Botos
László

Trianon az igazság
tükrében

Bartucz Lajos embertan kutató azon
felfedezése, hogy ez a faj „sehol máshol a világon nem található” perdöntõ
bizonyíték a finnugor származási elmélet
cáfolatára. Kizár bármilyen finnugor, vagyis szibériai származást, ugyanakkor
bizonyítja azt, hogy a magyar nép nem bevándorló, hanem õsi autochton nép és az
Árpád-i hazatérés csak egy újabb népvándorlási hullám, vagyis az utolsó
hazatérés volt. A hazatérõk beolvadtak az itt talált õshonos magyar fajú népbe,
ezt az egyesült népet szervezte Árpád államalkotó nemzetté.

Bartucz Lajos: A magyar ember, Budapest, 1938.
419 old.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------

Grover Krantz nyilatkozta: „A
magyarság õsisége egyenesen meglepõ; én mezolitikumi nyelvnek találom, amely
megelõzi a neolitikumi kort.” Emellett még azt is kijelenti, hogy ha ez
igaz, akkor a magyar nyelv
tulajdonképpen a legidõsebb helybeni nyelv Európában, vagyis az itt élõk eredeti
nyelve.

Krantz, Grover:
Geographical Development of European Languages, Peter Lang, 1988. 72. old.

Árpád papkirály magyarjai, amikor
visszatértek a palócok és székelyek kérésére, és szervezésükbe vonták e
térséget, ugyanazt a nyelvet beszélték, mint az itt élõ õsnép: a magyart.
Röviden: Árpád nem hódított, nem igázott le egy népet sem, hanem letelepítette
népét az itt élõ rokon népek közé, velük elvegyülve, beolvadva. A
Kárpát-medence a turáni szittya-hun népnek õsi anyaföldje
volt.

Az
Árpád-házi
levéltárból 1301-ig ismerünk kb. 1000 települést Erdélybõl. Az itt található
nevek között az iratok csak 9 olyan falut említenek, ahol oláhok
éltek.

A francia forradalom elõtt, 1789, a vlachok nem érhettek
el ilyen szociális állapotot, mivel a magyar nemesség és székelység kötelessége
volt az ország védelme, ezért õk élvezték a politikai döntõ jogot. Magának a magyar jobbágyságnak sem voltak ilyen
jogai. Ezért a magyar kormányok nem adhatták meg az oláhoknak, akik ugyancsak
jobbágyok voltak, azt, amit saját jobbágyaiktól
megtagadtak.

A Habsburg
uralom alatt a jobbágyoknak nem volt joguk politikai határozathoz. Ahhoz, hogy a
magyarok elismerhessék az oláhok követelését, meg kellett volna szüntetniük a
kor hûbéri társadalmát, de ez a fennálló Habsburg elnyomás miatt lehetetlen volt. Ugyanez ellen az
elnyomás ellen lázadoztunk és harcoltunk évszázadokon át mi magyarok
is.

Az 1848-as szabadságharc után a Habsburgok bizonyos földadományozásra
kényszerültek a kedélyek lecsillapítására. 1 655 774 katasztrális holdat
osztottak szét, fõként az oláh a jobbágyok között, mert a székely és magyar
jobbágyokat, akik általános szabadságért harcoltak „lázadók”-nak tekintették, az
oláhok pedig, akik hátbatámadták a magyar szabadságharcosokat, elõnyben
részesültek. A földadomány nagy részét közöttük
osztották ki. (Szõllõssy Sándor: Ez az igazság, Erdély a román nép
és protektorai, London, 1968, 75)

Az
1848. május 2-i Balázsfalvi Gyülekezet kinyilvánította: „A román nemzet az együtt élõ nemzetek
tudomására hozza, hogy nemzeti alapon való fellépése és szervezkedése nem jelent
ellenséges szándékot más nemzetekkel szemben, ugyanazt a jogot mindenki számára
elismeri, és õszintén tiszteletben is akarja tartani, a kölcsönös tiszteletet
viszont jogosan elvárja. Következésképpen a román nemzet nem akar uralkodni más
nemzetek felett, de azt se fogja eltûrni, hogy valakinek is alárendeltje legyen,
hanem egyenlõ jogokat akar mindenkinek.” (Szõllõssy,
95-96)

1020-ban II. Baziliosz császár elrendelte, hogy a
vlachok, kik a bolgárok területén élnek, az ochridai püspök fennhatósága alá
kerüljenek. Ochrida, Macedónia és Albánia határa mentén létezett. A rumánok egyházi nyelve 1715-ig a
bolgár-szláv nyelv volt. Ez egy cáfolhatatlan bizonyíték a dákó-román
folytatólagos ottlét ellen.

Török Sándor alátámasztja ezt a kijelentést, és megtoldja,
hogy még ideiglenesen sem élt rumán nyelvû nép Erdélyben a XIII. századot
megelõzõ idõben. E.
Gamillscheg rumán nyelvész
szerint a rumán nyelv a Balkánon alakult ki, Albánia területén. Ez a dákó-román származás ellen vall, de mivel ezt nem
akarja támadni, sõt támogatni óhajtja, ezért azzal a javaslattal jött elõ, hogy
a rumánok egyik ága, a móc nép már Erdélyben, az Érchegységben élt 1800 év
óta.

Török Sándor:
Településtörténeti tanulmányok és határproblémák a Kárpát-medencében,
1973, Astor Park FL. 211.: Gamillscheg, E: Cahiers Sextil Puscariu 3

A magyar nép
az 1790 évi országgyûlésen örök igazságként kinyilatkozta, hogy „valamely
országba vagy tartományba bevándorló s itt székhelyet keresõ, nem fegyverekkel
szerzõ nép vagy kevesebb államjogokat, vagy annyit nyer, mennyivel a bennlakók
bírnak, tehát az ilyen bevándorló nép sohasem fogadtatható be az országba, vagy
tartományba, oly formán, hogy itt külön államot képezzen, mert ez nem volna
befogadás, hanem új államnak, az ország területrészének elszakasztásával
eszközölt alapítása, már pedig e világon azoknak egysége, melyek természetüknél
fogva összekapcsoltatnak, szilárdságot, azok felosztása ellenben, amelyeknek
természetüknél fogva egységet kellene képezniök, végveszélyt eredményeznek.”
(Csobánczi, 23)

Csobánczi Elemér: Nagy Magyarország vagy
nemzethalál, II. rész: Dél-Magyarország pusztulása és elrablása,
Marrickville, Australia, 1966

„Az 1791 évi 21 törvénycikk megszüntette a szerbek
oklevelekkel biztosított különállóságát, amely sértette a magyar állam jogait,
kimondva, hogy az ellentmondó törvények megszûntek, s a szerbek egyenjogúak a
többi országlakókkal: tehát olyan polgárjogokat nyertek amelyek feljogosítják
õket jószágszerzésre, birtoklásra és bármilyen hivatal
viselésére.

„Ezzel a
törvénycikkel a magyarság, annak ellenére, hogy államjogi felfogása a
nemzetállam szemléletben alakult ki, az életforma, a polgári jogok egyenlõsége,
tehát az államon belül az egyetlen polgári közösség létjogának elismerésével
minden nemzetet megelõzött a földön.” (Csobánczi,
24)

Rajics, görög katolikus pátriárka
megírta a különbözõ szerb népek történetét, de ezt a régi szláv nyelv
alkalmazásával írta. Itt kijelenti, hogy mindaz a terület, ahol szerbek éltek
Ipek pátriárka alatt, szerb terület. E munkája teljesen hamis történelmi és
földrajzi dokumentum, amely késõbb kútfõje lett az utána következõ
történészeknek.

Európában 1920 óta mi magyarok lettünk a legnagyobb
számú kisebbség. Ez a kifejezés
„kisebbség” helytelen, azért mert a magyar jelenlét egy egységes tömb, és semmi
kétség afelõl, hogy a Kárpát-medencében még most is többségben van. Nem a
magyarok vándoroltak és telepedtek be idegen területekre, hanem szomszédos népek
jöttek a Kárpát-medencébe, menekülve elnyomóik elõl, segítséget kérve tõlünk. Az
nem elég, hogy szám szerint kimutassák azt, hogy az utód-államokban kisebbségben
vagyunk az uralkodó néppel szemben. Meg kell vizsgálni az okot és az okozatokat,
hogy miért, milyen körülmények miatt lettünk kisebbség. Frank Graham Jr.
szerint: „Burgenland a régi Habsburg birodalom részeként, német többségû
lakossággal mindig a magyar
királysághoz tartozott.”

Dabas Rezsõ: I. m. 17. East
W. G.: History and Geography of Europe, 21. Graham Frank Jr.: Austria
77.

A szittyák Kr.
e. 500 - 400-ig, a szarmaták Kr. e. 400-tól Kr. u. 500-ig, a jászok K.u. 359, a
hunok V. század elsõ felében, az avarok a VI. században és végül a magyarok
896-ban. E népek szájhagyománya kihangsúlyozta, hogy õk e föld
örökösei.

Az angol történész, Edward Gibbon (1737-1794) két évszázaddal
késõbb ugyancsak a szittya nevet gyûjtõnévként használta a hun-avar és magyar
népekkel kapcsolatban. „Magyarország területén három szittya népcsoport is
megtelepedett.

