Magyarország folyamatos fosztogatása 2.

A magyar sorsdráma

Az elmúlt évszázad tragikus történetét a magyar nemzet sorsdrámájaként is felfoghatjuk. Ez a sorsdráma a végéhez közeledik. A nemzet sírját már megásták, de nem gyászolók, hanem pénz és hataloméhes hódítók veszik körül. Szemükbõl nem gyász, hanem bosszúéhes gyõzelmi mámor, arrogancia és a bitorló rossz lelkiismerete sugárzik. Ez keveredik a mérhetetlen nyerészkedési vággyal és a zsákmány megtartása miatti páni félelemmel.

A dráma elsõ felvonása 1920-ban ért véget, amikor a történelmi, etnikai és az önrendelkezési elv megszegésével, nemzetközi bûncselekménynek minõsülõ kettõs mércét alkalmazva, feldarabolták Magyarországot.

A dráma második felvonásaként - 1945 után - megsemmisítették a magyar nemzet vezetõrétegét, amelynek még volt érzelmi és lelki kötödése az 1100 éves magyar államhoz és népéhez.

A sorsdráma harmadik felvonása 1956. A magyar nép nem kért az internacionalista kommunizmusból, de helyette nem a mostani kozmopolita globalizmust akarta, hanem a saját útját akarta járni, az önrendelkezését visszaszerezni. Teljesítményét ne vegyék el tõle se kommunista rendõrállami erõszakkal, se eladósítással, pénzügyi módszerekkel. A már akkor is együttmûködõ kommunista és globalista érdekcsoportok vereségre ítélték a magyar nemzet forradalmát. Hogy soha többé fel ne állhasson mintegy nyolc millió abortusszal kivéreztették a maradék Magyarország törzsmagyarságát. Ezt a veszteséget túl kell érni, de kiheverni nem lehet.

A negyedik felvonás 1989. A pénzimpérium felkészített ügynökei a hazai kollaboráns technokraták segítségével – pénzügyi technikákkal, eladósítással – elvették a magyar nemzet vagyonát. Magyarország többé nem a magyaroké. Országunk - hazánk - a Washingtoni Konszenzus végrehajtásával mások tulajdona lett.

Az ötödik felvonás 2004. Ekkor Magyarország elveszítette szuverenitását, egy nemzetek feletti birodalmi struktúra autonóm tartománya lett, független állam helyett. Ezt az állapotot betonozza be a ratifikálás alatt álló Lisszaboni Szerzõdés, amely ténylegesen létrehozza az Európai Egyesült Államokat. A szervezett magánhatalom által létrehozott Európai Unióba a viszonosságot megtagadó, igen hátrányos és igazságtalan feltételekkel, kényszerítették be Magyarországot. 2003-ig 8866 milliárd forint nettó veszteséget okozott a magyaroknak az EU-tagságra való felkészülés. 2004 óta pedig évi mintegy 4500 milliárd forintba kerül a tagsággal járó terhek viselése. Kezdettõl nettó befizetõk vagyunk. Az un. „támogatás” nem egyéb, mint a már átadott összegek egy részének a keserves vissza-pályázgatása.

A magyar költségvetési-hiány és külkereskedelmi deficit egyik legfõbb okozója tehát az, hogy az EU folyamatosan sarcolja Magyarországot, nem, pedig támogatja. Az EU a szervezett magánhatalom intézménye a szuperbankárok útjában álló nemzetállamok olcsó és önkéntes felszámolására. Az EU fölösleges és elbürokratizálódott vízfejjé vált. Ami jót hozott – emberek és árúk szabadabb mozgása, vámok csökkentése, szorosabb együttmûködés Európa államai között – azt olcsóbban és hatékonyabban el lehetett volna érni nélküle. Nem kellett volna feladni nemzeti szuverenitásunkat, önrendelkezésünket, az önálló magyar jogrendszert. Az EU természetellenes, mert nem olyan közösség, mint a biológiai ás társadalmi reprodukcióhoz nélkülözhetetlen család és a nemzet. E két család az élet nélkülözhetetlen elõfeltétele. Az EU viszont élõsködõ - funkciótlan – képzõdmény.

