Nekiveselkedik a szél 2009 tavaszán, s fúj úgy, mintha együtt kergetné török és tatár Budapest kertvárosában, ahol már csak emlékezete él ama gyászos idõknek, amikor turbános, bõgatyás viselet lepte el Buda amúgy testhez álló feszes, díszes férfiruházatához szokott utcáit, s ahol még az öreg platánok is inkább a Duna vize felé ejtették akkoriban a tekintetüket, hogy ne lássák. Inkább kicsiny fészket hintáztattak ölükben, hátha egyszer kedvük támad madaraiknak dalolni, s amitõl az embereknek is nyílik szívük a nótára, életre.

De sok idõ telt el azóta! De sok mindent láttak az öregedõ fák, s rejtették törzsük gyûrûibe a dicsõ és gyászos múlt minden rezdülését. De megváltozott a város! Buda sem egymagában áll, mint egykoron, hanem testvérével, Pesttel állják viharát a tavasz jöttének. Pest pedig nõ, egyre csak terjeszkedik, már-már összeér vidék a fõvárossal, mint Erdélyben a hegyek az éggel esténként, amidõn a megfáradt Nap párnaként helyezi fejét egy-egy magasba kapaszkodó fenyõerdõ tetejére, hogy illatát magába zárva, szép álmot álmodjon, míg a hajnal pírjával ismét felsejlik fénybe fürdõ korongja.

– János! János! – ordítja pajtása nevét egy keménykalapos emberféle, akinek

nem látszik ki sem keze, sem lába a magára szedett összevissza öltözetbõl. S mert öltözete sem az egykori török turbános-gatyás, sem a magyar vitézek zsinóros viseletére nem hasonlít, elsõ ránézésre megállapíthatja a jószemû ember, hogy csakis vendégmunkás lehet itt, a magyar fõvárosban. Fején az építkezésen elõírt védõsisak, felsõtestén a legmárkásabb cucc – valahonnan turkálhatta, vagy éppen megszánta õt egy jószívû pesti –, nadrágja még otthonról hozott tiszta szõttes (talán egy világháborút átélt kabátból alakítottak alakjára), lábán cipõje a kínai piac szerzeménye. Valamit kezében tart, s mint kincset emeli a feje fölé. Nahát, ezt aztán nem látta sem török, sem tatár, sem honvédõ huszár! Ez már a mai kor szerzeménye: egy telefon, amely recseg, ropog, de hírt hoz a távoli honból.

– János! János! Telefon otthonról – s már nyújtja is barátjának a készüléket a különös kinézetû ember; de el nem mozdul mellõle, vár, amíg a barát beszél, mert úgy-e õt is érdekli, hogy mi hír járja az otthoni földön, Pest kertvárosától jó messze, valahol Háromszéken, Erdélynek dobogó szívében.

– Na, mi van, mi a hír, métt híttak? – noszogatja barátját, amikor annak szava

elnémul s a kicsi készüléket nyújtja vissza megköszönve.

– Haza kell mennem, az anyám hívott, baj van az

öreggel.

– Beteg? Csak nem hótt meg?

– Nem, nem tudom, csak annyit hebegett anyám,

hogy siessek haza beszélni a fejivel, mer’ õ mán nem bírja. Vihar vót.

– Otthon es fúj?

– Fúj es, esik es – zárja le János a beszélgetést bõ beszéddel, s indul megkeresni a fõnök urat azzal, hogy már most indul a buszpályaudvarra, mert baj van otthon.

Szerencsés ember, állapítja meg magában, mert akadt egy hely még számára, s az, hogy még ülõ is az a hely, nagy szó. Legalább az éjszaka folyamán, míg tekergõzik a busz a hosszú úton, addig álomra hajthatja fejét, s pihenten érkezhet haza megvívni a harcot a családdal, annak is a fejével, aki, ahogy hallja, anyjának csak bánatot okoz mostanság.

A hajnal még várat magára, amikor János leakasztja a kapufélfa oszlopának belsõ felérõl a nagy, rozsdás kulcsot, amely csikordul egyet-kettõt, s nyílna is az öreg kapu, de emelni kell rajta, mégpedig erõvel:

– Ez es megereszkedett, a fene essen belé! – mordul, de csillan a szeme, amikor meghallja a hûséges Bundás örömteli ugatását. – Megismert – enyhül meg lelke, s nyitja a konyhaajtót, amelynek kulcsa, ha volt is, rég elveszett. Minek, ha a kapu zárva? A házban csend, csak a savanyú étel szaga csapja meg az orrát; az esti vacsora maradéka lehet, vagy a malacoknak reggelre elõkészített moslék a bejárati ajtó mögött. Kapcsolja a villanyt, hogy lásson, ne csak érezze az otthon illatát, s máris nyílik a szoba ajtaja, álmos szemmel áll eléje a törékeny asszony, az anyja.

