M E G Y Ü N K !

„Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.”
(Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán – 1956.)

M E G Y Ü N K ! (2008.)

Megyünk:
vadászkürtszóra, füttyszóra
helyre, tétre, befutóra
farsang és böjt, hajnali riadás,
és esti lámpaoltás között.
Megyünk:
látni világosságot és lõn világosság
a lámpák nélkül is eligazodó
csillagok, és a szentjánosbogár
fej és potroha között.
Megyünk:
tûzzel, fénnyel párosodva, indulj,
megállj végszóra, rutinos nyertesek,
- még fiatalon - bírjuk gyomorral, könyökkel,
reményeinket napra, percre tervezzük.
Megyünk:
az élet himnusza, a közepesség zsoltára,
az érintés tisztasága és becsület sértése, a
csendben poroszkáló halottaskocsi között:
sírni, álmodni, pihenni semmi ok.

Megyünk:
buldózerek, tulipánok, napiparancs és
egy könyörgõ tekintet között, ahogyan a rutinos
menetelõk mennek, egymásba olvadt inkvizítor
és eretnek: kiérdemelt vereségeinket megköszönjük.
Megyünk:
átkelve szerelem vámán, révén, lidércre,
hitre vágyó seregekkel, lépéskényszerre,
táncritmusra, kátyún, posványon
masírozva, együtt és külön.
Megyünk:
látni szabadságot, és lõn szabadság a történelem
kedvencei, a lángoló székesegyházak és vágtató
lovas szobrok, egy kikövezett udvar esti körsétája,
a kutya nyakörve és a lánc lebetonozott vége között.
Megyünk:
és lõn szabadság a sikátorok, Holdsivatagok,
fény-árnyék játéka, a választók, kiválasztottak,
az egy fõre jutó közhelyek, sírhelyek,
golyószóró és olajág között.
Megyünk:
látni békét és lõn béke a történelmi operettlibrettók,
a vágóhídra lépõ borjak, az én sem szólok,
nekem se szóljanak egyezsége, a gyõztes
hoppmesterek és a legyõzöttek között.
Megyünk:
a provokáló, riogató bûvészkedõk, pörgetett és
pörgetõ, kitüntetett tülekedõ, oszlató, egymást
lökdösõ menekülõ, a lepedõbe csavart sebesült,
és az utolsó tíz másodperc között.
Megyünk:
látni Istent, kinek másik neve rend és lõn Isten,
remény, igazság-szédület, a szemfényvesztõk
ijedelme, a végsõ dal kegyelme, a megmaradt ige,
a visszacserélt álarcok, rangok, köpönyegek között.
Megyünk:
és lõn utolsó ítélet, az utolsó szó
joga és az utolsó szelíd kísértõ kérelem,
és a szív kalapál: kegyelem!
Elég volt! És eljön a nyugalom.

Wéber Tünde