Magyar Grál 3

Amarna szelleme
 
„Akár egy halom hasított fa,
Hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”
(József Attila: Eszmélet)
 
 
Az egyiptomi kirándulásunk sikerén, Amarna feltárt „kincsein” felbátorodva folytassuk utazásunkat a világ egyéb, õsi tudást hordozó kultúrái irányába.
 
Melyek közül, a források bõsége, õsisége miatt kiemelkedõ helyet foglal el Indiai hitvilága, a teremtésmítoszok, a védikus irodalom gyöngyszemei.
 
Tehát, ne restelkedjünk tovább, nézzük, mit követtek el arrafelé a pajkos istenek.
 
Mahá Visnu (a teremtésben szerepet játszó, egyik isteni rész, isteni természet) „ráfekszik” az õsóceánra, s lélegzetével megteremti az univerzumot, majd szemének tekintetével az élõlények lelkeit.
Tõle származik Brahma, az õsfény, „Tat tvantn aszi”, aki létrehozza a létezõk számtalan formáját.
De hagyjunk fel a csetlõ-botló szavakkal, merítsünk inkább a megfoghatatlant, a kimondhatatlant mesteri módon tükrözõ kútfõk tárházából.
 
 
„Az Egy lélegzett lélegzet nélkül, a saját erejébõl; Õrajta kívül nem volt semmi sem.”
 
„Az üresség, melyet a semmi borított, a vezeklés heve révén létezõvé vált.”

„Kezdetben volt a vágy, ez volt az értelem elsõ csírája. A bölcsek, kik szívükben kutattak, bölcsességük révén a nemlétben tárták fel a lét kötelékét.”
„ Sugaruk szerteáradt, lent, fent s rézsút. Magot hintõk voltak, hatalmasak voltak. Lent volt az energia, fent volt az akarat.”
                                                                                   (Rigvéda X.129.)
 
„Nem volt idõ, mert aludva feküdt a végtelenség ölében. Csak a sötétség töltötte meg a végtelent, az APA a ANYA és a FIA egyet képezett, amíg a fiú egyszer fel nem kelt és vándorútra kelt a sötétségben egy kereken. Az élet addig öntudatlanul lüktetett a végtelen ûrben.”
 
„Hol voltak az építõk a feltörekvõ Manvantara fényes fiai? Akik fényt adtak a forma nélküli életnek! Még nem ütött az óra, a sugár még nem irányult a csirára, a Matrianda még nem duzzadt meg!”
 
„Föld fiai! Hallgassatok a Tûz fiaira, akik a tanítóitok. Halljátok meg, hogy mit tanultak õk az õsi “HETEK”-tõl, akiknek leszármazottai, kik az õstûzbõl eredtek, õsapáinktól! Akik a fénybõl jöttek, mely az örök sötétségbõl sugárzott, és új életre kelt energiákat lövellt szét a világûrben mindenfelé!”
 
 „Az alkotók és a rombolók között, mindig is harcok fognak dúlni az úrért és a tudásért. A Mag megjelent de állandóan újra létrejön!”
(Dzyan-véda)
 
S végül, Krisna szavai a Bhagavad-gítában:
 
"Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden Belõlem árad."
"Tudd meg, hogy minden teremtett lény úgy nyugszik Bennem, miként a mindenhol fújó erõs szél nyugszik állandóan az ûrben.
Óh, Kuntí fia, a korszak végeztével minden anyagi megnyilvánulás visszatér az Én természetembe, de a következõ korszak hajnalán újra megteremtem õket energiáim által.”

"Énem parányi töredékével áthatom és fenntartom ezt az egész univerzumot."
 
 
Az írások szerint Krisna a Nap, a Tûz, s fényének sugarai, szikrái az „egyéni lelkek”.
 
Az Õ „lényének parányi töredékérõl”, a Szentmagról, az egész világon megjelenõ változatairól, az Ankh-ról, a Hórusz-szemrõl, a Fiúról, a védák Hiranjagarbhája-ról (aranymag), a tibeti „Dangma nyitott szemérõl” van itt szó.
 
Ennek az archaikus impulzusnak köszönhetõ még – az itt-ott megváltozott tartalom ellenére – az „Isten szeme”, „Allah szeme”, Ahura Mazda gondolata, a „Zerá Kodes” (aranymag), vagy a „Síva Szeme” kifejezések létrejötte is.
 
