A HELY GÉNIUSZA: Zalaerdõd


A HELY GÉNIUSZA: Zalaerdõd

"A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A hely és a tér között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér mindig geometriai ábra. Mindig festmény és rajz a hely, és nincs több belõle, mint az, az egy. A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak látvány, hanem géniusz"
(Hamvas Béla)
A Kemenesalja, az erdõk, hegyek, dombhajlatok vidéke is lenyûgözõ, szemet, lelket gyönyörködtetõ, de már nem a Sümeg kistérségre jellemzõ környék. A térképen üde zöld színnel jelölt, folyók, patakok szabdalta táj igazi arca a Sümeg és Zalaerdõd közötti terület. Sümegtõl Zalagyömörõig a 84-es úton, majd Gógánfa, Dabronc, és Hetyefõ községeken át ártéri síkságon, dús növényzetû parti erdõk mellett halad az út. Nyáron mindez olyan szikrázóan derûs ragyogású napsütésben, hogy szinte déli tájakon, a varázslatos mediterráneumban érzi magát az ember. Különös meglepetés, hogy Gógánfa és Dabronc között olykor a látóhatár két szélsõ pontján a sümegi vár és a Somló együtt látható.
De íme itt van Kemenesalja, de elõtte még Zalaerdõd, Veszprém megye legnyugatibb települése, amely sokak véleménye szerint a nyugalom szigete. A hûvös, enyhe szellõt hozó erdõrengeteg közelében a vándor megpihen. Lassú, kimért séta, miközben hét évszázad történései, nézelõdés, néhány fotó elkészülte után a település, mint egy kolosszális Brueghel kép térben és idõben kitárulkozik.
A honfoglalás után a Megyer törzs területe, de a határban talált leletek szerint a római kortól lakott. Házak, patakpart, honfoglalók, menekülõk, szántóföld, erdõ gyümölcsszedõ emberek, utak, kocsik falujelzõ tábla, katonák, tûzvész, temetõk és útszéli keresztek. Béke, nyugalom, csend, tatár, török, kuruc-labanc harcok, majd ismét rohanás, szélvihar, asszonyok, gyerekek. És ebben a történelmi körmenetben felvonul az egész múltbéli menazséria és oldalt a kép sarkában megjelenik egy pici torony, rajta a kereszt és az alatta magasodó templom.
Megérkeztünk. Tér és idõ itt, ebben a késõ barokk épületben összegezõdik. A község közepén álló, a titulusa szerint a Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére felszentelt templom így közvetlen közelrõl olyan magasnak tûnik, hogy alig látni a tetejét. Messze távolban, ahová nem ér el a tekintet, az utak, történetek összeérnek, miként az elmúlt idõk szenvedései örömei. Mint maga a történelem. A helység, a település története: szenvedés, béke, öröm, szenvedés, csend és teremtõ erõ. Így kapcsolódik napra, nap és a „reményt és jövõt adok nektek” Jeremiás-i ígéret.
A Szent Kereszt felmagasztalását szeptember 14-én ünnepli az egyház. Amikor fölemeljük, fölmagasztaljuk a Keresztet, Isten elõtt leborulva azt valljuk meg, hogy ahhoz az országhoz tartozunk, amely „nem ebbõl a világból való”, és, hogy „Isten városának” közösségéhez tartozunk.
(Zalaerdõd elsõ templomát l74o-ben a Pálos szerzetesek építették. A két kupolás, tornyos kerek templom helyén, ennek alapjaira épült a mostani, amelyet l796-ban szentelt fel dr Szily János szombathelyi megyéspüspök. Késõbb 1951-tõl Szakos Gyula, a késõbbi Fehérvári Egyházmegye püspöke volt itt 27 esztendõn át plébános. Itteni mûködése alatt készültek a templom gyönyörû freskói, közremûködésével fordították le a falu Úrbáriumának latin nyelvû záradékát.
Három megye határvidékét járva immár megszokott, és így van ez itt is: még Veszprém megyében vagyunk, de az emberek beszéde, akcentusa vasi ízes tájszólást sejtet, kedélyük, kedvességük pedig a zalai emberek közvetlenségére jellemzõ. A 13. századtól jegyzett község hatszáz esztendõn át a Nyavalyád nevet viselte, csak 1889-tõl lett Zalaerdõd.
Tény, hogy miként a térségben máshol, itt is a török veszedelem volt a község történetének legmélyebb nyomot hagyó eseménye. Ezt mintegy kétszáz esztendõs hallgatás, nemlét követi, csak 1792-ben említik ismét faluként. A megtelepedést, újjáépítést a jórészt állami közpénzbõl finanszírozott, az 1799-tõl csaknem l5o esztendeig (l945-ig) tulajdonosként a Katolikus Vallási Alap szervezte, támogatta.
1939-ben a 759-es lélekszámú községben 746 római katolikus vallású ember élt. A közoktatást egy római katolikus népiskola és egy továbbképzõ szolgálta, az elõbbi intézmény szépen felújított épülete a templom közelében ma is látható.
Iskola, óvoda, közösségi ház, az iparosok, kézmûvesek sora mûködött a közellátást segítve a faluban. Fa mindig volt bõven. Az erdõ a múlt századfordulóra eltávolodott, csak az emberek nem távolodtak el tõle. A kitermelt fát bognárok, kádárok, ácsok dolgozták meg. Vitték építkezéshez, hamuzsírégetéshez – mosás, vászonfehérítés miatt – miközben ritkult a rengeteg. Adott élelmet is – vadhúst, erdei gyümölcsöt, gombát – az olykor vadászkürttõl hangos erdõ. És adott legendát, zegzugos erdei történeteket az erre is járó Savanyó Jóska betyárról, aki éppen itt, a közelben, az erdõben, az egyik fa odvában rejtette el a másoktól elorozott kincseit. Amit persze egy helyi favágó meglelt és szerzett belõle kisebb vagyont, házat és alapíthatott belõle családot. És, hogy valóban így történt? Meglehet, csak mese az egész, amelynek szereplõit elfedte az idõ és a temetõ csendje.
Lakosainak többsége 10-15 holddal rendelkezett, amelybõl, ha szerényen és sok munkával, de el lehetett tartani egy családot. Ezek a birtokok késõbb, az 1945-öt követõ esztendõkben a helyi téesz közös tulajdonába kerültek, miután a vallásalap 2oo holdját a kisparasztok között osztották szét.
Ma 332-en laknak itt, az 199o-es évek fejlesztései révén a vezetékes ivóvíz, telefon és a gázszolgáltatás megoldott és a kábeltelevízió hálózat is kiépült. Az egyházközség az egyházi turizmus színhelyei között szerepelt eddig is: a plébánia tágas udvarán nyaranként cserkészek táboroznak.
Wéber Tünde