1. Hunok (Atilla hunjai).

2. Abares
(avarok), VI. században.

3. Magyarok, Kr. u. 889 (sic!) a legközelebbi, eredeti
modern magyarok õsapái.”

Dabas, 50. Gibbon Edward: The Decline and Fall of the
Roman Empire, II. 244.

„Magyarország
ellentétben Ausztriával, valószínû, hogy túl türelmes volt, és épp az volt a
politikájának a hibája, hogy az erõltetett beolvasztást túl késõn alkalmazta.”
Burghardt, Andrew F.: Borderland, Madison,
WI. 1962. 160) Pozsony és annak környéke
eltótosodott, a mi türelmességünk következtében. Ugyanakkor 24 magyar falu a
Bécsi-medencében teljesen elnémetesedett, egy évszázad alatt, míg 56 horvát
község, a Lajtán túl, magyar uralom alatt, három évszázadon át, Trianon elõtt,
megmaradhatott horvátnak. Ez csak a mi
rendkívüli türelmességünk következtében maradhatott fenn: mindennek ellenére,
Burghardt szerint: „Mondhatjuk, hogy Magyarország türelmesebb volt a
kisebbségeihez, mint Ausztria, és hogy ma itt élnek horvátok, és létezik egy
protestáns kisebbség, ez egyszerûen azért van így, mert ez a terület
Magyarországhoz tartozott.” (Burghardt, 159)

A kommunizmus bukása után, 1990-ben, 34 nemzet jött
össze, és írta alá az ún. Párizsi Egyezményt, az új Európa létrehozására, amely elismerte a
hidegháború befejezését. Több szovjetköztársaság tagja lett a CSCE-nek, így
1992-re a teljes taglétszám 53-ra emelkedett.

1994-ben, a szervezet új neve „Organization on Security and Cooperation
in Europe” (OSCE). Az új nevet azért vették fel, hogy ezzel egy új idõszak
kezdetét jelöljék, melyben cselekvõbb szerepet vállalnak Európa létében,
hatékonyabban gátolják a mindennemû üldöztetést, és elõmozdítják Európában a
biztonság megszervezését és a népek közötti együttmûködést. „Organization on
Security and Cooperation in Europe”. Microsoft Encarta Encyclopedia, 1999.
(April 1, 2000)

Az aláírok között ott találjuk
az egykori vasfüggöny államai legtöbbjét.
Ezen a fórumon lehetõségünk van nyilvánosságra hozni bárminemû
visszaéléseket, és erélyesen követelni az elszakított területeken élõ magyarság
jogainak betartását. Ha dokumentáljuk, és ismertetjük az ottani magyar
üldözéseket, ezzel támogatást kaphatunk igazságunk
elismertetésére.

Arra nem
hivatkozhatnak az emberi alapjogokat tipró nemzetek, hogy ez belügy, mert a fent
említett és elfogadott törvények kimondják, és biztosítják minden ember jogait.
Be nem tartása emberiség elleni elévülhetetlen bûntény.

Burghardt, aki jó ismerõje a szégyenletes Trianoni
Békeparancsnak így ír: „A horvátok és magyarok biztosak abban, hogy egynéhány
évtized alatt megtörténik beolvasztásuk.” (Burghardt, 273)

1907-ben az iskolák 76%-a egyházközségi
iskola, ez is bizonyítja, hogy az „elmagyarosítás” vádja ellenünk csak egy
elferdített propaganda szüleménye volt.

1850-ben, az osztrákok (Bach korszak) a történeti
Magyarországot öt részre osztották: Kronland Ungarn, Vojvodina, Erdély a
Partiummal, Horvátország-Szlavónia, és a határterületek. A tiszta magyar részeket megint csak öt
részre osztották: Pest, Pozsony (Bratisláva) Sopron, Kassa (Kosice, Szlovákia)
és Nagyvárad (Oradea, Rumánia). E részeket tiszta magyar területnek tartották a
magyarellenes osztrákok, akkor viszont mi jogon adták Pozsonyt
Csehszlovákiának? (Kostya, 22-23)

Kostya Sándor: A
Felvidék, Budapest, 1990.

Decemberben a
kormány hivatalosan be akarta iktatni az elfogadott törvényjavaslatot. Erre
azonban nem kerülhetett sor, mert 1849. augusztus 12-én a szabadságharcosok az
orosz túlerõ elõtt, amely az osztrákok segítségére jött, letette a fegyvert.
Ennek következtében az elsõ független demokrata magyar kormány feloszlott. A
Habsburgok Bach-ügyvitellel Magyarországot újból önkényuralmuk alá vetették.

Kostya Sándor: I. m. 30-32.:
Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története, 1848-49,
Geneva, 1865.

Deák
beszédébõl elfelejtették észrevenni azt a kijelentést, hogy „Magyarország összes
honpolgárai egy politikai nemzetet
képviselnek”.

A politikai
nemzet fogalma teljesen egyezik a francia „államnemzet”
fogalmával.

A.
PARTIUM

Török Sándor kimutatása szerint, a Partium lakosságának 62.2% magyar volt. Ezért
nyugodtan kijelenthetjük azt, hogy ez magyar terület, és ezen az alapon jogosan
követelhetjük vissza, mert az oláh, a második számbeli etnik csoport, csak
32.8%. (Török Sándor: Településtörténeti tanulmányok és határproblémák a
Kárpát-medencében, 1973, Astor Park FL. , 274)

Ha
megvizsgáljuk a statisztikai kimutatást, ez világosan mutatja, hogy az oláhok
települései a városi települések köré, a hegyes vidékek benépesítésével lassan
megemelte a falvak oláh lakosainak számát, de az elsõdleges magyar városi
lakosság arányszámát nem tudta megváltoztatni, mert az zömében magyar maradt. A
korai századokban, a városok és nagyfalvak kialakulásának idején, az ilyen
csoportos települési rendszer mindig a fejlettséget, a települési elsõbbséget
jelentette, az elmaradottabb hegyi településsel szemben. Hogy ez a külterületû
oláh benépesedés megtörténhetett, csakis a magyar nép barátságának eredménye. Ha
az oláhok a rómaiak leszármazottai lennének, mint ahogy ezt hirdetik, akkor
minden bizonnyal városokba települtek volna, mert hisz a római városi nép volt,
nem pedig hegyi lakó, pásztor. (Török, 320-321)

(Az 1910-es
népszámlálás adatai megtalálhatók
Magyar Zentral Komission: Neue Folge Österreichische Statistik. Vienna,
1912) (A színes néprajzi térkép a könyv utolsó
oldalán látható)

Az 1910-es
statisztikai kimutatás szerint a
kelet-magyarországi városok és megyék lakossága legtöbb esetben többségében
magyar volt. Azon a helyeken, ahol nem voltak többségben, közel álltak az 50%-os
arányhoz. A Kárpát-medencében a magyarság 1000 éven át többségben élt. A
Kárpát-medence egy egységes
terület, Kelet-Magyarország pedig ennek tartozéka. A kisebbségi beszivárgás
Magyarországra lassú folyamat volt. Szaporodhattak a kisebbségek a magyar
türelmesség és baráti együttélés folytán. Ugyanakkor a magyar lakosság pusztult
a kegyetlen, hosszantartó háborúk, tatár, török, a Habsburg megszállás
következtében.

A falvak és
városok lakosságának számadatai bizonyítják, hogy a magyarok 1910-ben már ugyan
nem voltak nagy többségben, de még mindig többségben voltak. Milyen alapon adták
e magyar falvakat és városokat a rumánoknak?

A katolikus egyház már a 16 századtól
leírta, kitagadta, megtagadta azon magyarokat, akik a görögkeleti egyház hívei
voltak.

Homonnay Ottó írja: „Az 1863-as Magyarország helység névtára c.
összeállítás igen részletes alapossággal méri fel Hazánk helyiségeit, azok
vallási hova tartozandóságát, nemzetiségi összetételét és a helységekben
uralkodó nyelvet, feltüntetve a helységek lakóinak létszámát is. Ezt az 1863-as kiadású helységnévtárat és
mellékleteit elemezve megállapíthatjuk, hogy Hazánk Habsburg gyarmati helyzete
ellenére, ez idõkben csekélyszámú nemzetiséggel rendelkezik a magyar
õslakossághoz viszonyítva.” (Homonnay Otto
János: A rideg valóság, Hungarian
Turul Society, Toronto, Canada, 1979. 222-223 old.)

Az 1890-es népszámlálás adatai már
más nemzetiségi képet mutatnak Magyarországról.
Hogy minek a következtében állt elõ ez a változás, ezt megvilágítja a
Rómától különvált görögkeleti egyház azon intézkedése, amely szerint, az általuk
meghódított területeken meghagyta szertartásaiban a nemzeti nyelveket. Mivel
ezen területeken minden vallásos megnyilatkozás az illetõ ország nyelvén
bonyolódott le, ezzel a görögkeleti egyház nemzeti jelleget vett fel. Így vált
nemzeti vallássá az oláhoknál, szerbeknél, tótoknál, ruszinoknál stb. Az egyházi
szervezetek beépültek a nemzeti szervezeti formák közé. A Magyarországon élõ
oláhokat, ha görögkeleti vallásúak voltak, egyszerûen csak oláh vallásúnak,
(szerbnél, szerb vallásúnak) mondták.