Példának okáért; a napjainkban egészen más értelmezést nyert Zerá kodesrõl Hájim Náhmán Biálik, zsidó költõ a következõképpen „vélekedik”:
 
" S elgondolom, mily hatalmas a mag,
Mely rejtve él az átkozott talajban,
Érné a napnak egy sugara csak,
S belõle mennyi áldásunk fakadna!
Mennyi dús kéve hullana alá,
Ha egy új szellõ, mire lelkem vágyik,
Egyengetné és kisimítaná
Az élet ösvényét a jesiváig."
 
Visszatérvén Indiához, lássuk, mit tarthatunk a Síva szemrõl:
Jól szemlélteti az indiai „istenviszonyokat”, a mitológiai alakok összetett, szimbolikus megjelenítését Síva személye. Aki közel sem csak a köztudatban élõ pusztító isten, hiszen õ segített a teremtésben, közremûködésével indult meg az õsállapotban tengõdõ anyag rendezõdése.
Véget nem érõ táncával enyhíti a teremtmények szenvedéseit, kiissza az emberiséget veszélyeztetõ óceánnyi mérget, s tekintettel az élõ sokadalomra zárva tartja a pusztító tüzet lövellõ harmadik szemét.
 
Eredetileg õ is csak két szemmel rendelkezett (egyik szeme a Nap, másik a Hold), de egyszer kedvese, a csintalan Umá eltakarta mindkettõt, s sötétség lett úrrá a világ felett.
Ekkor, Síva az élõk iránti könyörületbõl megnyitotta harmadik, „tüzes” szemét, s fénye átölelte az egész univerzumot.
Jellemzõ Sívára, és kettõs természetére, hogy ezzel az éltetõ fénnyel rombolni is tud, és bizonyára használni is fogja ilyen irányú képességeit a kali-júga (korszakunk) végén, amikor is ellejti pusztító táncát.
 
Ideje békésebb vizekre eveznünk, nézzük, miként jelenik meg a Szentmag a kereszténység hittanaiban.
 
Az írásunk elsõ fejezetében, a Naphimnusz és a 104. Zsoltár összecsengõ fejezeteinek párosítása kapcsán már érintõlegesen szóltunk az egyiptomi hatások lehetõségeirõl.
Most, a felmerült új ismeretek segítségével folytassuk tovább kutakodásainkat.
 
„Én vagyok a te Istened, akibõl minden élõ származik.”
(Jelenések Könyve 21.7)
 
„Akiben nincs meg a Fiú, az élet sincs meg abban.”
(1 J. 5.12)
 
„Lakozom bennük, és köztük járok”
(Ap. Cs. 20)
 
„Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy õk is egyek legyenek mi bennünk…”
 
„…én õ bennük és te énbennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek…”
(Ján 17:21-23)
 
„Szentlélek”
 
Hogyan értelmezhetõek a fenti idézetek?
Természetesen, lehetséges mindennemû nyakatekert, „Isten ezzel azt akarta mondani…” kezdetû magyarázatokat gyártani, de mi maradjunk annál, hogy a Biblia szerint az Úr, és Jézus ezt mondta.
És úgy gondoljuk; a napnál is világosabb, hogy az általunk Szentmagnak nevezett isteni természetrõl szólnak a fenti mondatok.
 
 
A mindent átható, teremtõ princípiumról, az egész nagyvilágot átjáró õshullámról, a mindezt mozgásban tartó mélyizzás forrásáról.
Minden élõ, és „élettelen” szülõjérõl, a „kosárról”, s annak tartalmáról.
„Akiben” elvész az óceánok árja, s véle kél a magnak hasadása.
 
 „Neki” a követe az anyagba süllyedt emberiséget áldozatával megmentõ, tiszta energiával feltöltõ Jézus.
 
Ezért neveztetik „az igazság napjának”, „a világ világosságának”, s ezért tartjuk a karácsonyt december 25-én, az új nap, a fény születésének napján.
 
De a „Szentmag-tanát” elfogadók nem jöhetnek zavarba az utolsóvacsorán elhangzottak miatt sem.
 
„Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik…”
(I. Kor. 11: 23-24)
 
Jézus nem az „anyagbasüllyedt” testrõl, hanem az Õ testérõl, az isteni sugárzás, a fény manifesztációjáról beszél.
 
S nem véletlen a Jézus testének kenyér allegóriája sem.
(Amit, a Jézus arcát búzaszembe helyezõ, régi csángók, magyarok ivadékainak is értenie kellene.)
 
Az anyagi jellegét vesztett, megtörettet mag befogadja az Úr szellemét, a kovászt, s így teremtõdik a mindennapi kenyerünk, JÉZUS.
(Valószínûleg hasonlókra gondoltak a tésztabábok képében „istent evõ” maya indiánoknak is.)
 
