December elseje... Nagy ünnep! Nemzeti ünnep! ,,Nagyrománia” megszületésének ünnepe. A bölcsõ, a ,,gyermek” fogamzásának nap­ja. Vagy másképp úgy is szokták emlegetni: Gyu­lafehérvár. Vagy bõvebben: Gyula­fehérvári nagygyûlés, vagy még másképp: Gyulafehérvári nemzetgyûlés. Igen: nemzetgyûlés.

Az erdélyi románság nemzetgyûlése. Ahol 1228 ember gyûlt össze Erdély minden részérõl, magyar állami segédlettel (,,A hónap végén Budapestre utazó Maniut Jászi megnyugtatta: a magyar kormány nem fogja akadályozni egy nemzeti gyûlés megtartását, sõt, felsõ utasításra a MÁV különvonatokat indított a december 1-jei gyulafehérvári gyûlésre utazó románok részére.” ,,Így valószínûleg a népszavazás elkerülhetõ lesz.”), s kimondatott Erdély egyesülése az addigi kifliországgal, népi nyelven: a Regáttal. (Megint csak zárójelben: a Kolozsváron december 22-én tartott ellennagygyûlést, melyen az önrendelkezés magyarokra is érvényes jogát próbálták példázni — ,,az egységes és csonkítatlan Magyarország keretén belül követeljük minden itt élõ nemzet számára a teljes jogegyenlõséget, szabadságot és önkormányzatot” —, az elõrenyomuló román haderõ hevesen ellenezte, majd a másnap Kolozsvá­ron is megalakult román parancsnokság ,,bevezette az ostromállapotot, internálást, a cenzúrát, a botbüntetést, megszüntették a politikai jellegû szervezetek mûködését, a gyülekezési, de még az utazási szabadságot is.” Az utolsó magyar kormánybiztost, a nagygyûlés szervezõjét — melyen 40 000 ember vett részt, köztük bánsági svábok és románok is, akik a Magyar­ország mellett maradásra voksoltak —, Apáthy Istvánt hevenyében halálra is ítélték, bár aztán ,,meggondolásból” az ítéletet mégsem hajtották végre.)

Szó ami szó — visszatérve Gyula­fehérvárra, december elsejére —: történelmi dolgok vetítõdtek elõ ezen a napon. Meg fog születni a Nagy, az egységes román állam, ,,nemzetállam”, mely­ben ott leszünk mi, erdélyi és regáti magyarok is. Csak úgy, névtelenül, észrevétlenül, ,,lappangón”. Ideig-óráig meg­tûrten. Mert hát ,,bûnös” nemzet voltunk már akkor, bûnösök voltunk, akiknek büntetésül fel kellett darabolni országát, akkor már több mint ezeréves hazánkat, Európa legrégibb országát.

És hát miért?

Legendák vannak, az antant odaígérte Romániának annak fejében, hogy 1916-ban orvul, hadüzenet nélkül hátba támadta az addig szövetséges monarchiát. Tehát az alku megvolt, megszületett. De más ,,ok” is volt. Hadd mondjuk ki ezt is. A románság nem érezte jól magát a magyar uralom alatt. Az osztrák uralmat még valahol elfogadták, igyekeztek is a ,,háttérben” külön politizálni Béccsel, eredményeket, engedményeket kicsikarni. S ez a ,,különpolitika” nem volt új keletû. Már Horia, Cloºca és Criºan lázadása idején a ,,szervezõ” Horia Bécsben járt, s itthon azt hangoztatta, hogy a császár (II. József) bízta meg a lázadás megszervezésével, melyet közönséges népirtásnak is felfoghatunk, hiszen válogatás nélkül öltek mindenkit — legyen az úr vagy paraszt —, aki magyar volt. Aztán 1848—49-ben is a Szabadságharccal, a ,,pogány elnyomókkal, akiknek nincs törvényük, sem Istenük” (Andrei Mu­reºan), szembeforduló románság háta mögött tudta Bécs támogatását és biztatását (,,oszd meg, és uralkodj”). Hogy õk is becsapottak voltak? Bizo­nyára érezték, a jobbak (Nicolae Bãlcescu) mindenképpen. Ám a gyûlölet ott élt a lelkekben. Beültettetett oda (,,A románok az erdélyi népek történetét kizárólag román nemzeti szempontok szerint értékelték. Ebben a szemléletben az erdélyi román nép úgy szerepelt, mint amely nemes származása ellenére a barbár magyarok elnyomása alatt nyög, akiknek zsarnoksága ellen a román nép folyton nemzeti felkelésekben tiltakozott.”). Vagy egy ,,szópárbaj” a 10-es évekbõl: ,,a románok is fiai a mi édes hazánknak, Magyarország­nak”, és a válasz: ,,a románok elõtt elfogadhatatlan megállapítás, hogy »a magyar jó ember«”. (Ghibu: ªcoala, 54—67.)

Az ember csak kérdezi: Mivel érdemeltük ezt ki? Bizonyára okot adtunk rá valamivel, nem tudni, mivel. A Szent István-i szemlélet, mely szerint ,,tiszteld az idegeneket, mert õk koronád ékességei”, történelmi tény. Vagy az is történelmi tény, hogy a tordai országgyûlés — a világon elsõként — 1568-ban kimondta a lelkiismeret szabadsága törvényét. És ez a törvény egyenlõ jogokat biztosított a görög katolikus és az ortodox egyháznak is. Ennek is az volt a következménye, hogy az elsõ román nyelvû iskolák nem a Regátban, hanem Erdélyben születtek Bethlen Gábor fejedelemsége idején. Vagy ha csak az 1867-es kiegyezés után történteket nézzük, egyetlen megvilágításban, az oktatás terén, úgy is érdekes következtetéseket vonhatunk le.
,,Népoktatási nyilvános tanintézeteket a törvény által megszabott módon állíthatnak és fenntarthatnak a hazában lévõ hitfelekezetek, társulatok és egyesek, községek és az állam.” ,,A felekezetek a 11. § értelmében minden községben, ahol híveik laktak, iskolát állíthattak fel, tanítóikat maguk választhatták, a tankönyveket és tantervet maguk határozhatták meg.” (Ghibu: Viaþa, 106.)