A görögkeleti egyház adórendszere is
méltányosabb volt. Nem hajtotta be a hívein a „tizedet” olyan szigorral, mint a
római katolikus egyház. Az egyházi adóterhek alóli menekülés kedvezõ kiútnak
számított a nincstelen jobbágy számára a görögkeleti vallás felvétele révén. Ez
könnyebbséget jelentett a reformátusoknak is.
A római egyház kapzsi szigora elõsegítette a görögkeleti egyház
terjeszkedését e térségben.

A római katolikus egyház
„megtorlásként” az ilyen áttért magyarokat, és még a protestáns áttérteket is
leírta a magyarság családjából. „Tehát az általunk ismert eloláhosodási,
elszerbesedési stb. folyamatok tulajdonképpen a katolikus egyház
nemzetgyilkos mesterkedéseire vezethetõk vissza. A népszámlálást ki más, mint a
katolikus klérus, vagy annak szigorú felügyelete alatt végezték, mert e hites
helyek okmányainak kezelési jogát királyi rendelettel még Szt. László királyunk
bízta a katolikus egyházra.”[1]

A hivatalos katolikus statisztikai
kimutatástól el kell tekintenem, ennek hatalmas, köteteket kitevõ volta miatt.
De ha figyelembe vesszük az 1200 oldalnyi, sûrûn nyomott helységnévtár anyagát,
akkor szemünkbe tûnik, hogy a keleti vallású magyarság százezreket tett ki a
Trianonban elszakított, színtiszta magyar területeken, akiket aztán
eloláhosítottak, elszerbesítettek a katolikus egyház
jóvoltából.

„Mindezt pedig csak azért, mert a
Görög-keleti vallás sokáig elnyomott, tûrt vallás volt, és mert a Román-keleti
Egyház Erdélyben, mindig nemzeti szervezettel bírt, míg a keleti-vallású
magyarok ilyennel nem bírván, kénytelenek voltak magukat az oláh, vagy román
nemzeti egyház védelme alá helyezni. (…) Ezen egyház nemzeti egyház lévén, a
magyarok szervezetlenségükben és fõleg ráutaltságukban végül maguk is a
törvényhozás és a hivatalos közegek által használt kifejezéssel, oláh
vallásúaknak mondották, és mondják ma is magukat. S így a népszámlálási
összeírási lapokban is nemzetiségileg oláhokként jutnak be… (...) Következménye
ez azon visszás állapotnak, hogy magyarok, elõttük idegen nemzeti egyház
tagjaivá kénytelenek lenni és kénytelenek magukat ezen idegen nemzeti egyház
tagjainak vallani.” (H. O. 224 old.)

Ez dr. Reiner Zsigmondtól való
idézet, aki M. Kir. Miniszterelnökségi titkár volt, s a fentieket a „Keleti
vallású Magyar Nemzeti Egyház Szervezése” c. munkájában (1907.)
olvashatjuk.

Dr. Reiner Zsigmond volt az, aki
észrevette az országnak ezt az elmagyartalanítási kísérletét, és e folyamat
ellen egyéni kampányba kezdett. A kampány lényege az volt, hogy az
elmagyartalanítási folyamatot csakis úgy lehetett volna megállítani, hogyha a
görögkeleti egyházat Magyarországon hivatalos egyháznak, egyenlõ
vallásfelekezetnek ismerik el. Így minden hivatali befolyását arra használta
fel, hogy ezt az egyházat megszervezze, elismertesse Magyarországon, hogy a
katolikus eljárás következtében a magyarságukat vesztett színtiszta magyarokat
visszamentse a magyarság számára. De hát a dualisztikus katolikus Monarchiában,
azokban a „szépnek” álmodott
ferenc-jóskás idõkben, kinek volt ugyan szívügye az államvezetésben a magyarság
megmentése? Különösen az a szomorú ebben
– s ez dr.
Reiner Zsigmond idézetébõl is kiderül –, hogy az általános, elfogadott, ill. a törvényhozás és a hivatalos közegek által
használt kifejezések is idegennek nyilvánították e színtiszta magyarokat.
Dr. Reiner Zsigmond beadványokkal, javaslatokkal ostromolta a
képviselõházat, a kormányt és minden illetékes hivatalos szervet, de jajkiáltása
nem jutott messzire, az süket fülekre talált. Annyit elért, hogy a képviselõház
1907. évi március 19-én tartott ülésén Nagy Dezsõ, országgyûlési képviselõ
javaslatára napirendre tûzték a kérdést, mármint a görögkeleti egyház hivatalos
elismerésének kérdését. De a nagy
bürokráciában a kérdés bizony elsikkadt és idegennek nyilvánított magyarjaink
szerbek, oláhok, tótok, ruszinok stb. lettek/maradtak. De benyújtott
képviselõházi javaslatra gróf Apponyi Albert, vallás és közoktatási miniszter
azt válaszolta dr. Reinernek, hogy „iparkodni fog az ügyet rendbe hozni”.
Iparkodásának eredményét Trianonban learathatta…

„Mindezek figyelmen kívül
hagyásával szerkeszti meg gróf Teleki Pál földrajztudósunk, miniszterelnökünk, a
magyar revíziós mozgalom atyja a ma már híressé vált, és mindenhol ellenünk
felhasznált „Magyarország nemzetiségi térképét”. Csak az érthetetlen, hogy
Teleki miért nem vette tekintetbe e tényeket térképe elkészítésekor, és e
nemzetiségi térkép alapján, hogy mehetett gr. Apponyi Albert a megkötendõ
békeszerzõdés tárgyalására Párizsba, amikor mindkettõnek tudnia kellett, hogy ez
a térkép hamis! És ennek a térképnek az alapján követelik az utódállamok a
Trianonban elszakított területeken élõ, elidegenített, színmagyar véreinket
saját maguknak!

„Bizony elgondolkoztató és
súlyos kérdések! Az emigráció sem vette
még azt a fáradságot magának minden Trianon-ellenes igyekezetében, hogy 1945
óta a századforduló tájékán készített Magyarország Helység Névtárait
feldolgozta volna, és ilyen alapon, cáfolhatatlan dokumentáció birtokában,
meggyõzõdött volna saját maga is arról, hogy tulajdonképpen kik készítették elõ
Trianon „nemzetiségi talaját” (U.o. 226-228 old.)

Marx
Károly: „A
pánszlávizmus nem csupán a szláv népek függetlenségi törekvése, hanem egy
ezeréves történelem lerombolása is. Ennek a célnak érdekében Törökországot és
Németország felét le kell törölni Európa térképérõl. Amikor ezt a pánszlávizmus
elérte, hozzáfog majd Európa leigázásához. Európa számára csak két választás
van: elfogadni a pánszlávizmust vagy meghódítani Oroszországot és kiirtani az
oroszországi pánszláv központot.” Kostya Sándor: 82.
Marx Károly politikai munkái. 6 kötet. Budapest, 1960,
196.

1917-ben, az amerikai kongresszus elõtt, Woodrow
Wilson nyilatkozta: „Kötelességünknek tartjuk kijelenteni, hogy
az Osztrák-Magyar Monarchiát nem kívánjuk se gyengíteni, se átalakítani. Semmi
közünk ahhoz, hogyan akar politikailag vagy gazdaságilag élni. Nem kívánunk és
nincsen szándékunkban neki bármit is diktálni. Csupán azt kívánjuk, hogy
népeinek ügyei nagy és kis vonatkozásban ezeknek a népeknek a kezében
maradjanak.” (Kostya, 94)

A béketárgyalás
amerikai meghatalmazottja, Archibald Céry Coolidge professzor, akinek a legnagyobb
politikai és történelmi ismerete volt Közép-Európáról, jelentette mindezt 1919.
január 19-én Woodrow Wilson elnöknek, javasolva Magyarország gazdasági
egységének megtartását, ellenezve Erdély elszakítását. Amint tudjuk, javaslatát
a konferencia nem fogadta el.

(Kostya Sándor: A Felvidék,
133-134. Gunst Péter: Magyar történelmi kronológia, II. kiadás, Tankönyv
kiadó Budapest. 1970, 322.)

Kihangsúlyozta, hogy ha az idegen
megszállás kiterjedése a jövõ új határait jelentené, több mint három és
háromnegyed millió magyar honpolgár idegen uralom alá kerülne. „Egy ezer éves
egységes országra erõszakolni, elfogadtatni ilyen elrendezõdést, mint véglegest,
a jövõt gyûlöletre, harcra és viszályra kárhoztatná, valószínûsítené egy katonai
jellegû konfrontáció létrejöttét belátható idõn belül.”

(Taraszovics Sándor: „American Peace Plans and
the Shaping of Hungary’s Post World War I. Borders.” Essay in War and Society
in East Central Europe. Vol. VI. Essays on World War I. A Case Study of Trianon. 240. Cited from
Deák Ferenc: Hungary at the Paris Peace Conference: The Diplomatic History of
the Treaty of Trianon. Columbia University Press, 1942, 17-18.)