Napjainkban a magyar nép sorsdrámájának az utójátékát éljük. Folyamatban van a termõföld és a lakóingatlanok elvétele és átjátszása külföldiek tulajdonába. Már minden elõkészület megtörtént.

2006 fordulópont

A rendszerváltás-rendszerének csõdje 2006-ban nyílt ellenállásba torkollott. A magyar lakosság többsége ekkor értette meg, hogy nincs hová hátrálnia, ha komprádor és kozmopolita vezetõ rétegei – a pénzvilág zsarolásának engedve – beszüntetik a nemzeti kockázatra épülõ, nagy szolidaritási-rendszerek közfinanszírozását. Az elõzõ rendszer a rendkívül alacsony munkabéreket kiegészítette béren kívüli juttatásokkal. A közvagyont magának kisajátító, és külföldieknek játékpénzért átengedõ kollaboráns érdekcsoportok arra hivatkozva akarnak most szabadulni a közfeladatok finanszírozásától, hogy az állami vagyon eltûnt, és nincs meg már a belõle korábban befolyt tõkejövedelem. De a lakosságnak sincs jövedelme, mivel a közvagyon nem az õ magánvagyona lett. A koalíciós kormányzat akkor hivatkozhatna joggal arra, hogy a magyarok most már egyénileg gondoskodjanak magukról, ha a közvagyont a privatizáló érdekcsoportok neki juttatták volna.

Ezt a tragikus helyzetet az ideiglenesnek szánt alkotmány is elõsegítette. Tele van szankció nélküli, csonka szabállyal, amelyek nem kikényszeríthetõek. A választási törvény miatt az állampolgárok fele ki van rekesztve az Országgyûlésbõl az antidemokratikus - és mielõbb eltörlendõ - 5%-os szabállyal. Mivel a tömegtájékoztatás is a pénz-és korporációs oligarchia tulajdonában és az ellenõrzése alatt van, ezért a lakosság ténylegesen nem tud élni a szólás-és a sajtószabadsággal. Egyedül a gyülekezési szabadság maradt volna az elégedetlenség kifejezésére, de a Pénzimpérium urai és magyarországi kiszolgálói rendõrállami módszerekkel fojtották el a tüntetéseket. Elõször kirekesztették a polgárokat a parlamentbõl, majd pedig álszent módon követelték az utcai politizálás beszüntetését. Ahhoz, hogy megmaradjon a magyar nemzet, vissza kell szerezni Magyarországot, vissza kell állítani a magyarok által létrehozott nemzeti vagyon magyar tulajdonát. Vagyoni alap nélkül, nincs sem egyéni, sem nemzeti önrendelkezés. A vagyon hatalom, és a hatalom vagyon.

Melyik birodalom tette gyarmatává Magyarországot?

Hazánk az egyetlen igazi szuperhatalom, a PÉNZIMPÉRIUM provinciája lett. A magyar közvagyon legértékesebb részét beolvasztották a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. A magyarok bérbõl- és fizetésbõl élõ függõhelyzetû munkavállalókká váltak önállóan gazdálkodó szabad polgárok helyett – saját hazájukban. Munkájuk minden eredménye elhagyja hazájukat tõkejáradék, profit és kamat formájában. Ez a pénzfeudalizmus rendszere, amelyben a magyar munkavállalók évente három és fél hónapot robotolnak ingyen arctalan pénzviszonyokba elrejtõzött ismeretlen uraiknak.

Kik ezek az új oligarchák?

Õk a világ felett az uralmat megszerzett magánpénzmonopólium tulajdonosai. Erre a monopóliumra támaszkodva szerezték meg az emberiség termelõ vagyona feletti ellenõrzést. A pénzimpérium egyben-tartott törzsvagyona a szupergazdag dinasztiák családi alapítványaiba, holdingjaiba, befektetõ alapjaiba, több ezer más alapítványba van gondosan elhelyezve, és magántulajdonban lévõ kollektív vagyont alkot. Szakértõk által felbecsült nagysága 300 trillió dollár. Ez az óriási vagyon pedig állandóan növekszik. A tokiói ENSZ Intézet kutatói állapították meg 2000-ben, hogy ha az emberiség létszámát 10 fõre, a világ vagyonát pedig 100 dollárra redukálnánk, akkor egy emberé lenne 99 dollár, és 9 emberé egy. Ennek a vagyoncentralizációnak felel meg a hatalom szélsõséges koncentrációja egy szûk szupergazdag csoport kezében. Övéké a világot uraló pénzimpérium. Ennek lett Magyarország a tulajdona.