– Jaj, lelkem, hát meggyüvél? Hogy én erre nem es számítottam! Nem hijába mondom én, hogy te vagy az egyetlen, akire örökké támaszkodhatok öreg napjaimba’! Na, itthon vagy! Üjj le! Ennél? Innál?

– Mindent sorba, csak vegyen magára valami meleg áncungot, Édesanyám, még meg talál nekem fázni, osztán eggyel több baj lesz, amibõl nem kellene még ebbe a házba.

A szalonnából már gyöngyözik a zsír az érclábas alján, egyik gyöngyszem a másikat kergeti. Amint erõre kap a kályhában a tûz, már hangja is van, cserszegõ hangon szólal a kunkorodó szalonnadarab, hogy jöhet mellé a tojás. János szájában gyûl a nyál, mert olyan finomra, ropogósra még senki nem sütött szalonnát neki, mint az anyja. Végre elõtte a lábas, villahegyre szúrja a kenyérdarabot, elõbb a tojás fogy, végére hagyja a szalonnát, fel-felnéz, hol az Édes arcát fürkészi, hol a kályha feletti terítõn olvassa a jól ismert asztali áldás szövegét. Aztán még körbekanyarítja a megmaradt kenyérhéjjal az edény alját, s mint aki megbékélt a világgal, dobja a lába mellett settenkedõ macskának az utolsó falatot.

– Mi baj vóna az öreggel, hogy haza kellett gyüjjek, édesanyám?

– Hát a villám, fijjam.

– Erõs idõ vala?

– Az.

– Künn vót?

– Benn.

– Méges, hogy vót? Künn vala?

– Mondám, hogy benn. Felcsapta a falra az ereje, alig tuttam leszedni õkelmit. Féltem.

– Megjárhatta vóna maga es.

– Pedig szóltam neki…

– Mit anyám?

– Hogy ne bogarássza a rádiót.

– Erõs üdõbe’ babrálta?

– Abba.

– Na, beszélek vele. Mindene egybe?

– Egybe a teste, csak az esze… – de nem folytathatta, mert csikordult az ajtó, apja állított ki a beszédre, s ült is azonnal az asztal mellé a reggelijét várva. Az asszony vette egybõl fia elõl a lábost, s már szabdalta bele a szalonnát…

– Jó reggelt, apám!

– Jó reggelt! Mán felkeltél?

– Fel. Ideje vót.

– Esik?

– Nem esik, csak fúj.

– Azé’ kaszálni méssz ma, úgy-e?

– Mennék, ha vóna hova.

– Egyél, öreg – tolja az asszony az embere elé az ételt. Fiát utánozva eszi a reggelijét, a macska is megkapja a maga részét, s azzal áll is fel, indul, hogy belehallgasson a rádióba.

A konyha kanapéja mellett, az öreg kisasztalon áll a vétkes. Tetején hímzett terítõ – éjszakára lehajtják, hogy megmutathassa a betévedõ holdsugárnak szépséges öltéseit. Az öreg megszokott mozdulattal hajítja hátra, kapcsol, keres…

– Apám, hallom, megcsapá a villám.

– Jól hallod.

– S osztán, hogy van?

– Én jól, csak ez vacakol – mutat a rádióra.

– Hát annak meg mi a baja?

– Nem tudom fijjam, elveszett belõle a Szabad Európa.

– Na, azt kereste akkor es – szól közbe az asszony –, hijába mondom, hogy mán nincs, ne keresse, nézze inkább a Dunát, de mondhat neki bármit az ember, nem hiszi el. Fijjam, mondd mán meg neki te es, hogy ne keresse azt, ami nincs!

– Mondom mán, Édesanyám, maga csak ne idegeskedjen. Apa! Ne keresse mán azt. Nincs.

– Kell lennie. Addig van, míg nem lesz itthon magyarvilág. Megmonta vót az a mogyorósi bemondó, hogy addig ott lesznek.

– Mán az van, apám. A tegnap itthon ettem?

– Nem.

– Akkor hol a csudába vótam? Hát nem Budapesten?

– De… Anyád aszt’ mondá.

– Tuggya, hogy mán nem es kell útlevél?

– Nem-e?

– Nem, buletinnel jövök s menyek.

Néz az öreg a fiára, a keze megáll a levegõben, olyan, mint a gyermek,

akitõl el akarják venni a kedvenc játékát. Aztán agyába hatol a felkelõ nap tiszta sugara, értelem villan fel szemében:

– A pocakos Vasile a milicista? – kérdez ravasz hunyorítással, megcáfolva felesége örökkön ismételgetett szavait, hogy elment volna neki az esze.

– A’ hát, ki más lenne – mérgesedik az asszony, hogy még ezt sem tudja embere.

– Akkor Szabad Európának lennie kell – fordul büszkén vissza az öregember békebeli rádiója felé – Míg oláh a rendõr, addig van, Csak meg kell keressem…