Berinkey 1918. október 12-i, november 9-i és december
1-i keltezésû jegyzékei kihangsúlyozzák, hogy Magyarország nem saját akaratából
adta fel Erdélyt Rumániának. Kormányunk
nem ismerte el a gyulafehérvári nemzetgyûlést, mivel ott csak a rumánok
szavazhattak. A leglényegesebb ok,
amiért nem fogadhatjuk el a rumán határozatot, mivel 26 vármegyében az oláhok
csak 43%-ban voltak jelen. (Raffai
Ernõ: Magyar Tragédia Trianon 75 éve, Budapest, 1996,
73)

Gondrecourt
tábornok megnyilvánulása az
igazságtalan határral kapcsolatban: „ . .
. a békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak kellett lennünk, hogy
semmiféle adattal nem rendelkeztünk errõl az országról, s ha azt hittük, hogy
ilyen csonkításokat kényszeríthetünk Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe
ne taszítanánk. Ráadásul, miközben ezt írom önnek, még nem is mondtam el
legmélyebb gondolatomat, mert túlságosan új jövevénynek éreztem magam, de
meggyõzõdésem azóta túlságosan is beigazolódott. Románia és – mondjuk ki nyíltan – Szerbia
sem érdemelte meg, hogy kielégítsék túlzott ambícióit; és megkockáztattuk,
hogy újfent gyászos kalandoknak tegyük ki magunkat, ismét kirobbantva a háborút
a bolsevizmus alakjában.” (Raffay, 131)

A
békeértekezlet 1919. augusztus 2-i döntése szerint, Rumánia nem szállhatta volna
meg Budapestet, de mivel augusztus 4-én mégis megszállták a fõvárost, az
értekezlet engedélyezte ottmaradásukat.

Az aláírás
napján az Antant felszólította Rumániát Magyarország elhagyására, amit õk
megtagadtak.

1920. július 1-én Bratianu a rumán képviselõházban a következõképp
szónokolt: „Nem nyughatunk addig, míg a
magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert
mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek szikrája is van, mi magunkat
biztonságban nem érezhetjük.” (Raffay, 142)

A
Szövetséges Hatalmak május 6-án adták át a döntés szövegét
delegációnknak, Millerand miniszterelnök levelével együtt, amely
Franciaország és az Antant hatalmak nevében íródott. Részlet a Millerand levélbõl:

„Elnök Úr! A szövetséges és társult államok a
leglelkiismeretesebb figyelemmel tanulmányozták azokat a jegyzékeket, amelyekben
a magyar békedelegáció észrevételeit elõterjesztette, a már közölt
békefeltételek tárgyában. Ebben a vizsgálatban az az egyedüli óhaj vezette õket,
hogy oly határozatokat hozzanak, amelyek megfelelnek az igazságnak és azoknak a
magasabb érdekeknek, melyek fölött õrködnek. Ha a tanulmány eredménye lényeges
pontjaiban nem egyezik a magyar békedelegáció által tett ellenjavaslatokkal,
ennek az a magyarázata, hogy a hatalmak lehetetlennek látták, hogy a magyar
delegáció szempontjait elfogadják. . . (Raffay, 160
old)

„De ha a határ kijelölõ-bizottságok
megkezdik munkájukat, és arra a nézetre jutnak, hogy a béke határozmányai
valahol, mint azt már feljebb említettük, igazságtalanságot teremtenek, melynek
kiküszöbölését általános érdekek megkívánják, arról a népszövetség tanácsának
jelentést tehetnek.

„Ebben az
esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség
tanácsa, ha a tekintetbe jövõ felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó
szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására, ugyanazon
feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely
változtatást kívánatosnak tartott. A szövetséges és társult hatalmak bíznak
abban, hogy ez az eljárás megfelelõ módot ad arra, hogy minden határok
kijelölésénél elkövetett igazságtalanság, mely ellen alapos ellenvetést lehet
felhozni, jóvátetessék.” (Raffay, 161-162)

„Trianonban téves adatok és hamis bizonyítékok alapján határoztak.”
(Pozzi, 266) Ennek bizonyítására Pozzi két példával szolgál. „Benes indítványára a csehek 1919.
február 5-én bejelentették igényüket a tiszta magyar lakosságú Kassára, azzal az
indokolással, hogy az cseh város.

„Elhatározták, hogy semleges szakértõ bizottságot
küldenek Kassára Benes bizonyítékainak felülvizsgálására. Benes ügyes
játékoshoz méltón azonnal csatlakozott e határozathoz. Kijelölték a szakértõket.
House ezredes újabb cselfogása következtében két amerikait
választottak: Kamev Róbertet és Karmezin Eduárdot. A cseh megszállás alatt álló
Kassán Sekác megyefõnõk fogadta õket. Kíséretüket Hanzalik cseh rendõr látta
el.

„A két amerikai tulajdonképpen cseh volt. Egyik két
évvel korábban, másik nyolc hónappal azelõtt szerezte meg az amerikai
állampolgárságát! De természetesen errõl senki sem beszélt Trianonban! Mindkét
szakértõ Benes gyerekkori barátja
volt!

„Kassai küldetésük történetét maga Hanzalik adta elõ a pozsonyi törvényszéken, 1929.
októberében a Tuka-féle hazaárulási per tárgyalása alkalmával, amelyen terhelõ
tanúként szerepelt.”

„A hallgatóság
hangos nevetése közben Hanzalik terjengõsen részletezte, miként indultak
tüntetõen a ’szakértõk’ ellenõrzõ útjukra, hogy a legelsõ korcsmába betérve egy
hétig mulassanak ott a konferencia költségére.

„A jegyzõkönyvet, amelyben igazolták Benes állításainak helyességét,
Hanzalik közremûködésével szerkesztették a
Schalk-szálloda egyik szobájában. E jegyzõkönyv alapján – amelyet komoly
bizonyítékként õriznek a békekongresszus levéltárában, – több mint százezer
magyar sorsa felett döntöttek és minden további vizsgálat mellõzésével
Csehszlovákiához csatolták õket. A népszavazás elrendelésétõl pedig elállottak.”
(Pozzi, 266- 267)

1935. január 11-én az Est napilapban Millerand letagadta levele írását.
Elfelejtette, hogy írott dokumentum maradt hátra, amely bizonyítja a levél
létezését és a hazugságot is! Pozzi idézi Millerand-levél egy részét Lloyd
George-nak. „Mi
mind határozottan elismerjük a békeszerzõdések esetleges revíziójának
lehetõségét.”

(Pozzi, Henri: Századunk bûnösei, 292. old
Lábjegyzet (1) Fordította Dr. Marjay Frigyes, Budapest, 1936)

Amikor Millerand megmutatta levelét Clemenceaunak, õ így
szólt: „Annyi kegyetlenséget követtünk
el, hogy egyet jóvátehetünk.” (Pozzi, 293)

„Millerand nyilatkozata az Est-ben annál megdöbbentõbb volt, mert
1920. június 24-én Paleologue, a francia külügyminisztérium akkori fõtitkára
hivatalos jegyzéket intézett Magyarországhoz, amelyben Millerand kísérõ
levelének szellemében megerõsítette a revíziós kijelentéseket. Nem érdektelen,
hogy ebben az idõben Millerand volt a francia kormány miniszterelnöke – és
külügyminisztere.” (Pozzi, 293) Bízva e hivatalos francia ígéretben,
kormányunk 1920. június 4-én aláírta e
szégyenletes szerzõdést.

Lloyd-George maga is bevallotta 1928-ban, hogy mi volt az
értéke azoknak az „okiratoknak”, amelyek alapján Trianonban a határokat
megállapították. „Minden érv, amelyet
bizonyos szövetségeseink meggyõzésünkre felhoztak hazug és meghamisított volt.”
(Pozzi, I.m. 293. Lábjegyzet (2): A londoni Guild Hall-ban 1928. október
17-én elhangzott beszédek)

1920. június
4-én történt a döntés aláírása. Három héttel utána, Millerand egy utasításszerû
körrendeletben értesítette a határmegállapító bizottságokat, hogy azok a
kötelezettségek, amelyeket a szövetséges hatalmak nevében vallott:
érvénytelennek tekintendõk. A
körrendeletet 1920. június 22-én írta alá Millerand – és így a trianoni határok
esetleges kiigazítása, a kisérõlevél ellenére már szóba sem jöhetett. A legérdekessebb az, hogy a bizottságok
értetlenül fogadták a “körrendeletet”, mivel a kisérõ levélrõl nem is tudtak.
(Pozzi, 293) A körrendelet ellenére, az egyik bizottság
a magyar lakosú Muraközt vissza
akarta csatolni Magyarországhoz. A
Népszövetség jóvá hagyta a döntést, de mivel a szerbek már elõzõleg megszállták
Muraközt, ezért azt szerb kézen hagyták.
Az Antant azóta is úgy viselkedett, mintha a Millerand-levél nem is létezett
volna, pedig az Antant nevében íródott.

