Szárszó

1943. augusztus 23-29. között, a magyarságért felelõsséget érzõ népi mozgalom képviselõi, ifjúsági tábor keretében tartottak tanácskozást Balatonszárszón a világháború utáni jövõrõl. Ennek 65. évében hívtak össze új „Szárszó” konferenciát a szellemi örökség továbbéltetõi 2008. október 11-12-én. Ott ízelítõ elõadások hangzottak el a karácsonyra megjelenõ, nemzetstratégiai elképzeléseket új csokorba fogó kiadvány anyagából. Nem szükséges magyarázni ennek jelentõségét a közben félreérthetetlenné lett válság kezdetekor, a világrendért beindult világtülekedésben. Mint az elõadások hallgatója „filozófiai gyorsírással” rögzítettem az engem megszólító lényeget. Ezt az esszenciális idõ-sûrítményt, bizonyára csak az idõ megfelelõ hígításával – egynél többszöri elolvasással ­– lehet fogyasztani. Ezért, elõre bocsánatot kérek olvasómtól.

B.L.

Általános, világnézeti bekezdés

„A mindenséggel mérd magad!”

(József Attila)

A "civilizáció"-nak már elnevezése is arra int (civilis=pol­gári), hogy történeti értékmintája, és alanya a polgár, akinek létfenn­tartó közakarata az állam. Most, mindkettõ veszélyez­tetettségérõl együtt szabad csak beszélni.

Korunkban, az a felvilágosult babona helyettesítette Isten eszméjét a fejlõdésével, amelyik minden hitét az ember természeti erejébe veti. A naturalista polgár ezt a természeti erõt imádja, vagy siratja el. Önimádata nem a civilizáció-, és fõ intézménye, az állam gondozásában érdekelt, hanem a fejlõdés természeti erõinek homályában, hogy a benne keletkezett javakat kisajátíthassa.

A magántulajdonnak szakralitásba hajló szentsége – akárcsak az államé – világnézeti abszurditás. Bölcseleti lehetõsége már abban a protagóraszi szállóigében lebeg, amely szerint "minden­nek mértéke az ember". Ez az állítás viszont nem kérdezi azt, hogy "az embernek, ugyan, ki/mi a mértéke?”

Valójában, az ember csak a természet mértéke lehet, önmagáé nem. Ha valóságosnak tartja magát, akkor nem egy tautológiából*származik. Még az elemi részecskék mértéke sem bennük, hanem az atom egészében szunnyad.

Így, az emberrõl mint mértékrõl, csak annyit jelenthetünk ki, hogy õ a természet „immanenciája”, vagyis, nemével képviselt bensõsége – avagy lelke – a fejlõdés természetének is.

Ezzel szemben, az ember saját bensõsége mint megítélhetõségének mértéke, "transzcendens", szellemi, azaz, az értelem számára közvetlenül nem megragadható dolog. – Hogyan is kezelhetnénk az értelemmel azt, ami az értelemtõl – mint teremtõje – létmódjával elválik. Eleve attól hozzáférhetetlen, hogy a vizsgálódó emberi személyt megelõzi. Hiszen nem más az, mint a kozmikus teljességbõl kiáramlott cselekvõképesség. — És állhat a személy egyetlen emberbõl, vagy tömörült sokaságból is, cselekvése szabályait az Abszolút Személy örökkön nyílni kész távlatai írják elõ.

A személynek tehát tetteibõl göngyölõdnek ki a természet mértékei, melyet azokkal belülrõl, az õt begöngyölõ környezet immanenciájaként él át, és átélését transzcendensen éli túl.

Arra a megalapozott következtetésre juthatunk, hogy az ember túlélési csodája – mostani eszünk szerint – a civilizáció fenntartásában ölt testet. A csoda forrása pedig az érett embernek – egészségéül kapott – cselekvõképességével való önrendelkezése; azé a társas lényé, aki sem társai ellenére, sem társai nélkül tartósan nem rendelkezhet.

E szemlélet elsajátítása veszõdséggel és áldozatokkal jár. De nehézségei miatt még bûn marad e szemlélet kirekesztõ megtagadása, vagyis mint bûn: halál. Ám ez nem az élet természetes halála, hanem a „halálnak halála”.

Speciális, politikai befejezés

Arra mondjuk, hogy „értjük”, amit értelmesnek tartunk érezni

(Saját meggyõzõdésem)

A föntiek árnyaival, sok szólamban, azok a magyarok viaskodtak, akik reménykedve aggódnak a bemutatott elvek számukra kedvezõ érvényesüléséért.

Polgárokként emlékeztek arra, hogy az 1100 évvel ezelõtt létesült magyar állami­ság nem népek elnyomója, hanem népek és államok inkubátora lett, miközben az állam­alkotó nép színe-java elvérzett a térség érdekeinek védelmében. A rendi magyar állam, összes esendõsé­gével együtt, a legrégibb jogállamok közé tartozott. Alkotmányos monarchiára rendez­kedett be már akkor, amikor ez a fogalom nem is létezett. E minõségében az angol állammal volt rokon. Ilyenként is emlékezetre méltó kultúrkincse az emberiségnek, mindenek elõtt összes leszármazottjának, és közvetlenül, a nevét megtartó állam polgárainak.

Békétlen körülmények között vitték végbe nagyobb hatalmak a történelmi ország szétosztását a megsza­porodott utódok között. Az egykori magyar állam, és lakói szerepének ellenséges meg­hamisítása harci eszközül szolgált a valaha volt alapítók utódainak kilakoltatásához, és karám­ba szorításához.

Azonban a megleckéztetés, ezzel még nem ért véget.

Mindaz az ellenérdekelt­ség, melyet húsz évvel ezelõtt még korlátozott az ország­határ, mára, a szabadság és demokrácia kosztümében, szinte korlátlanul lépett át minden határt. Az elszabadult érdekhatársértés az öntudatos magyarság, és a politikai elesettek milliói számára egyaránt megnyitotta a koloniális lét mocsarát, vagy a fölöslegessé válás poklát. Az egykori magyar civilizáció hagyatékából megmaradt magyar államot, rossz sáfárai, szemünk láttára áldozzák föl a modern pogányság oltárán, s herdálják el még élõ és holt javait.

E folyamat ellen – még annak vége elõtt – önmagára kell hogy riadjon a tétova lelkiismeret!

Bokor Levente