NINCS BELEPOFÁZÁS?

„Nincs belepofázás”?

Még a kezdet kezdetekor, rendszerváltási blöff elején, 1990-ben történt, hogy a Hölgyfutár nevû lap úgynevezett szökõszáma címlapján a magyar történelmi címer két oldalán lévõ angyalokat a legocsmányabb, obszcén pózban ábrázolták a lap készítõi. Természetesen felelõsségre vonták a fõszerkesztõt, aki szerint: amit tettek, mûvészet. Legalábbis a mûvészet egyik formája, önkifejezés. „Nincs belepofázás!” Ezt mondta akkor, mármint belepofázás a mûvészetbe.
Akkor az addig méltatlankodók visszahúzódtak, hiszen, ha azt mondták, hogy nincs belepofázás, akkor nincs mit tenni.
Akkor kezdõdött el Magyarországon a nemzetellenes diktatúra.
Mert erre a visszahõkölésre ezek a paprikajancsik felbátorodtak. Akkor kezdtek a „mûvészek” és a „mûvésznõk” mûvészkedni. Melegparádé, tehénparádé, és az 1956-os forradalom 50. évfordulója is adott alkalmat egy jó kis „heccre”, szemkilövõs „rendõrparádé”-ra, mûvészkedésre. Azóta bármilyen aberrált tettük megtehetõ, észrevétel is csak afféle ejnye-bejnye szinten van.
Mert: nincs belepofázás!
És ezért mindig meghátrálnak a nemzetiek és retirálnak. (Jóllehet, az utóbbi idõben a jogászok tisztességesebb része kezdi ezt a „mûvészkedést” nem jó szemmel nézni. De ez még mindig nem elég.)
Mert nincs plurális pártrendszer és sajtó. Azért van ez a politikailag „nulladik” típusú megoldás, ami most van, ez az egy párt nélküliség is. (Az MSZP csak névleg párt, amúgy a nagy oligarchián belül egy kisebb oligarchia. A Fidesz pedig sajnos: beszpárt. A többiek csak partvonali játékosok.) Jóllehet, a sajtót már a kezdetekkor elpaktumozta az akkor választást nyerõ MDF, mégis valamit vissza lehetett volna csempészni belõle, hiszen hatalmon voltak. De nem. Mert megmondták: nincs belepofázás! Ez vezetett és vezet a tüntetésekhez, mert nincs szelep (sajtó), amelyen a népi elégedetlenség leeresszen.
Van-e még ország a kerek világon, ahol azzal az illegitim kormányfõvel (aki egy esztendeje még az egyik fideszes parlamenti képviselõnek olyanképpen okozott súlyos, nyolc napon túli sérülést, hogy a rendõröket a tüntetõk ellen felvonultatta) egy asztalhoz ül, és magát ezek után is nemzetinek nevezi, mint ellenzék és annak a vezetõje? Van e még ország, ahol a volt bolsevik párt utódja magát politikai centrumként még mindig és minden alkalommal eladja, a néppel elfogadtatja?
Van-e még ország, ahol eladják a kincset érõ gázmezõt, amelybõl 100 évig ingyen nyerhetné a gáz igényét az ország (ennek is a lényegét csak külföldi lapokból tudhattuk meg és csak ezek után kezdett cikkezni róla a hazai média) és továbbra is emelik a gáz árát?
Van-e még ország, ahol az „elit” leplezetlen módon: uralkodó osztályként funkcionál és a negatív folyamatokból veszteség nélkül kerül ki, és nincs felelõssége semmilyen intézkedéséért?
Eltûnt a nép.
Eltûnt: részben a küretkanalakon.
Évrõl-évre kevesebben vannak: hajléktalanszállón, rokkant nyugdíjasként, volt városiként az ország eldugott kisfalvaiba menekülve… Eltûnt a nép, persze drága az utazás a fõvárosba, de 1956-ban is az volt, és mégis ott voltak, ahol kellett lenniük. Tehát nem csak a nép tûnt el, hanem a szervezõ erõ is. És a szervezõ erõvel együtt az igazsághoz vezetõ út is.
Mondják: a magyar ’56-os zászlóban az igazság a luk és bár nem látjuk, de politikai, gazdasági gengszterek könyökölnek ki rajta és röhögnek rajtunk. Amiért bevettük ezt a „Nincs belepofázás!” verdikt sztorit. Pedig van. Igenis van belepofázás, mert ez az ország: Magyarország. Még akkor is, ha sztálini alkotmányunk van, még akkor is, ha most csak az nem törli belénk a lábát, aki nem akarja. És még akkor is, ha provokálnak, meggyaláznak, körbezárnak, elfognak, bevisznek, beidéznek, eltiltanak, betiltanak, és el akarnak hallgattatni. Ez az ország Magyarország, ahol egyelõre: többségben vannak a magyarok.
Mi legyen hát?
Az elsõ parancs: kelj fel, és járj!
A második: Beszélj!
És a harmadik is: beszélj!


Wéber Tünde