A Szövetséges Hatalmak velünk szemben nem alkalmazták a népakaratra
támaszkodó döntés jogát, amelyet meghirdettek a háború beindításakor, csak
Sopron városánál. A francia politikus Charles Danielou,
észrevette ezt, és a Daily Mail,
1927. június 21-i számában szóvá is tette. „Akik a nemzetiségi elveket akarták
alkalmazni, a legnagyobb tévedést követték el akkor, amikor kirekesztettek az
országból 3 millió magyart. A 3 millió aránya az országban maradt 8 millióhoz
igen nagy. Ki hinné, hogy ezek a magyarok beletörõdtek abba, hogy testvéreiktõl
örökre elszakítva éljenek. Különös irónia, hogy a cseh határt 40 km-re elõre
tolták Budapest felé.” (Raffay, 179)

Végül is a
magyar delegáció rákényszerült a döntés
elfogadására. A kormánynak pénzügyi segélyért kellett folyamodnia, hogy
megkezdhesse az ország újjáépítését. A kérvényt azzal a feltétellel fogadtatták
el, ha aláírják az egyezményt, mely kihangsúlyozza, hogy a döntés elfogadásakor
erõszak nem volt, és önszántukból írták alá.

Tudjuk, az amerikai kongresszus nem helyeselte a
döntést, ezért nem is írta alá, hanem 1921. augusztus 29-én különbékét kötött
hazánkkal. A Trianon elleni elégedetlenség a francia parlamentben is
folytatódott, pedig õk voltak azok, akik létrehozták. Végül is, a francia
parlament azzal a feltétellel írta alá, hogy a kormány felülvizsgálja az
igazságtalan döntést.

Mi módon nyerhetett volna kedvezõbb döntést népe részére
Magyarország? Józan gazdasági és földrajzi megfontolások alapján nem lehet
elõnyös a Kárpát-medence egységének megbontása. Vajon akkor az
utód-államok miféle „gazdasági és földrajzi okokból” kapták a nagy területeket? El kell ismernünk,
hogy az elcsatolt területeken már nem voltunk többségben, de az utód-államok
népei sem. A Felvidéken 1.7 millió tót élt, 1.87 millió egyéb nemzetiségû.
Erdélyben 2.8 millió oláh és 2.46 millió egyéb nemzetiségû. A szerb, horvát,
szlavón államban 1 millió rác, 1.7 millió horvát, és 1.36 millió egyéb
nemzetiségû. 232 000 német és 126 000 egyéb nemzetiségû volt osztrák fennhatóság
alatt. Sem a tótokat, sem a horvátokat nem kérdezték meg, hogy óhajtanak-e élni
cseh vagy rác uralom alatt. Láthatjuk, az önrendelkezési jog meghirdetése csak
egy ürügy volt Magyarország szétdarabolásához. (Raffay, 195)

Érdekes megemlíteni, hogy az 55, 58 és 59 cikkelyek
részletesen kihangsúlyozzák Magyarország kötelezettségeit. Miért volt erre
szükség? Hisz a magyar vezérelv ezer éven át ezen nyugodott, megadni a
kisebbségeknek minden megilletõ jogot, amit ebben a cikkelyben is meghatároztak.
Pontosan ez a szabadság, amit a kisebbségeknek nyújtottunk, segítette a
kisebbségeket 1920-ban ahhoz, hogy függetlenségüket követelhessék. Láthatjuk,
csak hamis elnyomási vádaskodás által tudták megszerezni a követelt területeket.
Az utód-államoktól miért nem követelték
meg a magyarokkal szembeni emberségesebb bánásmódot, amit mi megadtunk nekik? A
népszövetség miért csak nekünk szabta ki és nem az utód-államoknak a
kisebbséggel való bánásmódot? Az 1975-ös Helsinki Egyezmény elfogadása után még mindig miért
alkalmazhatják a kulturális elnyomást és
népirtást?

Az imperialisták
háborúba kényszerítettek, megcsonkítottak, több mint hárommillió magyar
testvérünket elszakították tõlünk; kiraboltak, megaláztak, kis híján megtörték
életösztönünket, és ráadásul velünk fizettették meg háborús költségeiket. A
kölcsön, amit kaptunk, nem volt elegendõ az újjáépítéshez és a kamatok
törlesztésére. (Raffay,
215-216)

Magyarország ellen az egyik vád Trianonban az volt, hogy
mi idéztük elõ az elsõ világháború kitörését. Ezért háborús bûnösnek
nyilvánítottak, és mint ilyet, súlyosan büntettek.

Tisza István levele a
császárhoz:

„Kötelességem
lesz, hogy a holnapra egybehívott minisztertanácsban a magyar kabinetet
állásfoglalásra bírjam, addig is csupán a magam nevében nyilatkoztathatom ki,
hogy a Felséged szolgálata iránti odaadásom ellenére, vagy jobban mondva, éppen
ezen odaadásom következtében, a kizárólagos és agresszív háborús megoldásért
való felelõsségben osztozni nem tudnék. . . .

Budapest, 1914. július 8.

Gróf Tisza István s.k.”

(Raffay Ernõ: Magyar Tragédia, Trianon 75 éve
220)

Pozzi írja: „Ma
már tudjuk, hogy akkor már valóban megkezdõdött. Tudjuk azt is, hogy Sasanov,
II. Miklós cár nevében, körtáviratban
értesítette az összes kormányokat, hogy: ’Oroszország elõre is visszautasít
minden mérséklési közbenjárást, amely Pétervárott megkíséreltetnék.’ Most már a
magyaroknak nem volt többé módjukban választani: A szükség kényszerítette õket,
hogy együtt menjenek Ausztriával, – együtt Németországgal – együtt mindenkivel –
aki segíthette õket területüknek megvédésében a fenyegetõ orosz betörés ellen. .
. A Vörös Könyv-ben
közzé tett jegyzõkönyvek tanúskodnak arról, hogy Tisza még így is csak azon
feltétel alatt volt hajlandó hozzájárulni az ultimátumhoz, ha az összes
hatalmakhoz egy jegyzéket küldenek azzal a kijelentéssel, hogy
Ausztria-Magyarország még gyõzelem esetén sem vesz el semmiféle területet a
legyõzõtt Szerbiától.” (Pozzi, Henri:
A háború visszatér, 200-201.)

A vármegyerendszer és a Szent Korona Tan az ország minden részébõl
küldött képviselõket. Ez a rendszer mindenkinek egyenlõ jogokat biztosított. Az
elnyomás, amivel a tótok vádoltak a trianoni tárgyalásokon, egyszerûen nem
létezhetett. A vármegyei törvényhatósági testületen a tótok részvétele a
bizonyíték erre. A Felvidéken, amely
most Szlovákia, és a környezõ területeken, ahol a tótok éltek nagy számban, a
tótok képviselete az ügyviteli hivatalokban, az alábbiakban látható. Trencsén
megyében 40%, Túróc megyében 43%, Zólyom megyében 36%, Liptó megyében 37.5%,
Bars megyében, 26%, Nógrád megyében, 23%, Gömör megyében, 24%, Szepes megyében,
29%, a képviselõk mind jó viszonyban voltak magyar és német képviselõtársaikkal.

Magyar védelem alatt fejlõdött a kis szlovák etnikum
néppé! 1920-ban már területi követeléssel állhattak elõ. Varsányi
Gyula írja, hogy
ez a hihetetlen fejlõdés egyedülálló Európában.

A rácok, horvátok,
németek és oláhok mind a török veszedelem idejében telepedtek le a
Kárpát-medencébe, egyes esetekben a magyar királyok hívására. Láthattuk, a tótok
elfogadták uralmunkat és évszázadokon át, egyetértésben éltek a magyar politikai
rendszerben. A magyar vármegyerendszerben megtarthatták nemzeti jellegüket.
Részt vehettek a Nemzetgyûlésen, amely döntött az ország kérdéses dolgaiban.
Magas pozíciókat érhettek el, mint püspök, érsek, várispán stb. Az a tény, hogy
ezer éven át nem olvadtak be a többségi magyar népbe, ez a legnagyobb bizonyíték
arra, hogy nem óhajtottuk elmagyarosítani õket.
A másik ellenbizonyíték a vád ellen, hogy elnyomtuk volna a
nemzetiségeket, az hogy a rumán hiresztelés szerint, a rumán származású Hunyadi
Jánost Magyarország kormányzójává tettük, Fiát, Mátyást magyar királlyá. Ez a bizonyság arra, hogy ha lett volna
magyar elnyomás, akkor ez hogyan történhetett volna?

Henri Pozzi (1879-1946) Clemenceau és a francia
kormány szolgálatában dolgozott 25 éven át a párizsi rumán követségen. Két éven
keresztül minden jegyzék, okirat, tanácskozás az õ jelenlétében történt. Tíz
éven át az Agence des Balkans híradási ügynökség minden anyaga az õ kezén
ment át. Francia politikus és diplomata, akinek minden titkos határozatról
tudomása volt. Tanulmányozta Oroszország szerepét az elsõ világháború
elõkészítésében. Munkája, mondanivalója hiteles, mert Pozzi, kormánya
képviseletében személyesen is részt vett a trianoni tárgyalásokon. Rövidesen
rájött a csalásra, és volt bátorsága kinyilvánítani, hogy az „Egyesülés vagy
Halál” pánszláv (szerb) titkos
szervezet, – amely a szarajevói merényletet elrendelte – célkitûzéseit a belgrádi orosz
nagykövet, Báró Hartwig támogatta. Az igazságnak igaz szószólója volt,
még akkor is, amikor a rácok vérdíjat tûztek a fejére. Pozzit nem lehet német,
osztrák vagy magyar szimpatizánsnak kijelenteni, mert írásának minden mondata
elárulja francia hazafiságát és elfogulatlanságát.

