nem a tanácskozások túlzott libamájas, lazacos lakmározásait és az úgynevezett PR költségeket igyekszik korrigálni, hanem a „jóléti” kiadásokat csökkentené. Ami nyugdíjakat, egészségügyet és oktatást érinti többek között. Még hogy jóléti… Hát ezt magyarázzák meg egy létminimumon élõnek! Csak egynek, a hárommillióból!
Legelõbb pedig a hatalmon lévõknek kellene megérteni, hogy a gazdasági, pénzügyi válság csupán egy kicsiny és a többihez képest jelentéktelen része annak, amit úgy nevezünk: a társadalom újratermelési válsága. (Legalábbis, amíg valaki el tudja hiteti velem, hogy emberek, családok nélkül létezhet társadalom, addig ez a megállapítás bizonyára igaz.) A szakemberek szerint ugyanis „a gazdaság sem mûködhet az ökológiai rendszer és a társadalom szociokulturális rendszere nélkül”.
Normális, nálunk szerencsésebb múltú országokban: a család, mint „üzem” és a társadalom, mint „közüzem”, szervesen, közösen mûködik. Szakkifejezéssel: a „családüzem” állítja elõ a munkaerõt; a közüzem, a nagyobb család, pedig azokat a társadalmi szintû rendszereket mûködteti, amelyek a munkaerõ „termeléshez” szükségesek.
Ugyanakkor a nemzetközi pénztõke - helyzetével visszaélve - egyenlõtlen cserét érvényesít a kormány megszorításai által. Mert csak egy részét fizetik meg azoknak a szolgáltatásoknak, amelyeket a családok és például az egészségügy, oktatás stb. a társadalomnak nyújtanak.
A politika irányítását ma már nyíltan átvevõ politikai, gazdasági elit ma már a közszférát is bekebelezné. Egészségügy, oktatás és kultúra…
Felzabálná azokat az erõforrásokat, amelyek a munkaerõ akár egyszerû újratermeléséhez is - meggyógyításához, képzéséhez, mûveltsége szinten tartásához - szükségesek. Nem gondolva arra, hogy, mint gazdasági és pénzügyi oligarchia saját létfeltételeit is megsemmisíti! Veszélyes, emberellenes társadalmat hoz létre. Holott õk maguk is, a pénzügyi oligarchia tagjai is emberbõl vannak!
Azt is gyakran hallani, hogy eladósodtunk, és a pénz visszajár. De a hitelezõ is felelõs egy ország eladósodásáért! Sokszor elhangzott, hogy az ’56-ot leverõ, vérbefojtó, diktatórikus rendszert életben tartó nyugati kölcsönök is felelõsek a mai helyzetért. Hiszen ezeknek a kölcsönöknek a kamatait is most fizetjük, görgetjük magunk elõtt.
Mit tehetünk?
Ismert politikai okok miatt, úgy tûnik, már csak a civil szervezetek nyomulhatnak és mutathatnak fel erõt a változásokhoz. De a civil szervezetek sem függetlenek. Jó esetben a pártok kinyújtott karjai. Ez teljesen természetes, mert a vagyontalan, egyik napról, a másikra élõ „polgár”-nak nevezett bérrabszolgák, nem tudják a független civil szervezeteket kellõen támogatni.
Tüntetésekkel nem mehetünk semmire, mert nincs nép, mert a nép a televízió elõtt ül és várja, hogy valakik majd ezt az embert kirabló rendszert megdöntik. Ha nem is tudatosan, de tekintetében ott a várakozás lángja. Várja, hogy a színfalak mögül elõlép az, aki majd golyózáport zúdít erre a mocsok világra. De úgy, hogy közben a tévé készüléke és a fotel, amiben ül, és a sörösüveg megmaradjon. Ki magyarázza meg a népnek, hogy mi van, hogy mit kellene tenni?
Itt vannak a politikát megmagyarázó, elemzõ politológusok. Melyik alapítvány, kutatóintézet, iskola az, ahol kiképezték õket, ahol állásban vannak, és fizetésüket kapják? Kik finanszírozzák õket?
Ezer szállal kötõdünk, és elsõsorban a mindennapi élet is kalitkába kényszerít, köt a család is.
Hogyan lehet ebbõl független, minden egyes ember, csoport számára valódi közmegegyezés? Valódi nemzeti konszenzus?
Ha nemzeti megegyezésrõl van szó, fontos egy összeállítandó vagyonlista, és az is, amely a nemzeti, közösségi értékeket tartalmazná, amelyeket mindenképpen meg kell tartani. Ilyen közösségi érték adott hely, település sajátossága, arca is, amelyek nekünk értékesek, de a könyvelési adatokban lenullázódtak. Ezért ezeket veszni hagyná a pénzügyi, gazdasági elit. Ez nem kormányváltástól függõ stratégia. Nem is a kormányoktól függ, hanem tõlünk. És természetesen attól, hogy milyen támogatással tudjuk megõrizni ezeket az értékeket.
Ezért csak a Gyurcsány-kormány leváltása nem elég.
A pénzuralmi diktatúra rendszerét kell leváltani!
Szembe kell fordulni az arc nélküli pénzügyi impériummal. Itt az új történelmi alku ideje! Éppen most?
1956-ban világosak voltak a frontok, ma viszont az ellenfél az arctalan pénzviszonyokba rejtõzött. Mi, adósjobbágyok nem ismerhettük meg a pénzfeudalizmus világrendszere globális szisztémáit, Döbrögi-típusú uraságait. Ezekre lõni nem lehet, csak kiküldeni a szalonból. Váltsanak öltönyt, inget, nyakkendõt, mert ez a régi, izzadt viselet, amelybe bújtak, akár tetszik, akár nem, már globálisan is kimegy a divatból. Más szisztéma kell az emberi alkotóerõ kiteljesítéséhez. Talán valamivel jobb, emberibb tartalommal kellene ezt a szisztémát megtölteni.
Éppen most van erre szükség. Mert ennél rosszabb már nem lehet. Össze kell verbuválni egy igazi nemzeti kerek asztalt. Lehet akár Kárpát-medence körüli is.

Wéber Tünde