POLITIKAI PISZMOGRÁFIA, VAGY FEGYVERSZÜNET?

Politikai piszmográfia, vagy fegyverszünet?

Fegyverszünetet kínál az MSZP, kiknek, kikkel és miért?
Immár ötvenegy esztendeje, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése, az ál-fegyverszünet óta két forradalom és szabadságharc között állunk. Az egyik lezajlott, a másikra fél évszázada készülnek, készülünk. Hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de a forradalom óta permanens a gazdasági államcsõd. Család? Az abortusz liberalizációjával 1956 óta csökkent a szakadék irányába a népesség. Ezt pedig megtoldották a látszat rendszerváltás óta is – sajnos mindkét esetben – a nemzetinek nevezett kormányok (1992-ben és 2002-ben) még több engedménnyel. Mégpedig botrányosan. „A magzati élet védelmérõl” címmel, amely valójában annak elpusztításáról szól. (Hovatovább ott tartunk, hogy elõbb-utóbb fizetnek majd annak a nõnek, aki nem hajlandó szülni.)
A nép? Sem uralkodó, sem szolgáló. Legfeljebb, terrorizáló és terrorizált: arctalan tömeg. Sem közösség, sem egyéniség. Nincs bûn, nincs erkölcs, csak piszok. És az a legszörnyûbb, hogy ezt a helyzetet magától értetõdõnek, már-már természetesnek vesszük. Igaz írunk, írnak, beszélnek, beszélünk róla, de azután slussz-passz, kész.
Szinte unalmas már ez a felháborodás sorozat. Már ott tartunk, hogy nincs elavultabb, mint felháborodni.
Pedig a helyzet olyannyira tarthatatlan, hogy csak felháborodni már nem elég. Képzeljék el, milyen tragikomikus, ha ég a házam és kiállok az égõ ház elé, és felháborodom. És folyamatosan felháborodom, egészen addig, míg a házam porig nem ég.
A tüzet el kell oltani!
De a tûzrõl 2006. õszén a figyelmet elterelték, a tûzoltókat Öszödön eltérítették. A tûzoltók a felbátorodás és az oltás helyett: felháborodtak. A nép a felbátorodás helyett: felháborodott. És ez ma is tart.
Amikor a rossz lelkiismeret az öszödi beszéddel elkezdett a hazugságról, mint igazságról beszélni, és amikor az emberek felháborodtak, az öszödi párt megsértõdött. Nincs szemtelenebb, mint mikor a hazug korrupció a sértett fél szerepében lép fel és elkezd jogaira hivatkozni. Példa arra, ahogyan az igazság és hazugság szerepet cserél, a hazugság egymásra halmozódik, és egymást olyannyira áthatja, hogy külön-külön nem ismerhetõ fel többé.
„Együtt éltek a hazugok és gyönyörûeket hazudtak egymásnak. És végül mindenki hitt a másiknak. S amikor az igazság csak kicsit is közelített hozzájuk, jajgattak, jajgattak, és bíztatták egymást, hogy az igazság nem igaz.” (Ady Endre)
Az a hazugság, amely voltaképpen az információ hiánya. Az, hogy nem tudható meg a kialakult helyzet valódi oka. Ugyanakkor a hazugság külsõleg hiteles értesülésként mûködik. Pontos, rövid, tömör, átfogó és kimerítõ. Csak éppen nem igaz. A hazugság olykor hallgat, vagy olyan zajt csap, hogy nem lehet az igazságot meghallani. Ha a valóságos tényt sehogyan sem tudja eltüntetni, ál-értesülést ad. Mindenki tudja, hogy amit mond, nem igaz. Viszont, amikor nem mond igazat, nem hazudik, legalább is nem teljesen. Néha úgy látszik, hogy idióta, néha úgy, hogy félrebeszél.
A dezinformáció fényes szellõin vitorlázó ál-szocialisták és ál-ellenzéki ál-liberálisok 1956 félévszázados megemlékezésén belerohantak a diktatúrába és most a látszat szerint igyekeznének onnan kikászálódni.
A látszat szerint!
Most fegyverszünetet kérnek, ismét átszervezik soraikat. És az átszervezés ismét reformot érlel. Mert az internáci folyton átszervez, nehogy kiderüljön, hogy voltaképpen pancser bûnözõ! Ezt leplezi, amikor reformokba kezd. Most úgy tûnik, behódolásra készül, hogy behódoltasson. Most úgy tûnik, ki akar egyezni. Bokros-féle tippekkel elõre fut, netán: mégis „szakértõ” kormányt akar? Azt akarja, hogy a nemzeti kiegyezzen a nemzetietlennel?
Legyen már vége a politikai piszmográfiának!
Rendet! Igazságot! Törvényességet!

Wéber Tünde