A HELY GÉNIUSZA: Veszprémgalsa

A HELY GÉNIUSZA: Veszprémgalsa
A Hely, miként a változó történelem, nem tárulkozik ki könnyen. Könyvtárak polcain sorakozó kötetek, oklevelek, kéziratok õrzik, meg kell harcolni érte. A kisfalvak írott története is többségében levéltári adathalmaz: oklevél, adólajstrom, perirat, átlag-halandó polgár nem igazodik ki benne. De nemcsak történelem, adathalmaz, híres emberek nevei, visszaemlékezések és földrajz, de mindig szín és vonal (színvonal?). A Hely érdekessége, hogy nincs belõle több, csak éppen az az egy. A térnek képlete, a Helynek géniusza van, amely nemcsak befogad. Befogadható annak, aki nem csak a természet, környezet, föld, éghajlat, növényzet, vizek, hidak, romok, útszéli keresztek, emléktáblák után kutat. A Hely az, ahol a dolgok történnek és vannak.
A Marcal folyó mentén gyöngysorként sorakoznak õsi falvaink. A folyó forrásvidékétõl a Kemenesaljáig tartó szakasz történelmünk Nemzeti Parkja, honfoglalásunk Nemzeti Panteonja lehetne. Szabályos rend nincs közöttük. A kanyargó folyó, patakok, ártéri síkság és erdõk, utak mentén, hidak alatt, kisfalvak között jár és megregulázva ugyan, de a természet által lassan ismét meghódítva, partjait füzesek, nyárfák, dús növényzet díszíti.
A Hely, ahol állok egy híd. A nagy H a híd szó elejére is illene, de az ember nem írhat mindent kiemelve, amit fontosnak tart. Tény, hogy két híd van itt egymás mellett. Az egyik alatt szép csendben fodrozódik a Kígyós-patak (határa volt régen Veszprém és Zala megyének, késõbb a közös határ az utóbbi megye területébe harapott, eltolódott északnyugat felé). Ami izgalmas, a másik híd, pontosabban, ami alatta van. Arborétum, sötétzöld burjánzó növénysokaság, erre mondják, olyan friss, üde, hogy szinte harapni lehet bele. Ez a szabályozáskor levágott mellékág, vizenyõs, mocsaras, lápvilág, szabadföldi „terrárium”, a patak régi medre, miként azt a parthoz közeli malom rom igazolja. És, bár a közeli községtábla jelezi, a terület közigazgatásilag: Veszprémgalsa nem feledhetõ, hogy az elõttem lévõ rom, a hajdani pinkóci Grúber malom maradványa.
Mert Veszprémpinkócot és Zalagalsát 1969-ben felsõbb utasításra egyesítették ugyan, de az emberi emlékezet másként szelektál. Ez a malom, ez a híd és ez a hely végérvényesen pinkóci rész marad, ebben nincs apelláta. Külön temetõjük, kápolnájuk van, máskor tartják a búcsút is, Szent Imre napján novemberben, míg a galsaiak Szent Péter-Pál napján júniusban. Pinkóc, tehát megmaradt annak, ami volt, de alkalmazkodtak a felsõbb utasítás és érdekeik szerint, hiszen az egyesülés után a nagyobb létszámhoz több lehetõség, támogatás járt.
Ami a malmot és a hajdani tulajdonos sorsát illeti, ötvenes évekbeli szabványtörténet. Államosítás, majd vízzel történõ meghajtást elektromos árammal cserélik le. Téesz a tulajdonos. A malomfunkció megszûnik, az épületet istállóként használják, benne a volt malomtulajdonost, pedig állatgondozóként. Amikor romlásnak indul az épület az állatokat máshová teszik, jön a rendszerváltás, a volt tulajdonos családja megkapja a romot. Ha kell neki, hadd vigye…
A szél és a víz, mint természetes energiaforrás, ismét elõtérbe került. Az élet, a rend és rendetlenség, céltudatosság és tudatlanság körbe-körbe jár, miként a malomkerék. Immár abban is bízhatunk, hogy törvényszerû: idõnként a jó és a hasznos kerekedik felül. Mert a malom az örök visszatérés, a sors és a bõség szimbóluma is. Jóllehet, a keresztény szimbolikában: a tengerbe vetett malomkõ süllyedése Babilon/Róma pusztulásának víziója (jel 18,21) apokalipszis, a malomkõ nem esett a vízbe, ha körülnézünk a házak között, bizonyára tapasztalnánk, hogy asztalként szolgál valahol.
