Kölcsönhatások

Kölcsönhatások

Egykor a magyar pusztán, ha beborult az ég, eleink a küszöb elé tették a kisbaltát éllel felfelé, hogy be ne csapjon a menykõ. Hogy miért pont a kisbaltát, azt csak a beavatottak tudhatják, de az biztos, hogy a módszer használt, különben nem vált volna hagyománnyá. Már régen feltalálták a villámhárítót, de a szokás még máig él. Múlik az idõ, az emberek racionálisabbá váltak, és ma már akkor van fejsze az ajtó közelében, ha védeni kell a portát, ha veszélyben az otthon biztonsága. Így vált brutalitássá a spiritualitás. Másképpen fogalmazva: Ha az ember az õt körülvevõ problémát nem teljesen érti, ám tapasztalja a bõrén annak hátrányait, már nem a spiritualitást keresi, hanem a brutalitást. A széthulló közösségek jellemzõje a nyers önvédelmi reflexek feléledése. Ez a polgárháborúk alapja.

Az épülõ társadalom emberének akkor is keresnie kell a túlélésre a megoldást, ha éppen fegyver van a kezében. Az életre igent mondó ember nem hihet távolból érkezõ arctalan ígéretekben, önmagában kell bíznia, családjában, a környezetében. Mi vár ránk? Mit kell tennünk? A felmerülõ kérdésekre a válaszok kézenfekvõek, és eredendõen egyszerûek, ha a problémák gyökerénél keressük õket.

De hol is keressük azokat a bizonyos gyökereket? Elõször is próbáljunk tisztán, egyszerûen áttekinteni helyzetünket. Ha vizsgáljuk magunk körül a világot, soha ne a saját érdekeinket helyezzük elõtérbe, hanem közösségünk érdekeit. Ez számunkra nem áldozat, hanem a legtermészetesebb törvény, amely közvetlenül visszahat ránk. A belülrõl szabályozott mikrokörnyezet felszabadítja a személyes energiákat, fokozza a teljesítményünket, mert teljes biztonságot ad. Ha nem nõ fölénk a mindenható ÉN tudata és helyette ott a mindenható MI, akkor igazi nagy tetteket hajthatunk végre. Sajnos ma még ilyen közösségeket ritkán találni.

Mondjuk ki Hanson után szabadon: Az emberi közösség egy megosztott társadalomban nem képes a nagyléptékû problémák megoldására összefogni, mert a rákényszerített fogyasztói társadalom ezeknek az embereknek a genetikailag kódolt fogyasztói ösztöneit célozza. Az ember eredendõen a rövid távú elõnyökre van hangolva, és ha nem gondolkodik józanul, azokat is választja. A modern társadalmak polgárai sem a múltban, sem ma nem gondolkodtak, nem gondolkodhattak józanul, mert a kialakuló autokratikus, késõbb globalista rezsimek pont az emberek gyarlóságait használták ki, és terelték õket a pusztulás felé.

Ennek a következménye az, hogy az 1960 után született nemzedéknek jó esélye van rá, hogy a járványok, az erõszak vagy az éhínség végezzen vele, írják azok a kutatók, akik behatóan foglalkoznak a kialakuló általános világválság jeleivel. Számításaik szerint a mai fejlett nyugati világ lakosságának 40-50%-ára, míg a harmadik világ lakosságának 80-90%- ára tragikus események várnak. Míg az atlanti civilizációban az erõszakos halálok radikális emelkedése várható, addig Afrikában és Ázsiában a járványok és az éhínség tizedeli meg a lakosságot. Ennek az apokaliptikus helyzetnek a kiváltó oka meglehetõsen összetett, de semmiképpen sem bonyolult, vagy érthetetlen, ezáltal fel lehet, fel kell készülni a várható könnyûnek semmiképpen nem mondható eseményekre.