Az
orosz kormány vakmerõ hazugságokkal próbálta takargatni Monarchia-ellenes politikáját, a Rumániával kapcsolatos tárgyalásokat és a
titkos pánszlávista mozgolódást. Amikor
Franciaország megpróbált külön békeegyezményt kötni a Monarchiával 1914-ben,
Sazonov közbelépett: „Nem! – mondotta. – Szó sem lehet különbékérõl! Semmi áron
sem. . . . Soha! Ausztria- Magyarországot fel kell darabolni, és meg kell
semmisíteni. . .” (Pozzi, Századunk bûnösei, 16)

1917.
januárjában „Az orosz kormány arról értesítette a francia kormányt, hogy a
minden fronton gyõzedelmes Németország különbékeajánlatot terjesztett eléje,
amelyben olyan elõnyöket biztosított Oroszországnak Közép-Európában, a Balkánon
és a Keleten, hogy a cár, valamint polgári és katonai tanácsadói azt
mindenképpen elfogadni kénytelenek.” (Pozzi, 18) Amikor Clemenceau tudomást szerzett a titkos távirat szövegérõl,
és így meggyõzõdött arról, hogy Oroszország átállt az ellenség oldalára, így
kiáltott fel: „Csapdába kerültünk! Senkinek sem szabad róla beszélni. Az
országnak mit sem szabad a dologról megtudnia!” (Pozzi, 18) Az országban valóban
senki sem tudott meg semmit. . . . „Sazonov a német ajánlat ismertetésével
egyidejûleg tudatta az alku feltételeit Franciaországgal. Kijelentette, hogy
Oroszország hajlandó a szövetségesek oldalán tovább folytatni a háborút – sõt
gyõzelem esetén beleegyezik Elzász-Lotaringia visszacsatolásába és a Rajna
balpartjának megszállásába, beleértve Koblenzet, Mainzot és a Pfalzvidéket –
kiköti azonban az alábbi feltételeket: Franciaország kötelezi magát arra, hogy a
béketárgyalásokon – még az angol és olasz szövetségesek akarata ellenére is –
biztosítja Oroszországnak a Magyarországhoz tartozó Ruténföldet, az osztrák
Galíciát, Konstantinápolyt és a tengerszorosokat, Örményországot, Kisázsiát és a
Szentföldet.

„E feltételek elfogadása – a többi szövetségessel
szemben – az árulással volt egyértelmû, és az orosz egyeduralmat szabadította rá
Európára. Bizonyosra volt vehetõ, hogy ha majd Oroszország – Franciaországgal
együttesen – bejelenti ezeket a feltételeket a békekonferenciának
elkerülhetetlenné teszi újabb európai háború kirobbanását.” (Pozzi,
19)

Éles vita
után a franciák elfogadták az orosz javaslatot. A választ Philippe
Berthelot szövegezte meg. Ugyanekkor Paleologue, az
oroszországi francia követ ellenezte a válaszadást: „Franciaország – sürgönyözte
Paleologue – nem hódító háborút visel, hanem felszabadító háborút, amely a jog
és az igazság nevében fogott fegyvert. . .” (Pozzi,
20)

A
Monarchia felosztásának orosz tervét
titokban kellett tartani, mivel tudták, ha ez kitudódik, a francia segítség
elmarad. Az orosz és francia szövetség csak akkor jön életre, ha Németország
megtámadja Oroszországot. Az orosz politikusok jól palástolták tervüket, és csak
egy utat találtak ahhoz, hogy Franciaországot saját oldalukon vonják be a
háborúba, az egyetlen út volt a franciák tudta nélküli titkos mozgósítás. Abban
biztosak voltak, amikor õk mozgósítanak, Németország hasonlóképpen cselekszik. A
francia történészek szerint Oroszország csak július 30-a után, a Monarchia
mozgósítása után rendelte el mozgósítását. A valóság az, hogy az oroszok már
július 24-én elrendelték a balti és a fekete tengeri flotta mozgósítását. Ez azt
jelenti, hogy Oroszország kiprovokálta Németország mozgósítását, amely a
franciákat hozta mozgásba. (Pozzi, 25)

Egyes történészek megpróbálták
tisztára mosni az oroszokat, mondva, hogy azért tették ezt, hogy megelõzzenek
egy esetleges osztrák támadást. Ez a „magyarázat” nagyon következetlen: egy hajó
flotta hogyan tudna ellensúlyozni egy Kárpát-medencei, tehát szárazföldi osztrák
támadást? Nagyon is nyilvánvaló, hogy a balti flotta fenyegetés volt a németek
ellen. Az oroszok július 28-át ismerik el a mozgósítás hivatalos dátumaként, azonban ez
már 24-én megtörtént. E tényt eltitkolták a francia nép és a történészek
elõl.
(U.o. 26. Poincaré: L’Union Sacrée, 293,
391 )

Láthatjuk, az orosz
mozgósítás négy nappal elõzte meg az
osztrák hadüzenetet és öt nappal az osztrák mozgósítást. (Pozzi, 26) Németország
július 25-én már tudott az orosz mozgósításról. Az orosz mozgósítás valóságos
ideje még most sem ismert a népek elõtt, mert így, az oroszok könnyûszerrel
Németországra foghatták a háború beindításának vádját. Nem vitás a július 24-i
mozgósítás, a Ferenc Ferdinánd és felesége meggyilkolása Szarajevóban a rác
bandita Gavrilo Princip által, a szerbek
monarchia-ellenes mozgósítása orosz uszításra történt, ezért a háború
beindításának vádja csakis Oroszországot terheli. (Pozzi, 27) Oknyomozó
történészek elõtt ismert és tudott tény, hogy a pánszlávista cári Oroszország
felelõs a háború elõkészítéséért és beindításáért.

1916-ban, a szerbek Ausztriát és
Németországot okolták, hogy azok minden áron háborút akartak elõidézni.
Benes,
kiáltványában: „Detruiséz Autriche et la Hongrie”, melyet Párizsban adott ki,
Tisza Istvánt hibáztatja azért, hogy Ausztria a háborúba keveredett. E
kiáltványban említi, hogy a szerbek csak a cseh szövetséges megsegítése végett
léptek a háborúba. Továbbá még azt is állítja, hogy Tisza tudott a szarajevói
merénylet elõkészítésérõl, és azt õ segítette elõ. E hazugságot a párizsi szerb
nagykövet, Veznicss híresztelte el a Le Temps hasábjain. (Pozzi, 29) Sajnos a tankönyvek,
történészek, még annak dacára sem javították ki helytelen adataikat,
tanításukat, miután már tudjuk a valóságot. A rumán párizsi nagykövet, Lahóváry
bizonyította, hogy nem a németek, hanem a francia külügyminiszter
Berthelot volt az, aki visszautasította
az osztrák békejavaslatot.

Angol javaslatra a németek is
elfogadták egy nemzetközi értekezlet összehívását, de ez orosz ellenzés miatt
nem valósult meg.

Németország 1909 óta tudott a
pánszláv mozgalom nyugat felé való terjeszkedési terveirõl, és ez a tény
Ausztriát is aggasztotta. Németország felismerte, hogy Ausztria rövidesen
belekényszerül egy pánszláv-ellenes élet-halált jelentõ háborúba. Ezért
Németországnak nem volt más megoldása, mint Ausztria mellé állni. Ugyanakkor
Franciaország az orosz oldalon helyezkedett el. Pozzi mondja: nem vitás, hogy a
szarajevói merénylet nagyon jó alkalom volt a németnek véglegesen leszámolni
ellenségével, Oroszországgal. Ezért javasolták az osztrákoknak Ferenc
Ferdinánd megölése miatt a szerbek
elleni megtorlást. (Pozzi, 31.)

A felületes
figyelõ azt a következtetést vonhatja le, hogy Németország kezdte a háborút,
csak azért, mert õ támadott elõször. Nem várta be az orosz támadást, de
tanulmányozva a történteket, ma már tudjuk a július 24-i titkos mozgósítás
idejét, amely elindította az egész láncreakciót. Mivel Németország támadott
elsõnek, a felelõsséget a németekre hárították.

Pozzi szerint, Franciaország
mozgósított Németország elõtt. A francia mozgósítás hivatalos ideje 1914. augusztus 1, négy óra elõtt 15 perc, a
németeké délután 5. (Pozzi, 33) Közép-Európában és a Balkánon, a szlávok és
németek évszázadok óta ellenségesen tekintettek egymásra.

