Szabadság, szerelem!
E kettõ kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Petõfi Sándor

Piros-fehér-zöldbe öltözött a tavasz. Piros-fehér-zöld, az a három szín, amelyet betiltott volna a hatalom, de ennek ellenére a rügyek kipattantak, fehér és vörös szirmok sütkéreztek a napban, s a pázsit mohón kortyolta a hajnali harmatot. Magyar Himnusz. Ima, amelyet nem szabadott énekelni, szabadságával játszott az, aki mégis megtette. A szürke, egyhangú hétköznapokban, Erdélyben senki sem hitt abban, hogy megéri pillanatát a szabadság virradatának. Évente a tavasz zsongása tartotta a székelyekben a lelket, hogy titokban ünnepelhetnek, lélekben szabadon, mindig emelt fõvel, egyenes derékkal. A rendszer összeomlása nem volt belátható, de még elõrevetíthetõ sem. A szabadság gondolata csak álom volt, egy meggyötört nemzet vágyálma. Azokban az években, a sötét estéken, ki mert volna csak gondolni is arra, hogy lehetne másképpen is? Azért, ha március 15-ét írt a naptár, mindenki ünneplõbe öltözött - már aki mert.
S lõn csoda, felvirradt a nagy nap Háromszéken. Akkor életemben elõször megértettem a fennkölt, magasztos szavak igazi értelmét.

Az elsõ szabadság ünnepére készült Háromszék. A román állam gondoskodott róla,
hogy betiltsa már jóelõre, vagy felhívja demokratikusan a figyelmet arra, hogy a magyar zászló lengetésének azért nem még jött el az ideje. Mit lehetett tenni? Ünnep elõtt mindenki felbattyogott a padlásra, s csak-csak elõkerültek az évtizedeken át homályos rejtekekben õrzött-féltett kincsek: kokárdák, kitüntetések, s mindegyiken kis szalag a szeretett színekkel: - Piros-fehér-zöld. Annakidején e sokat mondó három szín körül sok-sok tragédia történt, de egyik sem a magyar nép javára. Talán regényt lehetne írni, ha egyszer valaki összegyûjtené, hányan megszenvedtek érte. Az ünnep elõtti este minden családban ez lehetett a téma. Másnapra megüresedtek a falvak, népvándorlás korát idézve vette mindenki batyuját,
ki szekéren, ki vonaton, s akadt olyan is, aki kocsival, de Sepsiszentgyörgy tere délre zsúfolásig megtelt.
Ma is beleborzongok, ha visszagondolok arra a napra. A természet rügybe fakadt, illata a reggeli permet után üde volt, mint a tiszta tavaszi reggelek lehelete. A korai virágok ünneplõt öltöttek és a napnak sem kellett biztatás, hogy ragyogjon. A téli sötétet felváltotta a világosság.

A park már tele volt, a szobor körül megszámlálhatatlan virág. Az ünnepség kezdetét vette.
Történelmi zászlókkal vonultak fel a volt politikai foglyok, azok, akik jobban megszenvedték a diktatúrát, mint bárki más. Néztem az ismerõs arcokat. Arcaikon, ránc-ránc hátán s hajuk is a hajnali deres-fekete göröngyök látványát jutatta eszembe.
- Mi érezhetnek? – gondoltam magamban.
A szemem a tömegbe kutatott. Mégsem lesz magyar zászló! Gondolatomra, lehet válaszként, magasba emelkedett egy seprûnyélen lengõ piros-fehér-zöld selyemlobogó. Tartotta és lengette egy bátor, vékony legényember. Jó magasra, hogy mindenki lássa. Tette ragadósnak bizonyult, mert ezt követõen egyre több, még több, szívünknek oly kedves nemzetszín lengedezett a szélben. A beszédet alig hallottam, már indult is a tömeg a város központján át, fel a Kisstadion elé, ahol a hivatalos ünnepség folytatódott.
A stadion körül tût sem lehetett leejteni. A szónoklatok szavai nem maradtak meg bennem, csak pillanatok, érzések, mint például az, amikor az épp Erdélyt elhagyni készülõ színész - aki végül mégis otthon maradt - érces, kemény, mély hangon belekiáltotta a levegõbe:
- Talpra magyar! – Petõfi verse! Villámcsapásként dördülõ szavai hatalmas erõvel sújtottak le az összegyûltek lelkében. Ne tudjátok meg, mit éreztünk! Anyáink, nagyanyáink szavai keltek életre, akik, mint esti mesét ismételgették, hogy: - A színpadon is szavalták egyszer, régen - a Talpra magyart!
Mégis, bárcsak mindenki érezné, mit jelent Erdélyben magyarnak lenni…
Bárcsak mindenki érezte volna ott, akkor, milyen felemelõ érzés Talpra magyart hallani Nemes Levente elõadásában.
A versek és beszédek után a Vox Humana, a tanárok kórusának mûsora következett. Természetesen az 1848-as forradalomhoz köthetõ nóták, indulok dallamai vibráltak a levegõben, amelyeket mind tudtuk, csak fennhangon soha nem énekelhettük, de akkor félelmet nem ismerve dalolt a nagy tömeg. Hangunk biztosan megpihent egy kicsit az Õrkõ lábánál, ahol Gábor Áron elsõ ágyúját próbálták ki egykoron. Vagy a szél szárnyán, s az Olt vizének hullámain eljutott megnyugodni a kökösi híd még megmaradt pilléreihez, ahol halálos sebet kapott a nagy ágyúöntõ.

Mellettem barna kalapban, ugyanolyan lódenkabátban egy idõs ember állt. Ránéztem, miközben éreztem, ha bekövetkezne a világvége, akkor sem lenne baj. Mindennél többet ért ez a nap. Tele tüdõvel énekelte a Rákóczi indulót. Elõre nézett, szeme a semmibe révedt és közben potyogtak könnyei. Soha nem felejtem el, amint lecsurogtak arcán, de õ nem törölte le, állt mozdulatlan s beledalol a szabadságba.
Minden március 15-én rá is emlékezek.

1990. - Március 19-én Sütõ Andrást összeverték, a fél szemére megvakult, több bordája eltört, a bal karja zúzódást szenvedett.

2004. december 5-én a magyarországi népszavazás megtagadta a határokon kívül élõknek - a magyar állampolgárságot.

Nem baj. Nincs semmi baj, vigasztalom magam, mert látom az égbe merészkedõ fáinkat éjszaka, amint legfelsõ ágaikon megpihennek a csillagok. Fenyõfák hosszú sora, égõ gyertyák õrzik álmainkat. Lenn templomainkban róva van történelmünk: gerendákban, falakban, sírkertek nyugalmában.
Isten tartson markában bennünket, hogy a gondterhes múlt, belealudjon végre az örök fényességbe.