Új honfoglalás szükséges

Pénzügyi módszerekkel vették el hazánkat, hasonló módszerekkel kell visszaszerezni.

Megvannak erre a történelmileg helyesnek bizonyult technikák. Most csak a közpénzrendszer visszaállítására, a termelõ és infrastruktúra fejlesztõ állami programok beindítására utalok. A központi bankok a pénzimpérium intézményei, magánérdekek szolgálatában állnak. A közhatalom ellenõrzése alá visszahelyezve azonban hatékonyan tudnák elõsegíteni az állam, a gazdaság és az állampolgárok adósságfüggésének a megszüntetését. Pénzuralmi korszakban pénzügyi technikákkal kell harcolni. Így kell most végrehajtani az új honfoglalást is, hogy nemzetünk fennmaradhasson.

Varga István kimutatta, hogy 1989-et követõen a nemzeti vagyon átadása, eladása, privatizációja nyomán az államháztartás pénzeszközállománya, amely 1989-ben a nemzeti össztermék 162%-a volt, nem növekedett, hanem az 1989-es évi mennyiség egy negyedére csökkent. Egyidejûleg az államháztartás és a nemzetgazdaság kötelezettségállománya folyamatosan növekszik, ma meghaladja a 45 ezer milliárd forintot, dollárban kifejezve 256 milliárd dollárt. Ez 1989-ben 22 milliárd dollár volt. Folytatódik a magyar nemzetgazdaság eladósítása a nemzeti pénz külföldi pénzre történõ lecserélésével. Ehhez a pénzcseréhez nagy mennyiségû devizára van szükség, hogy a devizaszámla - mint valutatartály - mindig tele legyen. Ezt a devizatartalékot azért növelik folyamatosan, hogy korlátlanul kivihetõ legyen a tõke hozama az országból.

Tisztázni kell, hogy jogilag kié a kizárólag magyar állami tulajdonban lévõ Magyar Nemzeti Bank devizaszámlája, és kié az azon lévõ 17 milliárd euró pénzvagyon. Tisztázni kell, hogy a Magyar Nemzeti Bank miért nem él emissziós jogával, és közvetve miért ruházta át pénzkibocsátási és pénzbevonási jogát a nemzetközi pénzvilág intézményei számára. Ma ha nõ a forgalomban lévõ forint mennyisége, bõvül a forint likviditás. Ekkor azonban az MNB a pénzvilág kívánságára a bõvülést a forgalomban lévõ forint folyamatos kivonásával ellensúlyozza. A folyamatos pénzkivonás - a viszonzatlan átutalás összege - negyedévenként kétmilliárd euró, vagyis minden évben 7-8 milliárd euró hagyja el Magyarországot. 2006-ban ez az összeg meghaladta a 8 milliárd, 2007-ben pedig a 9 milliárd eurót. A folyamatos jövedelem el- és kivonást, jövedelemvesztést, szakadatlan hitelfelvétellel kell pótolni.

A pénzuralmi rend Magyarországon

Ezermilliárd forint derivativa áramlik ki és be naponta Magyarországon. Ez az összeg azért mozdul meg, hogy kellõ jövedelemmel távozzon az országból. Az átutalási és elszámolási rendszerekben 900 ezer milliárd forint mozog évente. Ez a nemzeti össztermék, a GDP negyvenszerese. Ez az óriási átutalási volumen évi 205 millió pénzügyi tranzakciót jelent. Az MNB korlátlan mennyiségû pénzzel és ellenõrizetlenül tudja finanszírozni a napi spekulációs tranzakciókat. A pénzáramlásban 91% a spekuláció és 9% a reálgazdaság szükségleteit kielégítõ pénzforgalom. Ez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy a magyar pénzgazdaság és termelõgazdaság egésze egy országos méretû kaszinóvá vált.

Van-e a globalitásnak alternatívája?

