NEMZETI CSÚCS EZ AZ ÉRZÉS!

Nemzeti csúcs ez az érzés!

Képzeljünk el egy elképzelhetetlen, de mindenképpen figyelemre méltó szituációt!
A Magyar Tudományos Akadémián, a nemzeti csúcson összegyûlt megjelent „nagyérdemû”, mindannyian, a nemzetiek és a nemzetköziek: amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként feláll, hogy nagy ívû tudományos, nemzeti és nemzetmegszorító aggódását torok szorító csuklások közepette (a néhány nemzetközi megbecsülésnek is örvendõ akadémikusokat látott patinás épület falai között) kifejtse, õk is felállnak.
Felállnak, és fütyülni kezdenek.
Ahogyan a focimeccseken is felállnak és fütyülnek, amikor igazságtalanság történik a meccs vezetésekor. Felállnak, fütyülnek. Tudva, tudván, hogy rendkívül udvariatlanul, nem úriember, úrhölgy módján viselkednek, mi több: legalább úgy, mint egy focimeccs rendetlenkedõ közönsége. Amikor (többször láttuk a filmfelvételeken) a focipálya lelátóján össze is verekednek és a rendõrök olykor lovasrohammal, kardlapozva tesznek rendet az elégedetlenkedõk között.
Itt, a nagyon szigorú protokoll szerint tartott, a végig nyilvános nemzeti csúcson, az akadémia dísztermében nincs verekedés, nem dobálnak székeket, sörösüvegeket, és természetesen lovas rendõrök sincsenek. Csak felállnak, fütyülnek, és a füttyszó kihallatszik az ülésterembõl és a környezõ, kis utcákon át a térre, és az elsõ ott álldogáló emberhez, és a többiekhez is elér. A többiek, tízezrek, százezrek, milliók pedig meghallják, úgy is mondhatnánk: meghallja az egész nemzet! Akikhez elér a hír, elámulnak, és úgy gondolják: nemzeti csúcs ez az érzés!
Miközben ott benn, az épületben fütyülõk, azt gondolják: most már elég. Most már elég a nemzet színészévé avanzsált Kisz-király monológjaiból, és udvartartása élõsködõibõl. Miközben tudva, tudván, hogy úgy viselkednek, mint a csõcselék.
Az a „csõcselék”, amelyik éppen a „Csúcs” napján, öt nap híján 52 esztendeje, az akadémia patinás épületétõl nem messze, összegyûlt a Kossuth-téren. És akikhez Nagy Imre így kezdte beszédét: elvtársak!
Amikor fütyülnek, a még aznap este a Magyar Rádiónál, és a HM-nél harcolókra gondolnak és arra a fekete zakós nemzeti kokárdás halott fiatalemberre is, aki a Szent István körúton, már másnap hajnalban látható volt a „Brauch”-nak nevezett hentes bejárata elõtt.
Az október 25-i véres csütörtökre gondolnak. Amikor fegyvertelen tüntetõket mészárolt le az akkori (a szovjet fegyverek árnyékában, a mostani hatalmat bitorló párt jogelõdje, az akkori hatalmat megszerzõ párt és annak vezetõi) illegitim hatalom. És a halottakat és a sérülteket teherautóra dobálva szállították el. És a harcok, a megtorlások, a külföldre menekültek száma, a világ egyik legerõsebb hadserege tömegmészárlása, és fél Budapest romokba döntése félmillió magyar embert érintett.
De ez a mostani fütyülés! A patinás akadémia ódon falai még nem láttak ilyet!
Ezek a „jólszabott”, snájdig meghívottak az akadémia komolyságához illõen komolyan veszik a „nemzeti” titulust. Komolyan veszik és fütyülnek, mert összeegyeztethetetlennek tartják, hogy a hatalmat illegitim módon (a nemzetközi pénzoligarchia hátterével a hátuk mögött) hazugsággal és megtévesztéssel megkaparintó párt(ok) nemzetietlen, illegitim kormánya és kormányfõje a megszorítások megalapzására való "nemzeti összefogásra" buzdítsa õket.
Képzeljük el ezt az elképzelhetetlen sztorit, mert mi, magyarok régóta, évszázadok óta a képzeletek hitében élünk. Mert a valóság áttörhetetlen betonfalai nem engedik, hogy képzeletünk és a valóság egyesüljön. Az akadémia ódon, patinás falai azonban a múlt folyamán sok mindent megéltek.
És ha kell, néhány fontos alkalomra mindenkinek van egy fütyülõje.


Wéber Tünde