Pozzi
magyarázata szerint a francia vezetõk 1914. augusztus elseje óta tudták, hogy
nem Németország, hanem saját szövetségesük, Oroszország és Szerbia felelõs a
háború kirobbantásáért, míg a félrevezetett francia nép még mindig úgy tudja,
hogy a németek voltak az okozói. Nyugat többi népe ugyanígy vélekedik.
Oroszország, Franciaország szövetségese nyilvánvaló, hogy felelõs a háború
kitöréséért, de ezt a francia sajtó elhallgatta, mivel a bûn, a felelõsség oly
nagy volt. Franciaország hadbalépésének okát saját
sajtója elhallgatta! Ez a magyarázat arra, hogy az úgynevezett francia Sárga
Könyvbõl hiányzik e ténymegállapítás, bár ekkor már tudtak az orosz titkos
mozgósításról. Arra nem számítottak, hogy Sazonov maga fogja felfedni a
valóságot. (U.o. 53. II. D.S. Sazonov.: Sechs Schwere
Jahre.)

„Nem lett volna
háború, ha Németország nem akarta volna! Egyedül a németek akarták a háborút!”
kiáltotta Ernest Lavisse professzor 1915. november
15-én. (Pozzi, 65) Ez a téves megnyilatkozás széles körben elterjedt.
„Franciaország még ma is abban a hitben él, hogy Németország tudatosan idézte
elõ a háborút.” (Pozzi, 65) Az az érvelésük, hogy „ha Németország nem határozta
el elõre az 1914. augusztus elsejei támadást, mi oka lett volna olyan õrületes iramban fejleszteni katonai
hatalmát?” „Miért fegyverkezett olyan lázasan már 1911-ben, amikor még egyetlen
más állam sem tette ezt?” (Pozzi, 65-66)

1914-ben, minden nemzet készülõdött egy esetleges
háborúra. Franciaország már 1913-ban 1 000 000 000 frankot kölcsönzött
Oroszországnak azzal a feltétellel, hogy a francia meglátás szerint erõsítenie
kell hadseregét. Kihangsúlyozták a németek felé való utak kiépítését. (Bõvebben:
Századunk Bûnösei, 69) A parancsbéke kihirdetésekor e tényeket
elhallgatták, a németeket, és a Monarchiát jelentették ki bûnösnek. A francia
történész Raymond Reconly írja, hogy a németek már 1870 óta építették katonai
erejüket, háborúra készülve. (U.o. 66. Reconly Raymond: A nagy háború
története.) Semmi kétség afelõl, hogy ez valóság, de Pozzi szerint soha
senki nem elemezte az okát, hogy miért tette ezt. Pedig a modern oknyomozó
történelemírás ezt megköveteli. Pozzi azt állítja, hogy Németország messze le
volt maradva a többi nemzethez képest, és ezt a hátrányt akarta behozni. Minden
igyekezete ellenére sohasem tudta ezt elérni, mert a háború kitörésekor a
fegyverek megosztása a két fél között a következõ volt: U.o. 76.
Reconly, 7-8.

	Antant	Központi Hatalmak
Gyalog-hadosztály	191.5	138
Lovas-hadoszály	46.5	22
Könnû-ágyú	10 482	8640
Nehéz-ágyú	684	743
Géppuska	5476	3900
Repülõgép	336	274
Kormányozható léghajó	5	9

Augusztus elsõ felében: (U.o. 76. Reconly,
34.)

	Francia	Német-ország	Orosz-ország	Szerbia	Belgium	Anglia	Ausztria
Hadsereg teljes létszáma	3 844 000	3 822 000	5 000 000	380 000	180 000	125 000	2 300 000
Sorkatona	1 868 000	2 147 000	3 400 000	380 000			1 340 000
Ebbõl
Gép-puskával	2 200	2 250	2 800	220	120	140	1 720
Tábori ágyúval		5 124	5 550	400	340	270	3 500
75-ös ágyúval	4 000
65-ös ágyúval	128
Nehéz ágyúval	308	575	300	60		90	168
Repülõ-géppel	125	200	100		24	66

1913-ban írták
alá a Belgrád–Bukarest–Szt. Pétervár Egyezményt, amely érthetõen nagy félelmet
váltott ki Ausztriában. Az volt a kérdés, hogy háború legyen, vagy engedjék a
nagy szláv állam kialakulását, közvetlenül a határok mellett. Európai politikai
körökben az a nézet terjedt el, hogy a Monarchia által javasolt békeajánlat „veszélyes”. Nem
említették a pánszláv, osztrákellenes cselekedeteket és követeléseket.

A szlávok a sajtóban kifejlesztettek egy nagyon élénk
osztrákellenes propagandát, melynek szervezõje Izwolszky, francia-orosz nagykövet volt,
kinek sikerült a franciákat az osztrákok ellen hangolnia. „Azon igyekszem, hogy
személyesen is befolyásoljam naponta a legfontosabb újságokat: a Temps-t, a Journal de Débats-t, a Matin-t, az Écho de Paris-t” írta Izwolszky
Sazonovnak 1912. december 5-én. „Ebben az idõben, különösen a Temps „új” álláspontját kell kiemelnem.
Négy évvel az események elõtt még osztrákbarát tendenciájával tûnt ki. Most már
Tardieu harcol
hasábjain az osztrák politika ellen.” (Pozzi Henri, I.m.: 99.
Izwolszky Sazonov
nak, Párizs, 1912. December 5-én: Orosz Diplomáciai Okmányok, Állami kiadás,
Moszkva, Pétervár, 1922.)

A sajtó
támadta az osztrák intézkedéseket, melyeket kénytelen volt saját védelmében
beiktatni. Az intézkedésekre a belsõ rend megtartása érdekéven volt szükség. Az
orosz-szerb támogatást viszont úgy tálalták, mint igazságos cselekményt.

Az 1918-as bolsevik forradalom következtében megismertük
a lefizetettek névsorát, akik árulókká váltak. Ezek: Gaston Calmette, Le Figaro; Auguste Gauvin, Radical;,
Henri Letellier, Le Journal des
Débats; Charles Humbert, Le Journal, La République Francaise, Le Matin, L’Echo de
Paris, L’Éclair; André
Tardieu, Le
Temps. (Pozzi,
135)

Tardieu
legnagyobb igazi bûne, hogy lapjában, a Le Temps-ben 1914. július
30-án szándékosan elferdített hírt
röpített világgá: hogy Németország kihirdette a hadiállapotot. Ez által
kikényszerítette a francia mozgósítást, holott a németek ugyanakkor csak
fenyegetõ háborús veszedelemrõl tettek említést.

(U.o. 149. „Zustand Drohender Kriegsgefahr” Le Temps. 1914.
július 31.)

1914, június közepe felé, 5
nappal a szarajevói gyilkosság elõtt, már tudott volt, hogy Rumánia belép
magyarellenes antant szövetségbe.
Sazonov kérdezte Bratianu-tól, hogy milyen feltétellel üzenne hadat
Ausztria-Magyarországnak. “Egész Erdély
és Bánát, valamint Bukovina fele és ha Oroszország biztosítaná Romania
területének sértetlenségét és a háborús felkészülés költségeinek
fedezését”. (U.o. 189. Sazonov:
Hat nehéz év, Berlin, 1927, Memorandum a cárnak, 1914. június 24, Orosz
diplomáciai levéltár.)

Június 24-én Take Ionescu titkos sürgönyben tudatta a „sikeres”
egyezséget Tardieu és Edgar Roels-szel:
„Teljes megegyezés Sazonov és Bratianu között. Tegnap lefolyt beszélgetés
alkalmával megkötötték a közös érdekeknek legjobban megfelelõ szerzõdést.
Elismerve Románia jogos követelése Erdélyt, Bánátot és Bukovinát illetõleg.
Részletes felvilágosítás jelenleg nem adható. Levél követségi futár által megy.”
(Pozzi, 189) Pozzi szerint a történészek
megpróbálták bizonyítani, hogy az oláhok nyelvrokonsági okból és szimpátiából
álltak a franciák oldalára, de a másféle szándékosság megvilágosodott.

Trianonban
ezeréves határokat szakítottak szét és embermilliók sorsa fölött határoztak.
Városok, egyetemek, õsi templomok, történelmi helyek, királyi temetkezési
helyek, egy kikötõváros került idegen kézre. Számtalan vár, amely évszázadokon
át magyar vérrel védte Nyugatot, mesterséges államok prédája lett. Ezek az
államok a múltban sohasem léteztek, népeik, kik Magyarországon leltek menedéket,
szabadon, adómentességgel éltek, most ezek lettek megjutalmazva, azért, mert
Clemenceau nem ismerte a valóságot és
gyors, meggondolatlan határozatot hozott. (Pozzi,
I.m. 209. Poincaré: Victoire et Armistice, 68. „Hongrie” Delagrave
édit. Paris, 1916)

Ha (számos
történész és politikus) elfogadnák a valóságot, hogy az Ausztria-Magyarország
ellenes szövetség Oroszország és Rumánia között már megvolt jóval a háború
elõtt, akkor kiderülne, hogy Oroszország egy jól kidolgozott terv szerint
készült fel és okozta a háború kitörését. Ez azt eredményezné, hogy a háború
elõkészítésének vádja Oroszországra esne. Ha az elõfeltételek köztudottakká
válnának, hogy Rumánia azzal a feltétellel lépett a háborúba az oroszok oldalán,
hogy szolgálataiért megkapja Erdélyt és az összes oláhlakta területeket, akkor
nyilvánvalóvá válna, hogy amit magyar területek „visszacsatolásának” és az ún.
„igaz háborúnak” neveztek, nem más, mint egy erõszakos megszervezett
honfoglalás. Ezt mindenképpen el kellett hallgatni.