Lehetséges-e egy más, egy jobb világ? A globalitással szemben a lokalitást kell fejleszteni. Eric Fritz Schumacher „Small is Beautifull” címû könyvében foglaltak szellemében meg kell szervezni az egészséges gazdasági és pénzügyi önvédelmet, és az ehhez szükséges gazdasági protekcionizmust is vissza kell állítani a jogaiba. A kamattal, eladósítással mûködtetett hitelpénzrendszer globalizálása helyett az egyenlõ esélyek és a vállalkozói-szabadság elveire épülõ, szociális piacgazdaságot kell globalizálni, méghozzá mindezt alulról jövõ kezdeményezésre, és alulról felfelé haladva megszervezve. A tudásalapú társadalom kiegészítendõ a bölcsesség-alapú társadalommal.

Mit kell haladéktalanul elkészíteni?

Mindenek elõtt Magyarország társadalmi-gazdasági tervét kell kidolgozni és törvénybe foglalni. Másodszor, el kell készíteni évente a teljes-körû államháztartási mérleget, amely tartalmazza a költségvetést, a helyi önkormányzatok, a társadalombiztosítás, és az elkülönített alapok számadását is. Harmadszor, le kell bontani a pénzuralmi struktúrák által épített vasfüggönyt, egyrészt az állam és demokratikus parlamentje és kormánya, másrészt az MNB között. Negyedszer, ne csak a bankok állítsák elõ a gazdasági élet közvetítõ közegét, a pénznek nevezett egyezményes jeleket, hanem a gazdasági élet más szereplõi is. Ötödször, nemcsak a költségvetés ellenõrzésére, hanem a nemzetgazdaság egészét ellenõrzõ szervezetre van szükség.

Szükséges az állami hitel-és pénzkibocsátás, a termelõ- és infrastruktúrafejlesztõ programokra. Ez a fajta állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt, mert a konkrét termelõ és infrastruktúra projektek végén elõálló kapacitásnövekedés, az új objektumok értéke, az elõálló többlettermék és többletszolgáltatás értéke fedezi a kibocsátott hiteleket, és ily módon a termelõgazdaság és a pénzügyi-szektor egyensúlya nem borul fel. Ezen túlmenõen kedvezõ multiplikátor hatás érvényesül, mert munkaképes felnõttek tíz-és százezrei segélyreszoruló eltartottakból adófizetõ munkavállalókká válnak. Ez jelentõsen megnöveli az állam adóbevételeit, ami viszont csökkenti az állam mûködéséhez szükséges hitelek felvételét, ezáltal mérsékli az állam eladósodását, a kifizetendõ kamatok összegét. Ezek olyan szilárd alapon nyugvó javaslatok, amelyeket a gyakorlatban többször – és mindig sikerrel! – már kipróbáltak. Így, például, 1933 és 1948 után Németországban, a New Dal idején az Egyesült Államokban, De Gaulle tábornok elnöksége alatt, pedig Franciaországban

Ma már nemcsak szükséges, de lehetséges is a regionális és elektronikus fizetõeszközök bevezetése - a bizalmon alapuló csereközösségek minél nagyobb számban történõ létrehozása - Magyarországon.

Minél elõbb törvényt kellene hozni arra, hogy a távozó multinacionális cégek mielõtt olcsóbb munkabérû országokban költöznének, elõzõleg fizessék vissza azokat az állami támogatásokat, és adókedvezményeket, amelyeket azért kaptak, hogy Magyarországon mûködjenek, és itt munkahelyeket biztosítsanak.

Szükséges a nem-termelõ spekulatív pénzügyi tranzakciók megadóztatása.

Ugyancsak felül kell vizsgálni, hogy a pénzügyi szektor szereplõi, valamint a multinacionális cégek arányos mértékben vesznek-e részt a közteherviselésében.

Bogár László állapítja meg egy 2008. április 30-i interjújában, hogy a magyar gazdaság döntõ többségét két tucat multinacionális cég ellenõrzi. A magyar munkavállalók 12%-át foglalkoztatják, és az összes bér 15%-át fizetik ki. Továbbá õk fizetik az összes adó mintegy. 38%-át, ugyanakkor az adózás utáni profit 92%-a az övék. Ez jelzi, hogy kik is azok, akik miatt bevétel-hiányos állapot alakult ki. A magyar költségvetési deficit a hazugság, mert a válság mélyebb oka az, hogy akik a magyar gazdaságot ellenõrzik 92%-os profit mellett, mindössze 38%-kal járulnak hozzá a bevételekhez. Vagyis: nem a magyar állam közcélra fordított kiadásai minõsíthetõk soknak, hanem az e célra fordítható bevételeket kell kevésnek minõsítenünk.

