A magyar Grál 4

A kisded

„Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.”

„Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.”

Mondja „magyarán” az Írás.

Nem valószínû, hogy létezik a világon még egy nyelv, amely ilyen tõmõrséggel képes Isten lényének meghatározására.

Az Ige, ami „Kezdetben vala…”, - nem emelkedik ki az õsóceánból, nem hozza létre, nem termékenyíti meg õnmagát -, egyszerûen „VALA”, azaz (kezdet és vég nélkül) õrõkkõn létezik.

„…az ige Istennél vala…” Vagyis, az Ige Istenben van.

„…az Isten vala az ige.” Egyszóval, Isten az Igében van.

Érdekes szavunk az „ige”. Általánosságban, a szó, a beszéd kifejezésére szolgál, de eredetileg varázsszõveg, isteni kinyilatkoztatás, aminek monoton mormolásával „kõvethetõ el” a bûbájozás, az igézés.

Viszont, igézni fõként tekintettel, szemmel lehet, tehát kapcsolatba hozható a látással, a fénnyel.

Jelenti továbbá a cselekvést, a mozgást, a három fonalból álló motollacsomót, a vezetõ, rendezõ elvet (iga), és belõle származtathatjuk az igen szavunkat.

Nem csoda, hogy a Logosz, a második isteni személy meghatározására is szolgál.

Mondhatnánk, Isten egyik „része, formája”, az Ankh, a Fiú, a védák „aranymagja”, a mélyizzás-, az õshullám forrása, maga a Szentmag.

Ezek tudtával, kanyarodjunk vissza a második fejezetünk sumér forrásokat taglaló részéhez, konkrétabban az IZ (isteni lélek), IZI (izzó), IGI (szem) szókapcsolatokhoz.

Melyek, feltûnõ alaki, és tartalmi hasonlóságuk folytán, szinte tálcán kínálják IZI-izzó, IGI-Ige megfeleltetéseket.

De vajon mit kezdhetünk az IZ (isteni lélek) sumér szóval?

Végtére is, van nekünk egy „iz” szótõvünk, ami bizonyára rendelkezett valamiféle õnálló jelentéssel. Ennek utólagos kiderítése már meglehetõsen bonyolult, és nehézkes lenne.

Igaz, ha „gyümõlcsérõl ismerjük meg a fát”, akkor elvileg kõvetkeztethetünk annak magjára is.

Nosza nézzük, milyen hajtások zsendültek az „iz” szótõvünkbõl.

Az íz, izé, ízék, ízelt, izület a kõrülõttünk létezõ dolgok tagoltságára, finom, apró részecskékbõl állására figyelmeztet. Az íz, ízlelés a fogyasztható dolgok jóságára, megkülõnbõztetésére szolgál.

Az ízig-vérig, íz-õrõkség, egy ízbõl származó kifejezésekkel eljutunk a rokonság, vérvonal, a vér fogalmához is.

Egyébágon, az izgás, izgõ-mozgó, izgalom alakok rezgõ, hullámzó mozgásra engednek kõvetkeztetni.

Az izzás, izró, izzó a tûz, a fény fogalmát eleveníti fel, sõt az ízibe, két-, három ízben szavakkal az idõ fogalma is megjeleníthetõ.

Az ízlés, íz-érték formák pedig a jó, és a rossz megkülõnbõztetésének képességét jelõlik.

Végül, de nem utolsó sorban, Ide kell még sorolnunk az egyik legkedvesebb szavunkat, a kisdedet, az „izikét”, ami sajnos teljesen kiveszett a hétkõznapi nyelvbõl.

(Bár, a korábbi, hasonló tartalmú írásunk óta már vannak, akik keresztnévként próbálják megmenteni.)

Ezek után, tegyük fel a kérdést: Milyen fogalomkõrt határol be az íz szótõvünkbõl kihajtó terjedelmes szóbokor?

A válasz meglehetõsen külõnõs, és meglepõ.

Az íz szavunk és „származékai” kõrnyezetünk apró részecskéit, idõintervallumokat, határoznak meg, melyek mozgása, rezgése, akár a legkeményebb anyagot is az izzás állapotába hozhatja. Neki kõszõnhetjük még az ízlést, jó és rossz megkülõnbõztetésének képességét.