Alaptétel, hogy a természetes szaporodásnak a táplálék elfogyása, a természetes ellenség, vagy a faj környezetében fellépõ olyan változás vethet gátat, sõt, annak kipusztulását is okozhatja. Ez a környezeti változás ma nem más, mint a globális pénzügyi rendszerek által gerjesztett erõforrásválság. Az erõforrásválság lényege abból a visszacsatolásból érthetõ, miszerint a növekvõ népesség és gazdaság növekvõ erõforrás-felhasználást kíván, mely gerjeszti a népességnövekedést. Ezért a felhasználás és a népesség is nõ, ám a föld véges. A fosszilis erõforrásokra alapozott mesterségesen manipulált fogyasztói társadalom azért nem tartható fenn sokáig, mert teljesítményei csak akkor hatékonyak, ha olcsó erõforrásokat tud rendszerbe állítani. A fosszilis erõforrások adják a villamos áramtermelés 66%-át. (A kõolaj 7%-a, a földgáz 44%-a, a szén 88%-a és az atomerõmûvek 100%-a ide fordítódik.) Amennyiben a fosszilis energiaforrások kitermelésének várható csökkenése bekövetkezik, az fokozatos áramkimaradásokat, illetve teljes áramkimaradást okozhat 5-10 éven belül. 2015-re a jelenlegi kitermelés 1/3-ával visszaesik, ez 500 MW villamos teljesítmény kiesését jelenti. A központosított energiaelosztó-rendszerek összeomlanak. Áram nélkül a mai társadalom, azon belül is leglátványosabban a nagyvárosi életforma értéktelenedik el. Ha azt feltételezzük, hogy a 90%-ban olajalapú energiaforráson nyugvó szállítás válságba kerül, úgy az élelmiszer nem jut el a gigantikusra nõtt városokba, áram nélkül megszûnik a vízszolgáltatás, a tájékoztatás és a hírközlés, olaj hiányában a mûanyaggyártás visszaesik, mint ahogy a mûtrágyagyártás és a vegyipar is. Mindez a jelenlegi, gépesített mezõgazdaság végét is jelenti, a termésátlagok harmadukra, ötödükre esnek vissza. Mint tapasztalhattuk nemrégiben a növekvõ energiaárak is jelentõsen gyorsították a recessziót. Az erõforrás-kínálat csökken, a gazdaság zsugorodik, összeomlik a közegészségügy, mint a legkifinomultabb, legköltségesebb ágazat, zavargások, járványok, éhínségek törnek ki. Miután a fejlõdõ világban a mezõgazdaság megnövekedett termésátlagai magukkal vonták a népesség növekedését is, ezért a kialakuló erõforráshiány, majd az ezt követõ visszaesõ termésátlag miatt a lakosság 20%-a tud élelemhez jutni, és 50-60%-ának lesz esélye túlélni a járványokat. Jó példa erre Észak-Korea esete, amely miután Kínából nem kapott többé olcsó fosszilis alapanyagot, nem tudott mûtrágyát elõállítani. A mezõgazdasági termésátlag drámaian visszaesett, és ez 3 millió ember halálát okozta. 2007-ben Észak-Korea még az atomprogramját is feladta a kõolajért cserébe.

A nyugati világban a termésátlag-növekedést nem követte a lakosság növekedése, és a termelt többletet a haszonállat-állomány eszi meg. A nyugati világ élelmezése megoldott lehetne, ha a lakosság nem öregedett volna el drasztikusan. Itt a fokozódó társadalmi és etnikai feszültségek óhatatlanul is erõszakos cselekményekkel járnak majd, amelyek közvetlenül és közvetve – elemzõk szerint - a lakosság 50%-ának csökkenésével jár.

Az energiaválságra - egyúttal a túlélésre is a megoldás - az olcsó alternatív energiaforrások felkutatása. A hidrogén mint lehetõség nehezen mûködik, mert elõállításához hagyományos energiaforrások kellenek, -235 fokon cseppfolyós, nehezen szállítható, és robbanásveszélyes. Az atomenergia a csökkenõ uránkészletek miatt, valamint közismerten veszélyes volta miatt nem jövõbe mutató megoldás. A fúziós erõmûvek 30 év múlva lehetnek rendszerbe állítva, tehát túl késõn ahhoz, hogy megoldást jelenthetnének. Nem túlzás kijelentenünk, hogy a központosított rendszerek funkcionálisan összeomlanak, a globalizmus által leigázott nemzetállamok évszázados vívmányai szertefoszlanak. Immár nem a rendszerek megreformálása, újrarendezése a legégetõbb feladat - túl azon, hogy folyamatosan támadni kell a jelenlegi neoliberális politikát - hanem a fizikai túlélés megszervezése, a tradicionális hagyományokon alapuló magyar társadalom újraélesztése. Mit kell tennünk?