A baloldali kormányok regnálása idején beindult államtalanítási folyamat következtében rázárult a magyar társadalomra egy harapófogó. Ennek az a lényege, hogy a munkaerõ ára, vagyis a bér reálértéke, a 30-40 évvel ezelõtti szinten rögzült. A munkaerõ újratermeléséhez szükséges javak és szolgáltatások ára viszont világpiaci szintre emelkedett a radikális államtalanítás, a teljes privatizálás és a nemzetközi nagyvállalatok szabad hozzáférése nyomán. Ausztriában ma egy napi átlagos bevásárlás 20%-kal kevesebbe kerül, mint Magyarországon, miközben ott több mint négyszer akkorák a bérek, mint hazánkban.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni: haladéktalanul igazságos közteherviselésre van szükség azért, hogy az államnak több forrás álljon rendelkezésre a rendszerváltás veszteseinek a támogatására. A lakosság vagyontalan, hátrányos helyzetû két harmada döntõen önhibáján kívül képtelen az elemi szintû civilizációs javak, a közoktatás, az egészségügy és az emberséges szociális ellátás szolgáltatásaihoz hozzájutni.

A több mint hétezer milliárd forint jövedelmi adóból a lakosság fizet 6,1 milliárd forintot. Véget kell vetni annak, hogy a multinacionális cégek továbbra is állami támogatást, kedvezményt, szubvenciót követelhessenek ki maguknak csupán azért, mert érdekérvényesítõ erejük túlságosan nagy, és ezzel az erõvel következmények nélkül visszaélhetnek.

Új megállapodást kell kötni az Európai Unióval

Szükséges a termõföld és lakóingatlan védelmi jogszabályok soron kívüli elfogadása és megerõsítése. Figyelembe véve az érvényes Európai Uniós szabályozást, valamint a most ratifikálás alatt álló Lisszaboni szerzõdés rendelkezéseit, a kölcsönös elõnyök, a viszonosság, és az egyenlõ-elbánás elvei szerint újra kell tárgyalni minden olyan feltételt, amelyben igazságosabb és elõnyösebb megállapodás elérése lehetséges, és amelyek enyhítik az EU kötelezettségek rendkívül káros és hátrányos hatásait a magyar nemzetgazdaság egészére, illetve a magyar társadalom viszonyaira.

Az Európai Unió mûködését meghatározó alapvetõ nemzetközi megállapodások és jogszabályok nemzeti – vagyis tagállami – hatáskörben hagyták a tulajdonviszonyok szabályozását. Az Európai Unió Bizottsága azonban – szemforgató módon megtagadva a viszonosság és az egyenlõ elbánás demokratikus elveit, a kelet-európai új tagállamok belépésekor úgynevezett „értelmezést” adott ki, amely szerint az új tagállamokban a termõföld is tõketulajdonnak tekintendõ, és így a földtulajdonra is vonatkozik az új tagállamokban a tõke szabad áramlásának az alapelve. Másként megfogalmazva, az új tagállamokban kötelezõ szabad adásvétel tárgyává tenni azt a termõföldet, ami viszont nemcsak, hogy nem kötelezõ, de tiltva van az Európai Unió többi tagállamában. Ezt az antidemokratikus EU-bizottsági értelmezést minél elõbb meg kell támadni az illetékes EU intézményeknél, és el kell érni az alapszerzõdésnek ellentmondó bizottsági értelmezés visszavonását, mert sérti a tagállamok egyenlõségének és a viszonosságnak az elvét.

