Magyar Grál 5

Magyar Grál 5

A szarvas és a madár

„Túlrúl száll a fénymadár, begyrében hozza a magot. Szárnyain a Hold, a Nap, körötte búgó csillagok.

Az õstõbõl életfa zsendül, székébõl száz folyó ered.

Gyönyörében a világköldöke meg, megremeg.”

Az õsi regék, mondák nem egyes személyek alkotásai, hanem apáról fiúra szálló tudás, emlékezet, nem egyszer a kollektív tudatalatti gyümölcsei.

Ok nélkül nem maradnak fenn máig „ható” évezredes történetek. A régi korok emberei valamiféle titokzatos parancs kényszere alatt adták szájról, szájra, még a számukra összefüggéseiben értelmezhetetlen elbeszéléseket, verseket, himnuszokat is.

Persze, a megõrzés érdekében sokszor aktualizálták a történeteket, elvont fogalmakat, rejtélyes folyamatokat, elemeket személyesítettek meg.

Magyarán, a korabeli viszonyok köntösében ábrázolták, „földre rántották az isteneket”.

Ebbe a kusza, archaikus képekkel, korabeli szimbólumokkal átszõtt struktúrába illene eligazodni a ma emberének. Aki - a jelenlegi kultúránkból adódóan -, a kisebb ellenállás irányába keresi a megoldást, azaz felsõbbrendûsége hamis tudatában barbár õsemberek képzelgéseként határozza meg a ránk maradt emlékeket.

Holott, valójában csak arról van szó, hogy híján vagyunk a kódoknak, a fordítókulcsoknak. A kívül rekedt, szemlélõ, analizáló elménk nem érzékeli a belsõ kohézió szolgáltatta információkat.

A titkok csak úgy tárulnak fel, ha félretesszük elõítéleteinket, a mesterségesen felállított kategóriákat, és eggyé válunk az õseinkkel, s magával a históriákkal.

Természetesen, ezt az utat kell követnünk a magyarság, a magyar mondavilág estében is.

Kezdjük mindjárt az úgynevezett Turul mondánkkal.

Magát a Turul szót, többen, többféleképpen értelmezik, vannak akik, a tud szóból, vagy a tórul, tódul szavakból, mások a sumér TUR (megújulás), UL (isteni erõ) szógyökökbõl származtatják.

Ugyan, az utóbbi értelmezés tökéletesen kiszolgálja elméletünket, mégis megemlítenénk egy egyszerûbb, a nép nyelvén született magyarázatot, miszerint az égiek küldte, maghozó madár odaátról, „túl-rul” jött, ezért kapta a Tu(l)rul nevet.

Tehát ez a túlról érkezett madár álmában látogatja meg Emesét, a magyarok õsanyját, s ennek a találkozásnak következménye lett Álmos születése.

Ezt a történetet szokták elleneink, mitológiai környezetébõl kiragadva a totemizmus megdönthetetlen bizonyítékaként emlegetni.

Nos, állítólag „Isten nem kockázik…”, vagy ha mégis, akkor õ maga a kocka.

Így, vagy úgy, egy bizonyos, nem kötötte orrunkra a szabályokat.

Nem tudjuk; Miért van minden „valamire való” népnek totemállata?

Se szeri, se száma a medve, farkas, oroszlán, sas, hal, kígyó, bika, tehén, szarvas képében megjelenõ õsapáknak, õsanyáknak, héroszoknak, isteneknek.

Példának okáért – a Talmud szerint - Évát sem csak gyümölcsevésre csábítja el a kígyó.

Nagy valószínûséggel itt is az „idegenek” által átadott tanok érthetõségét szolgálta a meglévõ állattisztelet elemeinek felhasználása.

De, térjünk vissza a Turulunkhoz.

„Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levõ anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette õt.”

(Gesta Hungarorum)

Az eredeti jelképrendszerben a madár égi szimbólum, a fény-, maghozó madár, a lélek, a Szentmag hordozója.