A válság és az ellátási nehézségek elsõsorban a városokat érintik, ezért falura kell költözni, mert a vidéki környezet ma sem áll mesze az önellátástól.

A parasztság évszázados tudására hatalmas szükség lesz akkor, amikor a földeket ismét a hagyományos módszerekkel kell megmûvelni. Tanulni kell a régi szakmákat, mint a kovács, szíjártó, fazekas, tímár, stb. A vidéki házakat szereljük fel a létfontosságú berendezésekkel, mint fúrt kút, energiaforrás, (napelem, szélkerék, vízkerék) pince és fa tüzelésére alkalmas kazán, kályha. Tanuljuk meg a természetes gyógymódokat, a gyógynövények hatásait. Keressük hasonló emberek barátságát, és lehetõleg velük közösségben telepedjünk le egy várostól távolabb lévõ faluban. Fontos a tudás felhalmozása, jó befektetés a könyv, de legfontosabb az együttgondolkodás, a problémákra adott közös válasz. Egy 500 fõs közösség, amennyiben minden létfontosságú szakmának, tudásnak a birtokában van, át tud vészelni egy súlyosabb válságot is. A jövõ ezeké a közösségeké, amelyek önellátóak, és kapcsolatban állnak azokkal a tudásközpontokkal amelyek a közösségszervezésben, illetve más létfontosságú feladatokban segítenek.

Mi is teszi közösséggé az embercsoportot? A hit. A hit nem más mint valamiben hinni, olyan magasztos dologban, amiért az ember akár az éltét is feláldozná. Ha tudja azt, hogy a mellette álló is ugyan így gondolkodik és ha az õt körülvevõ több ezer ember is így érez, akkor nem csak a hit dominál, hanem a közösségi érzés is.

Utalva a közelmúlt eseményeire egy példa: Ha adott egy futballcsapat, amelynek szurkolótábora többszörösen elkötelezett, vagyis a közösség hisz a csapatában, hisz önnön erejében, legyen bár szociálisan, egzisztenciálisan, kulturálisan heterogén, MI ként gondolkodik. Adott egy másik szurkolótábor hasonló ismérvekkel és bár az elõzõvel hadilábon áll, ez csak külsõség. Összetartja õket a labdarúgás szeretete és az abszolút közös: a hazafias érzelem. Ezeket a közösségeket azért nem lehet szétverni – bár az aktuális hatalom számára veszélyesek- mert olyan magas bennük az összetartásból fakadó biztonságérzet, hogy ellenállnak a bomlasztó szándéknak, rossz szóval civil közösséget alkotnak. Nincs szükségük grémiumra, elnökségre, képviselõkre, megmondóemberekre. Maguk termelik ki a maguk „értelmiségét” érdem alapján. Ez mint modell életképes, mert természetes érdekek szerint szervezõdik. Ennek ellentéte a mesterséges szervezõdés, aminek legeklatánsabb példája a pártszervezés. Vegyünk egy példát: Adott húsz ember, aki elhatározza, hogy pártot alapít. (Hogy milyen ideológiával az mindegy, mert azon lehet változtatni, amint az a történelemben számtalanszor elõfordult.) Céljuk: Bejutni egy hivatalba, többnyire a parlamentbe. Ha a jelenlegi magyar helyzetet tekintjük alapnak, akkor a parlamentrõl mint törvényhozásról azért nem beszélhetünk, mert Magyarország a NATO és az EU csatlakozás óta korlátozott szuverenitású ország, amely a nemzetközi politikát irányító pénzügyi rendszer gyámsága alá került. Az alapítók elsõ feladata elhitetni minél több emberrel, hogy õk hitelesek, valamint az adott politikai helyzetben a legautentikusabbak. Ha létrejön egy minimális tömegbázis, akkor legtöbbször populista, kétértelmû hangokat ütnek meg. Felépítenek egy belsõ hatalmi piramist. Ezt követõen csatlakoznak - kezdetben informálisan - a pártrendszerhez, annak minden jótéteményét igyekeznek kihasználni, elsõsorban a pénzügyi forrásokra vonatkozólag. Kialakítanak egy „iparágat” a párt körül, kellõ idõben leváltják, eltávolítják az ideológiailag addig meghatározó alapító atyákat, helyettük több ismert, médiában jól csengõ nevet választanak be. Ezeket a személyeket többnyire elõkelõ listás helyek ígéretével teszik magunk felé lojálissá, majd jöhet a megmérettetés. A választás másnapján – vagy a bukás, vagy a gyõzelem miatt – a párt szimpatizánsai elvesztik jelentõségüket.