Állami pénzkibocsátás az MNB devizatartaléka egy részének a fedezetével

Az MNB állami tulajdonban lévõ devizatartaléka az MNB devizaszámláján meghaladja a 17 milliárd eurót. Ebbõl 8 milliárd eurót fedezetként használva az állam kibocsáthat legalább 2000 milliárd forint közhitelt a termelõ és infrastruktúra fejlesztõ programok finanszírozására. Ez lökést adhatna elsõsorban a gazdaság azon szektorának, amelynek szereplõi a magyar állampolgárok, valamint a magyar tulajdonban lévõ kis és közepes vállalkozások. Ily módon a 17 milliárd euró devizatartalékból kilencmilliárd euró továbbra is kiszolgálhatja a külföldi tulajdonú bankokat és befektetõket, és azok ez után is zavartalanul átválthatják forintjaikat devizára, hogy kivihessék az országból. Nyolcmilliárd euró viszont az állami kibocsátású közhitel-forint fedezete lenne. A magyar nemzeti vagyont, vagyis az állam kezelésében tartott köztulajdon elidegenítésébõl származó devizabevételt, meg kell tartani a köztulajdonban, és azt a közpénzkibocsátás fedezetéül kell tartalékolni. Ily módon a devizatartaléknak csak egy része állna rendelkezésre a spekulációs célból ideérkezett forró tõke átváltásához. Ha lenne akár idõbeli, akár volumen korlát, akkor a forrótõke is tovább maradna az országban, és keresné a lehetõséget, hogy a magyar gazdaságba fektessen be, új munkahelyeket teremtve.

Az MNB teljes mértékben a magyar állam tulajdona. Az MNB mûködését szabályozó feles jogszabály lehetõvé teszi, hogy az Országgyûlés és a Kormány visszavonja a saját hatáskörébe az MNB emissziós jogának a gyakorlását, valamint azt, hogy devizatartalékának és adóbevételének a fedezetére közpénzt bocsásson ki, hogy ily módon is munkahelyeket teremtsen a 1,2 millió alkalmazásban nem álló munkaképes felnõtt számára.

A monetáris felségjogokat az Országgyûlésnek és a Kormánynak kell gyakorolnia.

Nem elég a költségvetés, de még az államháztartási mérleg elkészítése sem. A pénzrendszer által vezérelt gazdaságot a monetáris folyamatok határozzák meg. Ezért Magyarországon a hatalom elsõdleges gyakorlója a Központi Bank és a mögötte álló nemzetközi pénzügyi struktúrák, és azok frontintézményei. Ez a monetáris kormány az elsõdleges. A másodlagos, fiskális hatáskör, az adórendszer irányítása és a költségvetés elkészítése, már függõ változó, azaz alá van rendelve a független változónak tekinthetõ monetáris irányításnak. A látható, és kormánynak nevezett kormányzat ezért valójában már csak a másodlagos, alárendelt hatáskörû, fiskális kormány.

Magyarországon két meghatározó politikai ereje ténylegesen liberális pénz- és gazdaságpolitikát képvisel. Az ún. „baloldali” szocialista-liberális koalíció kozmopolita neo-liberális politikát folytat. A nemzeti, konzervatív oldal pedig nemzeti neo-liberális gazdaságpolitikát képvisel.

Az Európai Unió által képviselt négy szélsõségesen liberális alapelv – a tõke, az áru, a szolgáltatás és a munkaerõ szabad áramlása – a tõke teljhatalmát szavatolja.

Gazdag László javaslatai a válság leküzdésére

A Pécsi Egyetem közgazdász tanára elsõként a pénzstabilitás megteremtését javasolja. Ennek kell megelõznie minden más célt, így a gazdasági visszaesés, a recesszió valamint a munkanélküliség elleni harcot, de még az egyensúlytalanság felszámolását is. Magas infláció mellett még a gyors növekedés is rossz, mert elavult szerkezetben megy végbe. Nem elõnyös ilyen esetben a munkanélküliség csökkenése sem, mert elavult munkahelyek menekülnek meg, vagy pedig ilyenek jönnek létre.

Másodikként kiemeli, hogy a pénzstabilitás automatikusan maga után vonja a kamatlábak csökkenését. Ennek a javító hatása nyomban érezhetõ a költségvetés egyenlegén. A magyar állam 4700 milliárd forint külföldi adósság és 10 000 milliárd forint belsõ (az MNB felé fennálló) adósság után fizeti a kamatot. (Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy 2008 augusztusára már összesen mintegy 17 000 milliárd forintnak az adósságszolgálati terheit viseli.) A kamatkiadás nagyobb összeg, mint az egészségügyre vagy az oktatásügyre illetve a kutatásra és a fejlesztésre fordított éves kiadás.