Igen, az anyagnak meg kell törnie a „szentkereszten”, hogy a „világ világossága” újra életre kelhessen a sötétségben sínylõdõ szívekben.
 
De mindennél beszédesebbek a következõ sorok:
 
„Isten saját képmására teremtette az embereket; saját szeme fényét helyezte szívükbe…”
(Sir 17, 1-14. Fejezet)
„Ezt mondja Isten Fia, a kinek szemei olyanok, mint a tûzláng,…”
(Jel 2,18)
 
Pontosabban Krisztus az Isten követe (Isha, Ige), kinek tekintetébõl elemi erõvel sugárzik az isteni fény, s ezt a magasabb rendû rezonanciát adta át nekünk embereknek.
 
Már, már az volna meglepetés, ha nem bukkannánk folyton a Szentmag másik formájára, az isteni szemre, az élet forrására, más aspektusban a fény, a Szentlélek befogadásának szervére.
 
Ennek üzenetét hordozzák a keresztény templomok timpanonba foglalt galamb (szentlélek), vagy „Isten szem” motívumai is.
 
S innen már csak egy aprócska lépés, az egyiptomi „Isteni Sólyom”, és a keresztény galamb, vagy a csodatévõ „Hóruszsugár”, és a Szentlélek egyértelmû megfeleltetése.
 
A megállapított azonosság nem sértheti egyik vallás értékeit sem, tudniillik, a Szentlelket, mint öröktõl létezõ princípiumot csupán az adott kultúra, rendelkezésre álló eszközeivel jelenítették meg.
 
Egy nagyobb lendületet véve, most ruccanjunk át a kevésbé gazdag mitológiával rendelkezõ népek emlékeihez. 
A kínai Pan Gu egy tûzpiros madár (maghozó madár!) tojásából jött a világra. A tojáshéjon felcseperedvén, megpróbálta elválasztani az eget a földtõl.
Amit végül 18 ezer évi megfeszített munkával sikerül is véghezvinnie.  Sajnos ez a tevékenység olyannyira kifárasztotta, hogy teljesen elerõtlenedett, és végül bele is halt. Amíg a lelke a mennybe szállt, balszemébõl keletkezett a Nap, míg jobbszemébõl a Hold.
 
S, ha már tojásról beszélünk, meg kell említenünk a tojás, a mag, mint termékenységi szimbólumok széles körû elterjedtségét, a kínai, a húsvét-szigeteki fecske tojását, a Kalevala világtojását, a rituális magevéseket, vagy a vetésbe hulló mennykõ jótékony hatásának hitét.
Ebbõl a termékenységi kultuszból eredeztethetõ a nyuszi „tojta” húsvéti tojás, vagy a búzaszemek hintésének szokása.
 
A húsvétból, a Húsvét-szigetekrõl keljünk át a „fénylõ szemû” Quetzalcoatl földjére, a dél-amerikai indiánok közé, ahol rögtön segítségünkre siet egy õsmaya mondarészlet. 
 
 „ A vörös ember jól élt azon a földön, ami már nincs. Ura volt minden látható és láthatatlan erõnek. De a nagy tudást és hatalmat elvesztette, mert eltávolodott a fénytõl, hogy belesüllyedjen az önzõ, mindent magának követelõ agyag és szalma testébe. Amikor alászállt a testébe, a „Napgyújtotta” fény lassan kialudt benne.”
 
Ez egyenes beszéd a magtól (Nap) eredõ „fénylélek-hit” létezésének bizonyságáról.
 
Az írott dokumentumok mellett, megemlítendõ még egy-két titkos, vagy titkosnak vélt társaság, melyeknek céljait ugyan homály fedi, de a nyilvánosságra hozott téziseikben, szimbólumaikban felsejlik a „Szentmag” titkainak bizonyos fokú ismerete.
Ilyen, a kereszt közepébe rózsát helyezõ, úgynevezett „rózsakeresztesek”, vagy az „isten szemét” háromszögben ábrázoló szabadkõmûvesek szövetsége.
A rózsakeresztesek megnyilvánulásai alapján egyértelmû a világtojás központi szerepe, a keresztény tanok és a mag-tisztelet sajátos szimbólumvilággal történõ megjelenítése.
Még a szabadkõmûvesség spirituális magja (nem véletlenül) sejtelmes homályba burkolózik. Annyi azonban a kívülállóknak is feltûnhet, hogy a háromszögben elhelyezett „mindent látó istenszem” emblémájuk valójában a világ rejtélyes „aktivátorát”, az isteni magot, és a piramist jeleníti meg. 
 
Eme kitérõ után térjünk vissza a népek emlékezetéhez, a megõrzött tudás relikviáihoz. 
 