Az úgynevezett misztikus malom pedig az oltáriszentség témakörébe tartozó ikonográfiai motívum. Az ábrázolásokon négy evangélista gabonát tölt a malom torkába, alul pedig ostyák hullnak egy kehelybe, amelyet az egyházatyák tartanak. (
„Az Isten malmai õrölnek csendesen, /Zeng, zúg a végtelenség, /Halál és szerelem.” Valóság, szimbólum, költészet, - Juhász Gyula verssora után - a jelen és ismét irány a múlt.
Bár az aszályos esztendõk és a bakonyi bauxitbányászat hatásai lecsökkentették a vízhozamot, a malom épülete romokban, mindez nem akadálya annak, hogy a közeli Iszkáz szülötte: Ágh István költõ „Üres bölcsõnk járása” visszaemlékezésébõl szóljon hozzám. A kiszáradt növényekkel teli patakmeder máris vízzel teli. Látom a malmot is.
„… a legkisebbnél nagyobbat, a legnagyobbnál kisebbet. Megértéséhez elõször a gátra, zsilipre kell gondolnunk: az emeli meg a patak szintjét, hogy aztán a víz zúgva, habosodva a kerekek lapátjaira eshessen. Amikor a molnár durungjával megemeli a zsilipet, megindulnak a kerekek. Három kerékhez három zsilip, három lefolyó tartozik. Ha kevés a gabona, elég egyet indítani, ha sok, forogjon mind a három hatalmas tölgyfa tengelyén, melyek a vízszintesen forgó malomkõhöz csatlakoznak áttételekkel: fogaskerekekkel és szíjakkal. Itt az õrlés legfontosabb része – egy kerékhez egy kõ. És miért emeletesek a malmok? Mert a további munkához magasság szükségeltetik. Szíjra szerelt kanalakkal emelik a megõrölt gabonát a szitákhoz, hogy a lisztet a korpától elválasszák, s az egyik az emberé, másik az állatoké lehessen. Századokkal ezelõtt, amikor a malmok még vízszintesek voltak, külön szitáltak, de csak az uraknak. A szegények korpás kenyeret ettek. A molnár az urának, a tulajdonos birtokosnak hófehér lisztet adott, amit felesége, lányai, inasai éjt nappallá téve szitáltak meg.”
A következõ Hely a tájékozódás miatt fontos. Útkeresztezõdésben állok, elõttem az Amerikába elszármazott galsaiak 19o7-ben emelt kõkeresztje, rajta tizekét név, mellette a két világháború hõsei, kétszer huszonöt név, sorban, katonás rendben, mint, ahogyan akkor harcolni indultak. Délelõtt lévén, a Somló felõl, amely egyébként errefelé mindenhonnan látszik, tûz a nap. Árnyékom irányt mutat északnyugatra Kemeneshát felé, amerrõl „Zúg immár Boreas a Kemenes fölött…” írja Berzsenyi és amikor l8o4-ben a somogyi Niklára költözött, folyamatosan délre haladva, még utoljára visszanézett, így búcsúzott:
„Messze setétlik már a Ság teteje / Ezentúl elrejti a Bakony erdeje / Szülõföldem képedet / Megállok még egyszer s reád visszanézek./ Ti kékellõ halmok! gyönyörû vidékek! /Vegyétek bús könnyemet.”