Harmadikként azt kell figyelembe venni, hogy a pénzstabilitás megindítja a gazdasági makro-szerkezet átalakulását. Ennek következetes végig vitele érdekében fel kell függeszteni a gazdasági szférának nyújtott állami támogatásokat. Ez alól az agrártermelõk azonban - sajátos körülményeik miatt - kivételt képeznek. Mindezek nyomán beindulhat az Alois Schumpeter által ’teremtõ pusztulásnak’ nevezett folyamat, a tõke, a munka áramlani kezdenek az alacsonyhatékonyságú szektorból a magasabb hatékonyságú felé. Javulhat az exporthatékonyság, egyre versenyképesebbé válhat a gazdaság, és ezzel összhangban javulhatnak a különbözõ nemzetgazdasági mérlegek is. A problémák megoldódnak minden fajta költségvetési nadrágszíj összehúzó intézkedések nélkül. Mindez nem elméleti elgondolás, ez ténylegesen így ment végbe a fejlett nyugati világban.

Negyedikként azt hangsúlyozza Gazdag László, hogy ha 10-15 év alatt végbemegy a magyar gazdaság szerkezetváltása vagy korszakváltása, akkor el lehet kezdeni a nagy elosztórendszerek reformját.

Ez utóbbiból az is következik, hogy jelenleg idõ elõtt bonyolódott a kormányzat az olyan nagy elosztórendszerek, mint az oktatásügy, egészségügy, nyugdíjrendszer erõszakolt, voluntarista megváltoztatásába. Az az elképzelés, hogy ezzel erõforrások szabadulhatnak fel a gazdaság számára, nem igazolódott be Nyugaton. Azokban az országokban, ahol bevezették a nagy elosztórendszerek reformját, az nem pénzt hozott, hanem pénzt vitt el, mert igen sokba került, és a változtatások nyomán elõálló újabb rendszer sem igényelt kevesebb pénzügyi ráfordítást. A tényleges helyzet szerint a megreformált rendszerek pénzigénye megnövekedett. Igaz viszont az, hogy a rendszerek hatékonysága minden országban megnõtt. Ez utóbbi körülmény miatt a magyar társadalomnak is meg kell majd tennie ezeket a változtatásokat, de a gazdaság rendbetétele után, és nem elõtte.

Gazdag László szerint nem az elosztórendszerek rossz, pazaroló mûködése az egyensúlyi zavarok oka, hanem fordítva: a rosszul mûködõ gazdaság eredményez eleve rossz, pazarló elosztórendszert. Ebbõl következik, hogy nem az elosztórendszerek reformálgatásával kell bíbelõdnünk a gazdaság mély áramlatainak a rendbetétele helyett.

A megoldás kulcsa nem a jövedelempolitika, hanem a monetáris rendszer irányítása. Már szó volt róla, hogy Magyarországon (és másutt is a világon) jelenleg nincs bérinfláció. Hazánkban sem a túlfogyasztás, a lakosság felé kiáramló jövedelem a bajok oka. Ezért jövedelempolitikai intézkedésekkel nem lehet kezelni az alapbetegséget, hanem csakis szigorú monetáris politikával. A szigorú monetáris politika a gazdaság mély áramaira hat, nem pedig a fogyasztás és elosztás felszíni szféráira. Ebbõl következõen a monetáris szigor nem eredményez életszínvonal romlást. A monetáris szigor – amely nem keverendõ össze a költségvetési megszorításokkal – életszínvonal stabilitást eredményez, hiszen megõrzi a fizetésbõl élõk és a nyugdíjasok jövedelmének a vásárlóértékét.

Magyar újjászületés csak új - pénzügyi és gazdasági eszközökkel végrehajtott -honfoglalással lehetséges. Le kell állítani a magyar nép erõforrásait élõsködõ módon elszívó pénzügyi szivattyúkat. Véget kell vetni Magyarország gátlástalan fosztogatásának. Mivel a vagyon hatalom, a nemzeti vagyonnal együtt visszaszerezhetõk a nemzeti önrendelkezéshez és megmaradáshoz szükséges erõforrások is. A cselekvõképességét visszanyert nemzet leküzdheti demográfiai hanyatlását és megmaradhat a magyar élet.

Drábik János