Ennek következménye lett — már a kiegyezés után —, hogy: ,,Pár év alatt a két román egyház több mint kétezer tiszta román tannyelvû elemi iskolát állított fel. Néhány száz faluban felekezeti iskolák helyett román tannyelvû községi iskolák keletkeztek. Az iskolák felállításához semmiféle elõzetes engedélyre nem volt szükség. Az iskolaszervezésrõl az egyházi fõhatóság egyszerûen jelentést tett a minisztériumnak, amely azt tudomásul vette, s ezzel az iskola nyilvánossági joga elismerést nyert.” És az Apponyi-féle, 1907. évi XXVII. tör­vénycikk egyik kiegészítése: ,,ha az ilyen román iskolába járó magyar anyanyelvû gyermekek száma a húszat eléri, akkor õket magyar nyelven kell tanítani, a román gyermekek anyanyelvükön való tanítása mellett”.
És hogy párhuzamot is vonjunk, ugyanez idõben a Regátban, Ó-Romá­niában törvény ,,szavatolta”, hogy ro­mán állampolgárok gyermekei számára csak kizárólagosan román nyelvû oktatás volt lehetséges. Az iskolák óriási többsége egységes román nyelvû állami iskola volt. A román kormány ezenkívül hozzájárult bizonyos magániskolák felállításához. Ez utóbbiak kétfélék lehettek. Az elsõ csoportba olyanok tartoztak, amelyekben teljesen románul tanítanak. A román tannyelvû iskolákba román alattvalók gyermekei is felvehetõk. De az iskolák kötelesek az állami tantervhez igazodni. A tanítóknak az állami iskolák tanerõivel azonos képesítésûeknek kell lenniük. A magániskolák másik csoportját azok az iskolák alkották, melyekbe ,,román alattvalók gyermekei nem vehetõk fel. Itt az oktatás lehet idegen nyelvû is. Ám a román nyelv, földrajz és történelem román nyelven, a hivatalos tanterv alapján tanítandó. E tárgyakat csak született román, állami képesítésû tanító taníthatja, akinek azonban rendelkeznie kell a román közoktatási minisztertõl kapott, személyre szóló engedéllyel.” (Bíró Sándor, Ki­sebb­ségben és többségben. Románok és magyarok, 1867—1940, 213. lap)
És ezt tudták a románok is. Amikor az ellen panaszkodnak, hogy az orosz hatalom Besszarábiában nem engedi a román iskolák mûködését, a román nemzeti szellem érvényesülését, akkor elismerik a magyarországi románokról, hogy ,,õk mint nemzet, élnek”, a cári Oroszország románjainak ,,síri csendje azoknak nemzeti apátiáját” mutatja. ,,Úgy látszik, halotti szemfödél takarja a besszarábiai román nemzetet. Pontos számukat nem lehet tudni. Panaszuk nem jut el a román sajtóba. Sorsukat nem is lehet összehasonlítani az Ausztria—Magyar­országon élõ románokéval. Ez utóbbiak hatalmas elemet képeznek, gazdaságilag és kulturálisan folyton fejlõdnek. Nemzeti érzésük fejlettebb, mint a szabad Romániában élõ románoké.” (Adevãrul, 1912. december 10.)
És mégis: gyûlölet! Csak gyûlölet! Amikor Gyulafehérváron elhatároztatik: ,,Teljes nemzeti szabadság az együtt­lakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebelébõl választott egyének által.” (a Rezolúció III. pontja), csoda-e, ha az papíron maradt? Ellentmondott a román gondolkodásmódnak, a román felfogásnak. Rövi­desen érvényesül Erdélyben is az elv: ,,Román állampolgárok gyermekei számára csak kizárólagosan román nyelvû oktatás lehetséges.” S bár — 91 év után is — még vannak iskoláink, az elv mai napig is elv. És a ,,minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebelébõl választott egyének által” ígéret, csak ígéret. Bãsescu elnök ,,megmondta” Buda­pesten: „Niciodatã!” Soha nem lesz a romániai magyarságnak autonómiája, azaz: soha nem fogják betartani ama gyulafehérvári ígéreteket. Legalábbis: így gondolja az ország ezekben a pillanatokban még mindig elsõ embere. És ugyanígy gondolják a hatalom várományosai is. Jogot adni? Minek!


Kilencvenegy év telt el ama december elseje óta. Szörnyû idõ! És azóta még mindig hátrafelé menetelünk. Mert azok megvalósításától, amit akkor határozott el az erdélyi románság ,,krémje”, nemhogy közelednénk, inkább távolodunk. Pedig az idõ elõrehalad! És annak a szellemnek, amely az Osztrák—Magyar Monarchiát jellemezte, mert az magasabb rendû szellem volt, igazságosabb, emberibb szellem volt, elõbb-utóbb csak diadalmaskodnia kell. Ám hogy diadalmaskodhassék, rajtunk, a mi harcunkon is múlik. Harcunkhoz példát vehetünk az erdélyi románok egykori harcából. Õk sem ingyen kapták Erdélyt. Õk sem ingyen kapták Nagyromániát. Meg­küzdöttek érte.