Félre téve minden – egyébként kézenfekvõ – feltételezést, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy az „iz” szótõ magába foglalja azt a parány „valamit”, ami az anyagi világ építõkõvének felel meg.

Avagy, õseink eddig jutottak az anyag bontásában.

Mit is beszélünk?

A legújabb tudományos elméletek szerint, az anyag bontásával foglalatoskodók, elõbb, vagy utóbb tõrvényszerûen eljutnak az anyagi világ határához, az anyag eltûnéséhez.

Uram, Atyám, hová kerültünk?

A részecskék bontása, „szét-szórása” (Lásd: Ozirisz tõrténetét) nem más, mint a teremtési folyamat fordítottja!

Hogy mi lesz ennek a vége?

Semmi külõnõs, elméletileg meg kell találnunk az isteni energia megnyilvánulását, annak forrását, „Isten lényének parányi tõredékét”, ami nem mást, mint a Szentmag, a sumér, és a magyar IZ, az „isteni lélek”. Ami egyszer „aprócska valami”, másszor az anyagi tulajdonságát vesztett rezgés, hullámzás.

A még mindig kételkedõk kedvéért eláruljuk, hogy õseink hite szerint az iz „emberi” lakhelye az „iztokban”, az „izgõdõrben”, azaz nem máshol, mint a „vakszemnél” található.

Honnan ez a „deja-vu”?

Újra eljutottunk a szemhez, a sumér IGI-hez, a magyar IGÉ-hez.

Az eddigi õsszefüggések szerint az IGE az „isteni szem”, „mag”, még az IZ a „mag”, de leginkább az ebbõl áradó sugárzás, tekintet, „isteni lélek” kifejezésére szolgál.

„No comment”…, majdcsak akad valaki, aki rámutat elméletünk amatõr mivoltára, tarthatatlanságára.

Mi azért ne veszítsük lelkesedésünket, és fürkésszük tovább, az egyéb rokonítható szókapcsolatok rejtélyeit.

Szempontjainkból kiindulva, elsõsorban a meglehetõsen õsszecsengõ tartalmú ige, íz kifejezések fellelhetõ kõtõdései az érdekesek.

Amint, azt már említettük az íz-bõl ered az izzás, izza, izsa (isa).

Ebbõl, az izsa, isa abszolút megfelel a Halotti beszéd „isa”, bizony, biza tartalommal számon tartott szavacskájának.

(Mielõtt tovább lépnénk – a szakemberek haragját elkerülendõ -, ki kell jelentenünk; nem volt módunkban a Halotti beszédet eredeti formájában megtekinteni.

Így, a kõvetkezõk csupán feltevések, ha úgy tetszik „játék a szavakkal”.)

Mivel, az 1100-as években íródott vallási szõvegrõl lévén szó, okkal feltételezhetõ, hogy az ismeretlen szerzõ – ige szavunk mintájára – az õsi „isteni-mag” szavunkat is elrejtette benne.

Rajtahát, ne késlekedjünk, hasonlítsuk õssze az „isa” kétféle megfejtését a Halotti beszéd ide vonatkozó részleteiben.

A „hivatalos” változat:

„Bizony por és hamu vagyunk”

„Bizony és nem egy ember múlhatja ez vermet, bizony mind ahhoz járulók vagyunk.”

Az „elméletünkbõl adódó változat:

„Szentmag, por és hamu vagyunk”

„A Szentmag és nem egy ember múlhatja ez vermet, Szentmag, mind ahhoz járulók vagyunk.”

Persze, nem jártak teljesen rossz úton az isa, biza értelmezésével sem, hiszen mibõl sarjadhatna a bizonyosság, ha nem az „istenparányból”, az isteni magból.

Igen, a „magok” kiirtása nem ment egyszerre, a hittérítõk jó ideig eltûrték, vagy az új vallásba integrálták régi, „pogány” kifejezéseinket, reflexeinket.

Bár, az õsi Isten szavunk megtartása tükrében pogányságról beszélni tõbb mint badarság.

Hogy mennyire õsi az Isten szavunk?

Nem tudhatjuk, de vannak, akik az emberiség hajnalára valószínûsítik keletkezését.

A legújabb kutatások szerint az emberi agy hosszú idõn keresztül semmit sem változott, majd úgy 200 ezer évvel ezelõtt hirtelen hatalmas fejlõdésen ment keresztül.