Sajnos ez a pártközpontú gondolatiság az utóbbi évtizedekben ráerõltette a lakosságra mindenhatóságát. Hiába érzi ezt ma Magyarországon mindenki, ha a fejekben ott pusztít a „hátha még sincs így! Hátha nincs akkora baj” ördögi gondolata.

Bizony baj van. Választ kell találnunk, hogy mi az ok, mi ennek a következménye és mi a kiút ebbõl a helyzetbõl. Keressünk választ, de csak akkor adhatunk hiteles választ a kérdésekre, ha a magunk problémáival nézünk elõször szembe, és önkritikusan kimondjuk a valóságot. Kezdeném magammal: Nézetem szerint a magát nemzeti radikálisnak valló tábor két irányzatra osztható: Felülrõl szervezett „pártosodókra” és az önszervezõ, lokális problémákat kezelõ közösségekre. Mint minden pártnak, a radikális pártoknak is a magja tucatnyi olyan gondolkodó, akik felülrõl kívánják integrálni - populista jelszavakkal és mondanivalóval - a társadalomban megjelenõ jogos elégedetlenséget. Minden felülrõl szervezett közösségnek a döntési mechanizmusa hierarchikus felépítése miatt lassú, pláne ha olyan törekvései vannak, amelyek nem egy adott probléma megoldását keresik, hanem politikai tõkét akarnak kovácsolni. Jó példa erre 2006 szeptembere, amikor a spontán kitört eseményekhez a magukat nemzeti radikálisnak valló pártok – pl.: a Kovács Dávid vezette Jobbik, vagy a MIÉP - napokig nem tudták eldönteni, hogyan viszonyuljanak az eseményekhez, mint párt. A mundér becsületét az önállóan aktivizálódó párttagság mentette meg, majd ezt követte az elkerülhetetlen tisztújítás. Ezzel szemben a mozgalmak és civil szervezetek azonnal tudták, tudják mi a dolguk. Összefoglalva: Tapasztalatom szerint a centralizálás azoknak az érdeke, akik erõs kontrollt akarnak érvényesíteni egy közösség felett. Másfelõl viszont kijelenthetõ: a lazább szervezõdésben álló közösségek hatékonyabbak, vagyis a korszellem szerint a reguláris hadviselésnél hatékonyabb az asszimetrikus hadviselés.

Példa erre 1956, amikor is pár nap alatt az önszervezõdõ harccsoportok és a forradalmi bizottmányok átvették az intézmények irányítását, míg a pártok éppen csak hogy alakulgattak. Végül meg kell jegyezni: A történelemben nem azokra emlékszünk, akik emlékeztek, hanem azokra akik tettek, és azok tettek legelõször, akik nem felülrõl várták a megoldást, hanem tudták, hogy mit, mikor kell tenni. Nekünk magyar hazafiaknak most azt a Magyarországot kell megóvnunk, megvédenünk, amelyet ránk hagytak elõdeink. Életben kell tartanunk hagyományainkat, közösségeinket, mégpedig a legalapvetõbb módon. Fel kell készülnünk egy sötét korszakra. Ha pedig szavaznunk kell, szavazzunk az önszervezõdõ közösségekre.

Tatár József

REFOR-MNÁSZ