Ennek az impulzusnak megtestesülése az egyiptomi lélekmadár (Bá), a Fõnix, Hórusz, az isteni sólyom, Attila sólyma, az újgurok, mongolok szentmadara, a kínai, húsvét-szigeteki fecske. Mi több, a többszöri átalakulás, hasonulás ellenére ide tartozik a sumér Imdugud Ningirszu, Inanna-, Artemisz-, Ízisz madarai, a szkíta szárnyas istennõk, és az õsanyák egyéb szárnyas ábrázolásai.

Tegyük fel a kérdést; Milyen megfontolások alapján rekeszthetõ ki ebbõl a körbõl a tipikus isteni nemzést „véghezvivõ” Turul?

Hogyan hagyható figyelmen kívül a világfa birodalmai között szabadon szárnyaló – a rakamazi, nagyszentmikósi leletek tanúsága szerint is – lélekhozó/vivõ szentmadarunk?

A válasz egyszerû, nem illik a képbe, mert magyar, és nem finnugor.

Ezért kell a totemizmus süllyesztõjébe tenni, újabban fasiszta szimbólummá degradálni.

(Nem tisztünk a napi aktualitások, politikai erõvonalak elemzése, de õszintén reméljük, egyszer megbûnhõdnek a szent jelképeinket aljas indokból, mocskos gejzírként köpködõ, idegen érdekeket szolgáló politikusaink.)

„Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhébõl forrás fakad, és ágyékából dicsõ királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el”

Mondja Anonymus.

Ami a leírtakkal egyetemben tanúsítja, hogy a Turul legenda nem más, mint egy az õsidõkbõl eredõ teremtésmítosz töredéke.

A Szentmag anyagba kerülésének, az isteni energia megnyilvánulásának megörökítése.

Igaz, a ránk maradt változat szerint Emese a megyer törzsbéli Álmos anyjaként szerepel, de ez közel sem zárja ki a mítosz régebbi keletkezését.

Elvégre, mi sem lehetett természetesebb Álmos és népe részérõl, mint az isteni magtól való származás, a megyer törzs kiválasztottságának felelevenítése, a versengõ törzsek, törzsfõk közötti elsõbbségük biztosítása.

Egyébként, már termetükkel is kitûntek a zömében ázsiai gyökerekkel bíró népek közül. (Innen az árpád-házi királyok szokatlan magassága.)

Õk voltak a magvasak, magasak, a magtól áradó, eredõ mag-ar, a magy-ar, megy-er, a kialakuló törzsszövetség vezetõi, az egységes nemzet kovásza.

A vérszerzõdés pedig nem más, mint a Szentmag vér általi átadása, a test-vérré fogadás, az eggyé válás misztériuma.

A „Mától kezdve, mind magyarok (magtól eredõek) vagytok” kimondása.

Erõsebb volt ez, minden hatalmi érdek mentén kötött földi szövetségnél. A Szentmag ereje tartotta össze, formálta nemzetté a különféle íjfeszítõ népeket.

(Ezt az erõt veszítettük el mára, sajnos az anyagbasüllyedés, a harácsolási kényszer következtében az isteni fény lassan kialudni látszik szemeinkben.)

Eme kis kanyarodó után térjünk rá a másik eredetmondánkra, a Csodaszarvas történetére, amelyben – a két elbeszélés eltérõ mivoltában – többen a magyarság különbözõ származását vélik felfedezni.

A kezdeti sokféleséget a hét törzs, a székelyek, vagy a késõbb csatlakozottak (jászok, besenyõk, kunok) tudatában dõreség lenne tagadni, de a kulturális gyökerek sokszínûsége több szempontból is megkérdõjelezhetõ.

Ennek fényében vegyük górcsõ alá Hunor és Magor estét a Csodaszarvassal.