Mi tõrténhetett?

Milyen evolúciós hatás eredménye ez a hihetetlen minõségi változás?

Mivel, Darwin tanai kizárják a kõrnyezet változására adandó gyors válaszok lehetõségét, más területen kell keresnünk a megoldást.

Az íz, az ige hatása, a világunkat átszõvõ isteni hullámenergia a formák fenntartása, alakítása (folyamatos teremtés) mellett „információhordozóként” is szolgál.

Az élõ, és „élettelen” szervezetek szellemi, és „szerkezeti” fejlettsége a befogadott „frekvenciasáv” szélességétõl, amplitúdójától függ.

Összesítvén, jó okkal feltételezhetõ, hogy a fentiekben említett, emberi agy megváltoztatása egy magasabb fejlettségi fok elérését szolgálta.

Ennek az elõrelépésnek kõszõnhetõ az emberré válásunk, és nem valamifajta bonyolult evolúciós folyamatnak.

Visszatérvén az õsi tudás megõrzõ szimbolikarendszerhez, nem tõrtént más, minthogy egy új képességet, a „mindenlátást” hordozó szervet, egy „új szemet” kaptunk.

Konkrétabban, az elõzõ részben (Paul A. Laviolette nyomán) említett - a fáraók kobrás fejdíszével jelképezett -, hüllõagy, emlõsagy, és homloklebeny õsszekõttetését elõsegítõ rostnyalábot.

Amennyiben így tõrtént – a korábbi civilizációk átadott ismereteit feltételezve -, ennek meg kell jelennie az emberiség hiedelemvilágában, mondáiban.

Nos, ha nyílt szemmel, és szívvel vizsgálódunk, nem is csalatkozhatunk.

A bibliai teremtés után, az elsõ „kézzelfogható” isteni cselekedet a Paradicsomból való kiûzetésünk, a Tudás Fájánál lejátszódó tõrténések.

Ahol az õskígyó (az egyiptomiaknál a tudást hordozó Iru-to, Atum egyik „természete”), egy - bizonyára nagyon íz-letes - gyümõlcsõt kínál fel Évának, az emberiség õsanyának.

Éva elfogyasztja az „almát”, s Ádámnak is juttat belõle (?). A gyümõlcs befogadásának kõvetkezményeként „felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek”, s rõgvest fügelevéllel takarják el „csúnyáikat”.

A „tudást hordozó” kígyó átadja a meg-is-merés, a jó és rossz megkülõnbõztetésének, az íz-lésnek, az íz-értéknek képességét Évának, az emberiség õsanyának.

Ez lenne a mi õrõkletes, íz-ig-vérig eredõ bûnünk?

Aligha hihetõ.

„Ímé, az ember olyanná lett, mint egy kõzõlünk; tud jót és rosszat.

Most aztán nehogy kinyújtsa a kezét, s vegyen az Élet Fájáról is, egyen, s õrõkké éljen!”

Mondja az Úr a Teremtés Kõnyvének 3:11-3:21 fejezetében.

Eme „angyali” elszólás egészen más irányba enged kõvetkeztetni, vagyis az õrõkélet gyümõlcsének féltékeny õrei miatt kellett távoznunk a Paradicsomból.

Száz szónak is egy a vége, az Édenbõl tõrténõ kiválásunk az „isteni mag” átadása kõvetkeztében kifejlõdõtt „plusz szemnek”, az általa feldolgozható nagyobb tudásnak kõszõnhetõ.

Mágikus képességekre tettünk szert általa, mint az univerzum szerves része, õnvalónkon, valamint az új, külsõ analizálást biztosító szemünkõn át láthattuk Istent és a kerek világot.

Az egy másik kérdés, hogy idõvel az emlõsagy, az anyagi szemlélet túlsúlyba kerülése miatt, tobozmiriggyé sorvadt a belsõlátás szerve, a harmadik szemünk.

Eltûnt a „tõbbsíkú” érzékelés képessége, jelentõsen romlott az isteni „adás” vételének minõsége, véget ért az aranykor.

Igazából ekkor kerültünk ki az Édenkertbõl, a Természetbõl.

De, forduljunk vissza az „isteni mag” átadásához, annak kõrülményeihez.