Wilson
elnök House ezredes javaslatait követte. Wickham Steed emlékirataiban írja, House
ezredes mindent vele beszélt meg, és õ minden információját Masaryk, Benes, Osusky és Kramar-tól vette. (Pozzi,
212)

A határozati bizottság
jelentése olyan hosszú volt, hogy heteket vagy még hosszabb idõt is igénybe vett
volna áttanulmányozása, akkor, amikor a delegáció csak pár órát kapott az
átolvasásra. Lansinget ez a körülmény nagyon felháborította. (U.o. 220.
Nicholson, Harold, angol megbízott: Peacemaking, 1919.) Hogy lehetséges
ez, amikor egy közönséges bûnügyi tárgyalás hónapokat vesz igénybe, ugyanakkor
itt, amikor milliók sorsa, boldogulása, élete, egy ezeréves keresztény, jól
szervezett, békés ország sorsa fölött döntenek, csak órákat adnak a benyújtott
„bizonyítékok” tanulmányozására, majd döntésére? Ez mindenképpen meggondolatlan és éppen
ezért helytelen határozat volt.
Magyarországot megilleti a határok felülvizsgálása.

Lansing szerint a viták csak formaságok voltak. „Minden
csak szemfényvesztés volt.” (U.o. 221. Lansing: Negotiations de Paix,
London, 1921.)

A tárgyalások jegyzõkönyvei nem mondanak semmit, mert a
fontos dolgokat kihagyták belõle. A valóságot az egynéhány tárgyilagos
képviselõtõl tudhatjuk meg. Egyszer majd
eljön az idõ, hogy az angol, belga, amerikai, olasz és japán gyorsírók
jegyzeteit elolvassák, majd ezek feltárják a valóságot, és akkor a világ majd
eltûnõdik, hogyan volt lehetséges az igazságot ilyen mértékben figyelmen kívül
hagyni. Akkor majd a világ népei megtudják, hogy azok, akik nyíltan meghirdették
a békés vagy akár fegyveres határkiigazítást is, nem háborús bûnösök. Azok a
háborús bûnösök, akik az elsõ világháború után megalkották a Békeszerzõdést,
mondja Pozzi. (222)

A Csehszlovák mûállam megszûnt,
mert hazugságra épült. Mivel a népszavazás elmaradását Tardieu írott bizonyítékával igazoljuk: Csehszlovákia
létesítése érdekében halasztották el a népszavazást, amely biztos magyar sikert
eredményezett volna, ezért most jogosan követelhetünk egy igazságos
határkiigazítást, a Trianon elõtti állapotokat véve alapul.

1917.
március 24-én I. Károly császár, Sixtus herceg
közbenjárásával tudatta Franciaországgal és Angliával, hogy hajlandó
Elzász-Lotaringia visszaadására, kivonul Belgiumból és megfizeti a károkat. E
terv szerint Szerbia is megkapná szuverenitását, és kijáratot kapna az
Adriai-tengerre. Nagymérvû gazdasági segélyben is részesítené. A
francia miniszterelnök Ribot Franciaország ellen nagy bûnt követett el, amikor
visszautasította az olasz és a Monarchia javaslatát. Az embermilliók ellen
követte el e bûncselekményt, azok ellen, akik a háború utolsó szakaszában
meghaltak és megaláztattak. A javaslat elfogadása egy évvel megrövidítette volna
a háborút, 500 000 francia életét mentette volna meg, mondja Pozzi.
(245-246)

Hogyan fogadhatták el hivatalosan a Korfui
és a Clevelandi „Egyezményt”? A Korfui Egyezmény létrehozói Wickham
Steed, Seton
Watson, Tardieu és Trumbics voltak. Clevelandban csak az Amerikába
vándorolt tót emigráltak szavazhattak. Mi történt a magyar szavazati
lehetõséggel? A magyarok felvidéki jelenléte 30%. Egy kivándorolt liga közössége
hogyan szavazhat otthoni nép nevében?

Benes a cseh követelést az 1917-es francia-orosz titkos
szerzõdésre alapozta, de a kommunista forradalom következtében az orosz pánszláv
idea egy idõre feledésbe merült. Benes, átvéve Sazonov szerepét, cseh-érdekû
pánszláv ideológiát folytatott. Mindez azért volt lehetséges, mert
Clemenceau tájékozatlansága miatt teljesen Benes befolyása alatt állt. (U.o. 283.
Poincaré: Victoire et Armistice, 68. és
399.)

Lloyd
George késõbb
õszintén bevallotta: „Voltak egyes
szövetségeseink, akiknek minden bizonyítéka hazug és meghamisított volt. Hamis
alapokon döntöttünk.” (U.o. 283. (Lábjegyzet 13) Lloyd George: Queen’s Hall-i beszédek.)

Pozzi írja, hogy a franciák elmulasztottak egy jó
alkalmat, közel kerülni egy becsületes országhoz. A magyarok alkalmat kerestek
kilépni a háborúból, majd a forradalomból is, de a franciák rideg, tájékozatlan
külpolitikája lehetetlenné tette közeledésüket. E külpolitika folytán a
magyarok, akik kénytelenek voltak harcolni a roppant nagy szláv nyomás ellen,
rákényszerültek a német táborba menni. A franciák a Kisantant Szövetség gyengítése nélkül
is segíthettek volna, mert maguk a magyarok sem várták el, hogy Franciaország
minden magyar követelést teljesítsen. A franciák kötelessége lett volna
kijavítani a nyilvánvaló magyarellenes igazságtalanságokat. Mindazok a
kormányok, amelyek 1920 óta követik egymást a Quai d’Orsay-ban, elkövették azt a megbocsájthatatlan hibát, hogy szolidaritást
vállaltak a trianoni döntés élvezõivel. Pozzi mondja: „Európa érdeke: a magyar revíziós mozgalom
által felvetett problémák megoldása!” (303,
304.)

Winston
Churchill a Monarchia felosztását „sarkalatos tragédiának” nevezte.
Anthony Eden 1950-ben nyilatkozta: „Az Osztrák-Magyar Császárság összeomlása
szerencsétlenség volt az európai béke számára. Ha az országok, amelyek alkották
e Monarchiát egy nap megtalálnák azt az elrendezést, amely lehetségessé tenné a
boldog egyesülést, együttmûködést, megint milyen szívesen látott lenne ez.”
(Churchill Winston: The Gathering Storm,
Boston, 1948, 10. és New York Times,
1950, október 3, idézte Kertész Stephan tanulmányában: „Consequences of World
War I.” War and Society in East Central Europe, Vol. VI. 40.)

Montielle, a francia kabinetminiszter tudatta Csáky
Istvánnal, hogy „az Egyezményt akkor
törhetjük szét, amikor elég erõsnek érezzük magunkat, és az idõ is megfelel
erre, és számíthatunk Franciaország támogatására.”
(Csáky, P.D.H. doc 368, pp. 371-372, quoted by Magda Ádám in her essay „France
and Hungary at the Beginning of the 1920’s”, in War and Society in East
Central Europe, Vol VI. p. 161, Essays on World War I: Total War and
Peacemaking, A Case study on Trianon, edited by Király Béla et al. Brooklyn
College Press, 1982.)

1975-ös Helsinki
Egyezmény engedélyezi a békés
határkiigazítás lehetõségét. Ezért engedélyezett és nem tiltott a revízió újra
felvetése.

Pozzi írja: „. . . A Trianoni Békeszerzõdés tárgyi
’tévedéseit’ már nem lehet elvitatni.” „ . . . nem arról van szó, hogy
kisantant-, vagy magyarbarátok vagyunk-e? Kizárólag arról van szó, hogy az
igazságosság követelményeinek eleget tegyünk, ismerjük be az elkövetett hibákat
és hozzuk helyre azokat. Mi elfogadtuk a Millerand-féle levelet! Minket kötelez a becsület –
és saját érdekünk is! Egyetlen hatalmas kérdés áll ma Franciaország elõtt. Hogy
az elmaradhatatlan revízió a mi közremûködésünkkel és hozzájárulásunkkal
történik-e meg, vagy erõszakkal fog megtörténni, nélkülünk és ellenünk?”
(Pozzi, A háború visszatér, 193-194.)

„A második
világháború elõestéjén, az Atlanta Statutum elsõ szakasza ünnepélyesen kijelenti, hogy a
Nagy Hatalmak elismerik a múlt hibáit,
melyet kijavítani óhajtanak.” (Habsburg Ottó:
„Önrendelkezési Jog”, Kanadai Magyarság,
1998. augusztus 29.)

A Cseh Köztársaság elnöke, Masaryk, gyakran sajnálatát fejezte ki Benes erõszakos politikájának sikeréért. Õ, Masaryk,
túlzásnak találta a juttatásokat, amelyet Polson Newmann-nak a XX. Század folyóirat fõszerkesztõjével
közölt. „Nagyon hajlandó vagyok
figyelembevenni a jelenlegi határok revízióját Magyarország javára.” (Pozzi:
A századunk bûnösei 298)