„Történt egy napon, hogy vadászni indultak, és a pusztában egy szarvasünõ bukkant fel elõttük; az menekült elõlük, õk pedig a meotisi mocsarak közé is követték. Ott azután teljesen eltûnt elõlük, és bár sokáig keresték, sehogyan sem akadtak a nyomára.”

„Mikor a hatodik esztendõben kijöttek, a pusztaságban véletlenül a Bereka-fiak feleségeire és gyermekeire bukkantak, akik a férfiak nélkül sátoroztak, s éppen a kürt ünnepét ülték és zeneszóra táncot jártak. Jószágaikkal együtt gyorsan elragadták õket a Meotis ingoványaiba. A vízözön után ez volt az elsõ zsákmány. Történt pedig, hogy abban a küzdelemben ama gyermekek között az alán fejedelemnek, Dulának két leányát is elfogták, egyiküket Hunor, a másikat Magor vette feleségül. Ezektõl az asszonyoktól származtak azután az összes hunok, illetve magyarok.”

(Képes Krónika)

A szarvast ûzõ ikerpár regéje egy szkíta történetre, helyesebben a feltárt kincsek központi motívumára, a szarvast ûzõ ragadozók megjelenítésére vezethetõ vissza.

Tudnunk kell, hogy a korai szkíta ábrázolásokon az üldözõk nem négylábú állatok, hanem madár, vagy madarak voltak. Valamint, a pusztai íjfeszítõ népek esetében a zsákmány elejtése, az abból történõ „egyszeri jóllakás” szimbólumai egyértelmûen szexuális tartalommal bírtak.

Avagy, az eredeti madár, a késõbbi oroszlán, mint napszimbólumok elejtik a földet jelképezõ szarvast, az õsanyát.

Mondhatnánk, a Nap, a Szentmag földi megjelenítési formája meg-ejti, megtermékenyíti a földet, az õsállapotban lévõ anyagot.

Miszerint, a Turul és a Csodaszarvas mondák azonos tõrõl, az õsi nász, a teremtés mítoszából fakadó eredetmondák.

Rendben van, lehetséges, hogy az alap egy teremtésmítosz. De hogyan válik a földet képviselõ szarvasból Emese? –kérdezhetnénk joggal.

Az õsanyakép már a kezdetektõl erõsen kötõdik a földhöz, az anyaghoz, amibõl minden vétetett, és amibe vissza is hullik minden.

Az anyag, anya szavunk elsõdleges jelentése, az a „valami”, amibõl minden vétetett, példának okáért; anya-ág, anyaföld, anyanyelv, anya-folyam, anyaország, ágy, agy stb.. A felsorolásból külön kiemelendõ a föld, mivel „Porból lettünk, s porrá leszünk.”, vagyis belõle származik minden élõ, és „élettelen”.

Az élõ Föld, az anyag „szellemmel áldott” állapota, a születés, a kiteljesedés, az elhullás szent ciklusai következtében, a megújulás, az isteni szellem érzékelhetõvé válásának szimbólumává lett.

A sumér Inanna földi nõ, és istenné válása után sem szakadhat el az anyagi dolgoktól. Ezt a kötõdést erõsítik a Diána, Artemisz ábrázolások elmaradhatatlan állat, szarvas motívumai.

Ennek folyamodványaként Szûz Mária sem emelkedhetett „isteni” tényezõvé, és a csángók Baba Máriája is holdsarlón állva várja a felkelõ napot.

Avagy az õsanya eredetileg Földistennõ volt, a szétszórtság állapotában tengõdõ õsóceánból kiemelkedõ egyiptomi „õsdomb”, a tibeti Csomolungma, a „Világ Anyja”, az újgurok szenthegye, a Világfát (a teremtett világot) tartó nagy hegy.

A föl-domborodó föl-d, az isteni mag befogadására kész em-elkedõ, örök nõiesség, em, em-es, Emese.

Igen, Emese, aki „emelkedõ”, „emlõs” értelemben egyaránt köthetõ a felemelkedõ földhöz, valamint a világot táplálni kész több tucat emlõvel ábrázolt epheszoszi Artemiszhez is.

