A HELY GÉNIUSZA: Rigács

A HELY GÉNIUSZA: Rigács

Vonatablakból nagy területet fog át a tekintet, a táj lassan változik. Igaz, a két kocsival haladó, piros motorvonat sem nyer gyorsasági versenyt a közeli 84-es úton haladó gépkocsikkal szemben. Sorra, rendre lehagyja bármelyik a vasúti masinát. Így Boba és Ukk között, komótosan kocsikázunk. A Kemenesalja „kékellõ halmai”, és a zalai dombok egymáshoz idomult szelíd, változatos, játékos terepén, kisfalvakat bujtató dombhajlatok, dombhátakra kanyargó utak, rétek, erdõk között járunk.
Pannónia földje ez, ahol az emlékezet az itt egymást váltó népek sorának sok évezredes múltját, köztük a magyar honfoglalás évezreden átívelõ történelmének értékeit õrzi és ejti ámulatba az embert. Karakó, Nemeskeresztúr és keletre Zalaszegvár, földsáncvonulat, földvárak, rómaiak, longobárdok, avarok frankok, magyarok, Bulcsú törzs földje, a Türje nemzetség területe…
Jó lenne, ha a megállók között is megállhatnánk.
Jó lenne a romvárak, templomok, földhalmok, kõkeresztek, fehérre meszelt házak között elidõzni, mint akinek semmi dolga nincsen.
És akkor a vasúti hídon megáll a szerelvény. Hétrét süt a nap, kék az ég, odalenn pedig egy csodaszép vízi világ. Sárga tavirózsák, lila ágas-bogas virágok, békalencse, nádas, meredek part, alig csörgedezõ patakocska. Ez a hely éppen a Sümegi kistérség határa. Ott, ahol a 84-es út és a Boba-Tapolca közötti vasútvonal a kistérséget északon átszeli, ott lenn, pedigm a Marcal-folyó, miután a Kemenes-vidék vizeit egybegyûjtve éppen kanyarodik kelet felé. Majd a folyó ismét balra fordulva a sümegprágai erdõben eredõ forrástól száz kilométeres útja megtétele után a Koroncó feletti térségben egyesül a Rábával. Itt, a Jánosháza felé tartó régi út baloldala és a Marcal jobb oldala között volt az oklevélben 1348-ban elõször megemlített „régi”, a török idõkben elpusztult ótelek, Rigács (Rygach). Egy 1542-es adójegyzékben így említik: Felsew Rygach és Alsó Rygach. Lakói a középkortól szabadköltözködésû nemesek, végvári harcosok. A törökdúlás után is nemesek építik fel a régitõl délkeletre lévõ mai települést. Építkezés, civilizáció… Utak, vasútvonal építési területe, romok, kultúrtörténeti emlékek településmaradványok megsemmisítõje! Az a hajdani Rigács nincs többé.
A másikat, a 18. század közepe-vége óta meglévõ mai Rigács nevét a megállóhely épületére kitett tábla õrzi. Ám az épületnek nincs õrzõje. Hiába kerülöm-fordulom a házat, még a bakterlakásba is bezörgetek, semmi válasz és persze menetrend sincs. Az ablakon lévõ sötétítõ zsalugáter mögött mégis akad egy elmosódott felirat. Ez is valami.
A vonatról egyedüli leszállóként, valami útmutatást, jelet keresve figyelem a tájat.
Egyedül vagyok.
Egyedül, ismeretlen helyen. A megállóhely egy pici ház, körülötte frissen kaszált, puha gyep. A távolban, nyugat felé kisebb település, néhány ház csupán: Megyer. A másik oldalon dombok és az egyik mögött pici torony, a tetején kereszt. Keletnek indulok a mûúton, keresztben át a 84-es úton a száguldó gépkocsik között. Minden negyedik külföldi rendszámú. Még itt sincs irányjelzõ tábla, jelzés, megyek tovább keletre, délidõben figyelem a tornyot, a keresztet, csak orra ne bukjak, tartom az irányt. A költõ ütemes soraira lépek: „Kõházakkal, vértes haddal,/ Mit törõdünk napnyugattal?/ Zabolátlan akarattal/ Virradunk mi virradattal”. A mûút, akár a hullámvasút, fel és le, miközben a torony a kereszttel süllyed, emelkedik. Mozgás az állandóságban.