Nyugat felé haladva Zalaszegvárra érnék, de még nem búcsúzom, a község fõutcájára, a Dózsa György útra térek, amely a település „Z” alakú alaprajzának a hosszabb szára, legalábbis a térkép szerint. A falu múltja könyvek, túrista térképek, színes nyomatok alapján megismerhetõ. Zalagalsa õsibb, a XIII. században már létezett, Debrentei, Csabi, Bazsó, Izsákfalvi családok birtokai, majd az Esterházyak tulajdona lesz. A XVII. századi török harcok nyomán elnéptelenedik, de csaknem loo esztendõ múltán újra épül, l778-ban megkezdik a római katolikus temploma építését, amelyet elkészülte után Péter és Pál tiszteletére szentelnek fel.
Ezért, ha ismeretlen helyen járok, nézelõdésem célja, fõ szempontja: mitõl különbözik a Hely az eddig megismertektõl? És hamarosan meg is találom, amit keresek. Ez itt, Veszprémgalsán, elsõként, egy szekér kocsikerekéhez támasztott szalmabábú, nem éppen mai, de gondosan felöltöztetett, kockás ruha, sapka, minden van rajta, ami kell egy ilyen szalmababának. A kopottsága fogott meg. Hiszen annyi mû „népies” tárggyal találkozik az ember… Egy ház utcai homlokzata elõtti kiskertben tanyázik, a hálós kerítésen keresztül kapom lencsevégre. És rögtön itt a másik: vízesés két oldalán egy-egy galamb, egymás felé fordulva, ahogyan illik. Mindez „tiffani” (remélem, jól írom) üvegmozaikból, egy ház oldalán, de még éppen látható helyen. A téma szerint giccs is lehetne, de nem az. Érdemes megjegyezni a házszámot, mert talán a fotó nem adja vissza a színeket: Dózsa György út 6-ban található a tulajdonos, aki a mozaikot készítette: Slapansky Traude, hobbi mozaikrakó „mester”? , „mûvész”? nem számít. Csak az, hogy az üvegmozaik nagyon szép.
Amott pedig kövekkel kirakott udvar, de nem akármilyen kövek ezek. Mint óriás kavicsok, amelyeket szétszórt egy játékos kedvû óriás, ám a ház falán lévõ tábla szerint a tulajdonos, ha nem is óriás, de a köveket kedvelõ: ”Fafûrészelõ”. Kõ és fa, két természetes anyag, természetesen körülnézek és az éppen elõkerülõ mester engedélyével ezúttal is készül fotó. A kövek hazája, mint megtudom, Sümeg és Csabrendek közötti rét. Elõször a szép szál fenyõfák alá tett belõlük néhányat, mondván, ott úgysem terem meg semmi, majd egyre többet és többet hozott, míg ki nem alakult ez az érdekes kertkompozíció. Egyébként a sümegi kövekkel amúgy is van kapcsolata a falunak, onnan származnak a házak építõkövei. Õsrégi technológia, magyarázza az egyik helyi kõmûves. A kövek közé mészpor kerül, majd idõvel a csapadék, a levegõben lévõ nedvesség hatására úgymond: összecementálódik. Ilyen technikával készült a sümegi vár és számos település házainak sora a környéken.
Itt a fõutcán is, ahol a lehullott vakolat láttatni engedi, nyomon követhetõ ez a szép, természetes falfelület. Van néhány romos épület, és mellettük magasodnak újak is. Ez utóbbiak más anyagból, technológiával formálódnak, mint a régiek. A kõoromfalas homlokzatú, nyeregtetõs, az útra merõleges tengelyû épületek sorában olykor szélsõséges egyediség, nem a környezetébe olvadó kivagyi stílusú ház magasodik. Immár kisfalvainkat is elérte a városvírus. A hagyományos falukép, amelynek eddig jórészt a szegénység volt a megõrzõje, szétesõben van. Olyanná válik, mint egy alacsony felbontású digitális fotó. Laza szerkezetû, mert nincs a házsorban képi egység. Manapság egy nyári idény szállodaköltsége elegendõ a külföldi vevõnek a telek, vagy lakóházas ingatlan vásárlásra. Negyven-ötven kilométerre a Balatontól, jó üzlet.
Wéber Tünde