Emese, és a Turul monda korábbi gyökereit, teremtésmítosz jellegét sejteti még az „ember” szavunk, melynek elsõdleges jelentése nem más, mint „em-bõl-eredõ”, vagyis „Emese szülötte”.

Az égi történések megjelenítésének (magyarázatának) nehézségeit tükrözik az anyakultuszokat kísérõ szûziesség és a templomi prostitúcióba torkoló termékenységi rítusok keveredése. Jó példa erre Artemisznek epheszoszi átalakulása. Ahol a görög szûz, egy a már-már feledés homályába veszõ õsanya kultusz hatására hihetetlen „mellbõségû” Istenanyává változik át.

De nem ritka a Földistennõ különbözõ földelemek, víz, fa, vagy a hozzájuk köthetõ állatok, tehén, kígyó, szarvas által történõ megjelenítése, sõt a teremtés szereplõinek összeolvadása sem.

Az említett transzformációk nyomait hordozza magán a szárnyas Ízisz, Ianna, Artemisz, a fatestû Tefnut, vagy az Életfát, Világfát fején hordó szarvas.

Hol is található ama bizonyos Világfa?

Az Óperenciás tengeren, még az üveghegyeken is túl, egy nagy hegy (Emes, a Csodaszarvas) tetején.

Mivé is lett így a mi földi szarvasunk?

„…ezer ága-bogán ezer égõ gyertya…”, „Szarvai közt van a pirosan felkelõ Nap…”, „Homlokán van az aranyos hajnalcsillag…” „Õ a világmindenség.”.

Igen, õ a megtermékenyített anyából nyíló világ összessége, a teremtés részvevõit magába foglaló istenség.

Persze, hasonló metamorfózisok távolabbi „vizeken” is elõfordulnak, példának okáért vegyük az azték Quetzalcoate-t, ami megfelel a maya Kukulkán-nak, azaz a nagyhatalmú Tollaskígyónak, a legfõbb istenségnek. Aki kígyó és madár egyesülésébõl „született”.

(Késõbb, emberi tulajdonságokkal felruházván, vöröskeresztekkel díszített köntösben tanítja népét.)

Helyesebben a két teremtõ impulzus, a sugárzó és a befogadó princípium õsi nászának következménye, a teremtõerõk manifesztációja.

Ennek az õsi násznak másik vetülete a Mexikó zászlaján látható, kígyót evõ sas.

(Emlékezzünk csak, a pusztai, íjfeszítõ népeknél a préda elejtése, az abból történõ egyszeri jóllakás szexuális tartalmat hordozott!)

De mi is Mexikó jelképének története?

A hosszú vándorlásban elgyötört azték népnek a kígyót evõ sas jelezte az „új” hazát, a letelepedés helyét.

Hogyan is történt ez a mi Csodaszarvasunkkal?

A madár által elejtett szarvas szkíta történetébõl, motívumából eredõ Csodaszarvas mondánkban, a menekülést feladó, „prédává” váló szarvas jelöli ki az „új” hazát, a letelepedés helyét.

Nos, az egyezõségek, párhuzamok önmagukért beszélnek, de nem állhatunk meg ennyinél, tovább kell keresnünk a jelképek többi üzenetét.

Miért volt szükség a jelre?

Miért vándoroltak hosszú évtizedekig ezek az erõs, dinamikus népek?

Mindkét esetben egy Napszimbólum (sas, ragadozó), és egy Földszimbólum (kígyó, ünõ) „találkozásáról”, az õsfogantatásról van szó.

Avagy, az érintett elbeszélésekben az õsi nász archaikus képe jelzi a teremtés, a „származás”, az Éden helyét.

Azt a helyet, ahol az „igazi õshazája”, a „boldogság kertje (szigete)” található az isteni tanításokra még emlékezõ népeknek.

B. Kántor János