Tõrténhetett ez a teremtés folytatásaként, de génsebészet, vagy Éva bujasága által gerjesztett egyéb természetes úton is.

Mielõtt bárki megbotránkozna, el kell mondanunk; nem vagyunk abban a helyzetben, általánosságban az ember sincs abban a helyzetben, hogy eleve kizártnak tekintse a fõldõn kívüli civilizációk, a párhuzamos világok, a tõlünk fejlettebb lények létezését, a fõldi életbe tõrténõ beavatkozásuk, egyáltalán az élet ûrbõl „érkezésének” eshetõségét.

Nevezhetjük a szóban forgó teremtényeket fõldõnkívülieknek, atlantisziaknak, „Tanítóknak”, a „Tûz fiainak”, „Bõlcseknek” vagy isteneknek. A lényeg az, hogy részei a tudatalattinknak, emlékszünk rájuk, a katasztrófáikkal, a sárkánygyíkos õsképeikkel egyetemben.

S nagy a gyanú, hogy sokkal materiálisabb szinten is velünk voltak és vannak.

S ha már itt tartunk, nem szabad bedõlnünk a manapság divatos, médiatámogatással agyonerõltetett, az emberiséget egy tõrõl származtató „afrikai Éva” meséinek sem.

Egyrészt, mert hétkõznapi érdekek mentén keletkezett elméletekrõl van szó, másrészt, az archaikus írásaink hemzsegnek az ember és az „istenek” fizikális kapcsolatait ecsetelõ tõrténetektõl.

Példának okáért, íme egy bibliai idézet:

„Amikor aztán az emberek sokasodni kezdtek a Fõldõn, és leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, s feleségül vették kõzülük mindazokat, akiket kiszemeltek.”

(TK 6:1-6:5)

Azaz, nagyon csínján, mondhatnánk tisztelettel illik bánni a népek, az emberiség emlékezetével.

Ebbe a kategóriába tartozik a korábbi fejezetekben már említett, késõ avar-, vagy korai magyarkori lelet, a mártélyi szívég.

Az alkotás felsõ harmadában külõnbõzõ nõvény, és állatmotívumok helyezkednek el. Kõzépen ül egy szemgolyók nélküli ember, aki egyik kezével az ég felé mutat, míg a másikban magot, vagy szemet tart.

Az ábra alján jellegzetes szülõpózban egy szarvas található.

Lehet találgatni, mit akart megjeleníteni az ismeretlen õtvõs.

A mi variációnk nem lehet kétséges; a szarvas képében jelenlévõ õsanya egyértelmûen a teremtésre utal. Még a nõvényi, állati részek indaszerû õsszefonódása az élet kõzõs gyõkereit, a természet egységét szimbolizálják.

A mindettõl láthatóan elkülõnülõ, az isteni adományt, a tudást hordozó szemet tenyerén tartó ember pedig a természetbõl (Paradicsomból) tõrténõ kiválásunk, a kettõs származásunk üzenetét hordozza.

Azaz a mártélyi szíjvég az anyagi (szarvas), és az isteni (Szentmag) õsõktõl származó embert ábrázolja.

Ezen õsi indítatásnak, az „Iz”, a Szentmag kisugárzásának kõszõnhetõ a naptisztelet kialakulása, a „napatya”-hit, egész népek (inka, hun, japán) Naptól való származásának tudata.

De ideje visszatérni Istenhez, pontosabban az isten szavunkhoz.

Valójában, mindig is sejtettük, hogy szóõsszetétellel van dolgunk. Hiszen, tõbb tiszteletreméltó kutató, az „Õs-Ten” értelmû megfejtéshez jutott.

A megoldás kitûnõ, csak nem az „õreg”-Ten, vagy az õsõk istenként tõrténõ tisztelete, hanem a Szentmag õs, az IZ (IS, US, ÕS)-TEN értelemben.

Az elmondottakat segíti még a korai rovásainkban tetten érhetõ, az iz, (k)is, vagy (k)us formában tõrténõ átalakulásai (pl: „kusasszony”), valamint az újabban tudomásunkra jutott, Czuczor-Fogarasi etimológiai szótár IS, mint istenes, istentelen, istenség értelmû meghatározása, egyben az „IS”, „ISA” rokoníthatóságának valószínûsítése.

B. Kántor János