A vidék is változik, aratásra érett búzatáblák, bólogató fejû napraforgók hada marad mögöttem. Déli harangszóra elõbukkan a rigácsi falutábla, házak követik, rendben, mint a tornasorban: a falu végén állnak a kicsik. Az ezen a vidéken megszokott, általában fehérre meszelt oromfalas homlokzattal, rajta két ablakkal figyelik a településhez közeledõt. Tégla és vályog, itt-ott sümegi mészkõ az építõanyag. Virágok, ezerszínû egynyári csodák: mályvák, kardvirágok dáliák, kerítést behálózó loncok, vadszõlõ. Minden, ami koratavasszal elvethetõ, amit õsszel virágmagot a növény kihullat, virul és pompázik. Ez is hagyomány, a színek játéka. Nem tervezi meg senki, csak ezt látták, ebben születtek éltek a házak lakói, ezt hagyományozta rájuk a hely. „Amikor egy ledöntött nemzet újjá akarja magát építeni, szüksége van inkább, mint valaha, a hagyomány minden porcikájára”.
De ki beszél itt ledöntött nemzetrõl?
Itt áll ez az evangélikus templom 1857 óta, másfélszáz esztendeje és annyi keserves megaláztatás és viszontagság után még mindig segít az eligazodásban. Miként a másik, a régiek elmondása szerint már az 16oo-as években létezõ római katolikus templom, amelynek alapjaira, meglévõ falaira építették a mostanit, a Szûz Mária Szeplõtelen Fogantatása tiszteletére l887-ben felszentelt Isten Házát. Üvegablakait Szent István alakjával díszítették az l9oo-as évek elején, feltehetõen 1938-ban, elsõ apostoli királyunk halálának 9oo éves évfordulóján.
A templom harangja ezúttal elektromos irányítással szól, de a kéthetenkénti Szentmisekor és temetések alkalmán Tóth Józsefné polgármesterasszony a harangozó.Tóth Józsefnétõl tudom, hogy a l89-es lélekszámú településen 5o gyermek él óvodáskortól, a szakközépiskolás korig, a jövõ tehát biztosított. És a felnövõ nemzedék sorsa, a munka lehetõsége?
Egyik napilapban egy hazai neves közgazdász nyilatkozata szerint, ha a kistelepülés lakói helyben nem boldogulnak, költözzenek el. Mibõl? Ki fizeti meg a költözködés költségeit? Erre a cikk nem adott választ. Ugyanakkor Európában van példa az öt, háromfõs településekre is.
Az is igaz, hogy ezeket a kisfalvakat pillanatnyi injekciókkal megmenteni nem lehet. Pályáznak, kistérségben gondolkodnak, terveznek, ám a falu felbomlott szövetét visszaszõni szinte lehetetlen. Annak a hajdani szövetnek a szövõszéke a gazdálkodás, a paraszti munka a múlté. A hengerré sodort szénaboglyák elgurulnak és velük egy élõ, paraszti kultúra is. Az ország lélekszámának csökkenése nem a nagyvárosok fõútjain, zsúfolt, közlekedési eszközein, hanem az ilyen kistelepülések üresen maradt házaiban, omladozó portáiban mérhetõk. A megoldás Rigács esetében is mégis a helyben maradás, hiszen a táj, a környék egyedülállóan megbecsülni való természeti érték. Kincs, amelyért megküzdöttek elõdeink.
A település is élni akar. Ötven gyermek jár valamilyen szintû oktatási intézménybe, közülük tízen hittanórára. Számukra a kilátások, az elhelyezkedés lehetõségei ma még a falun kívül keresendõek. Ám a táj, a környék szemrevételezése a Szállásdombról, ahonnan a Somló-hegyre is ellátni – már ma is megoldott.


Wéber Tünde