Elhunyt Püski Sándor a Gutenberg-galaxis egyik „állócsillaga”

"Püski Sándor: Ezt teszem, amíg csak képes vagyok kinyitni a szememet, és látni, gondolkodni tudok. És nem aggódom: fiaim, unokáim folytatják, amit elkezdtem, amit mindmáig mûvelek. S az olvasó kezébe veheti puritán, túlnyomórészt fekete-fehér köteteinket. Amelyek már „külalakjukkal” is jelzik: aki elolvassa õket, egyenes beszédre, igazságkeresésre számíthat. Prózában, versben, emlékezésben, esszében – ha ezerféleképpen is – magyar sorstörténetekre."

Hun ima

Miatyánk istenünk
Bennünk van országod,
Elõttünk szent neved
S törvény akaratod.

Mindennapunk gondját
Magadon viseled,
Büneinket mint másnak ,
Nekünk elengeded.

Te kezed vezet
Kisértéseken át
S lefejted rólunk
A gonosz jármát.

Tiéd a nagyvilág összes
Hatalma,üdve,
Mindöröktöl kezdve,
Legyen mindörökre.

Vörösmarty Mihály: GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betûkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentõ tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bûneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szûz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezébõl
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belõle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bõszült vihartól ûzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengõk.
Az õrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntösébõl
S most a szabadság és a hõsi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hûség, barátság aljas hitszegõk
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betûket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsõbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bõszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költõk mûveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idõ?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égõ romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erõt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hõsei,
Kiket - midõn már elhunytak s midõn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Õk mind e többi rongykereskedõvel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Õk mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sûlyedéstõl meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendõbb név az emberé,
Hol a teremtés õsi jogai
E névhez "ember!" advák örökûl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsõk
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözõbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem õket, õk megvédnek engem.
Nem félek tõled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tûrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövûlnek élõ fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erõnk szerint a legnemesbekért.
Elõttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésbõl
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén õseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844 vége