A diktatórikus retró szerelvény és utasai

A diktatórikus „retró” szerelvény és utasai

A pártközpontból kiugrott ejtõernyõsök a politikába, a gazdaságba is leereszkedtek, és így hasítottak maguknak a hajdani népgazdasági tortából szeleteket. Manapság a bankok megmentõi élharcosaiként, és a „hagyd békén a köreimet” nevû békeharcban küzdenek vállvetve a megszerzett javakért. A felhalmozott lopott holmi valódi védelmet kíván, és ennek a hatalom eleget is tett, miként azt az 1956-os forradalom és szabadságharc 5o. évfordulóján elkövetett (diktatúrák módszerére jellemzõ) szemkilövõ, békés járókelõket a földön rugdosó és taposó „rendcsinálás” igazolja.
(Egyébként éppen a napokban született bírósági ítélet szerint az egyik polgári sértettnek a rendõrség általi bántalmazását elismerték, és kártérítést is megítéltek.)
Nem Gyurcsány találta fel ezt a fajta, a polgári lakossággal szembeni, diktatórikus spanyolviaszt. Az utóbbi húsz esztendõ történéseit tekintve úgy tûnik, a kemény kéz taktikája gyõzött az éppen csak kisarjadó demokrácia felett az alábbi két helyszínen is.
Jövõ tavasszal lesz húsz esztendeje, hogy az a pekingi néhány százezer ülõsztrájkoló diák hatalom elleni tüntetése a szocialista világrendszer mindennapjait nem érintette, így a sajtó különösebben nem is foglalkozott velük.
Ami megtörtént, mégis megtörtént.
Kétszázezer tüntetõ hatalmas tömeg magyarországi viszonylatban, de törpe kisebbség Kína egymilliárdos lakosságán belül. Május 18.-án azonban Gorbacsov pekingi villámlátogatásán kiderült, a még mindig tüntetõk miatt, a látogatás programját módosították, és ez már nem maradhatott nyom nélkül. A világpolitika mandarinjai számára azonban sokkal fontosabbnak tûnt, hogy a szovjet–kínai szembenállás enyhült, mint a Mennyi Béke Kapujának terén lévõ néhány százezer diák tüntetése.
Június negyedikén hajnalban azonban az addig csendes Tienanmen tér pokollá változott A Pekingbe vezényelt hadsereg borzalmas vérfürdõt rendezett a tüntetõk között. Így utóbb bebizonyosodott, tudatosan megfontolt mészárlás történt. A térre minden irányból benyomuló tankokból gépfegyverrel lõtték a könnygázzal elkábított diákokat, akik közül sokan a lánctalpak alatt haltak meg. Már elsõ este legalább háromezer halottról szóltak a hírek, és még június hatodikán-hetedikén is folytak harcok.
Idén, október 4.-én volt 15 esztendeje az a moszkvai évforduló, amely most a médiában és a közbeszédben is észrevétlen maradt. 1993.október.4.-én a Borisz Jelcin orosz elnökhöz hû csapatok harckocsikkal és gépágyúval megtámadták az orosz parlamentnek az elnökségi palotában létesített fõhadiszállását, és kiûzték az épületet elfoglaló, az elnök reformprogramját ellenzõ keményvonalas parlamenti erõket. (A híradások szerint: több, mint ezer ember halálával járt az „akció”)
Ha én ezt a sztorit az európai vagy amerikai klubomban elmesélem, tûnõdhetett egy Moszkvába tévedt külföldi… De az európai és amerikai „klubok” ha az ügy érdekeiket nem sérti, szokásukhoz híven, akkor is csendben maradtak és az 1993. december 12-i népszavazáson Jelcin a szavazók többsége támogatásával az elnök hatalmának kiterjesztését (az új alkotmány által) elérte.
Csak nem erre a diktatórikus „retró” szerelvényre szálltak fel a 2006-os budapesti történések kiagyalói is?
Wéber Tünde