Tulajdonképpen, lelkiismeret furdalást illene éreznünk, hogy vizsgálódásainkat rögtön Egyiptomnál kezdtük, s csak a mondandónk vége felé térünk rá a nem kevésbé fontos Sumér Birodalomra.
 
Mentségünkre szolgáljon a viszonylag „szûkös” forrásanyag, és a nagy ívû vallási reformok hiánya. 
Tehát, mit rejtegetnek elõlünk a sumér istenek?
 
Az õsvízben, a kozmikus szubsztanciában már a kezdetektõl - Apszu õsatya és Tiámat õsanya képviseletében - benne foglaltatott az isteni kettõsség.
Nászuk gyümölcse lett Lahmu, és Lahamu, az õk gyermekei pedig Ansar és Kisar.
Ansar megszüli Anut az ég istenét, akinek fia Éa, az erõ, a bölcsesség istene.
 
Apszut bosszantani kezdik a szapora istenek szertelensége (szerintünk a teremtés megállíthatatlansága), és elpusztításukra szövetkezik.
Éa tudomást szerezve az álnok tervrõl, megigézi Aszput, „megoldja az övét”, s ezzel kialszik a fejét övezõ fény.
 
Késõbb, Tiámatnak lett elege az istenekbõl, s mindennemû szörnyet teremtve ellenük indul.
Erre, az idõközben felcseperedett - négyszemû, négyfülû, szájából lángot lövellõ - Madrukot, Éa fiát – „akitõl tökéletesebbet el sem lehetett képzelni az istenek között” – vezérükké választják a megszeppent istenek.
 
Az így leghatalmasabbá vált isten, a legyõzhetetlen Madruk hadba indul Tiámat és seregei ellen.
Tiámattal végezve gyõzelemre viszi az ügyet (a teremtés folytatását), és a halott õsanya kettészelt testébõl megalkotja az eget és a Földet.
 
Vázlatosan ennyi a történet, amelybõl – kurtasága ellenére – rögtön kiderül, hogy valójában a teremtést, és a visszarendezõdést szolgáló erõk megszemélyesítésérõl, a „sorstáblákért, a történések irányításáért folytatott, véget nem érõ harcról szól.
 
No jó, de hová tûnt a Szentmag-tana?- kérdezhetnénk joggal.
Az egyébként kézenfekvõ Madruk, Hórusz párhuzamokat elhagyván, el kell mondanunk, hogy Madruk igazából napisten.
A sumérok, akkádok szerint a kelõnap Nabu, a delelõnap Nibiru, még a nyugvónap Madruk.
 
Éa, vagy más néven Dingir Nimin a mindent tudó isten, az emberek barátja, és a „Tiszta Szemek ura”.
De nagy jelentõsséggel bírnak az IGI (szem), IZI (izzó), IZ (isteni lélek) Badiny Joós Ferenc nyomán feltárt sumér szókapcsolatok, mivel valószínûsítik az isteni-mag (isteni-lélek), a tûz, a fény (izzó) és a szem fogalmak rokonságát.
Ennek megfelelõen – a húsvét-szigetiekhez hasonlatosan -, gyakran aránytalanul nagy szemekkel alkották meg a szobraikat. 
 
A nyelv ismeretével bíró kutatók közül többen, egyenesen a „Szem-Úr népének” határozzák meg a sumérokat. 
 
Végezetül, nem mehetünk el szó nélkül a sumér irodalomban többször említett „Hét Bölcs”, vagy az indiai „HETEK”, a „hét risi”, a „Manvantara fényes fiai”, a „Tûz fiai” („akik tanítótok…”), a „Mag vetõk” személye mellett.
Akik, a világban elterjedt számtalan mendemonda, csillagászati és egyéb elvont elméletek ellenére nem mások, mint a tudást átadó civilizációk leszármazottai, maradványai.
 
De hívhatjuk õket atlantisziaknak is, mivel Atlantisz legendája – nem kevésbé a belõle sarjadó Bábeltorony története – fõként a SZENTMAG-ról, annak sugárzásáról, hullámairól szól.
 
A hitetlenkedõk kedvéért idézzünk egy-két részletet az „Õsi történetek, õsi kódok” címû írásból:
 
„Atlantiszt egy 100 sztation (kb. 20 km) átmérõjû szigetre, Babilont pedig a „tengerek szívébe” helyezik a szerzõk.
 
Az egyiknél domb, a másiknál hegy van a középpontban.
Babilon az Éden-, a teremtés földjén, Atlantisz pedig az „isteni” nász színhelye körül helyezkedik el. (Poszeidón a központi hegyen termékenyíti meg a földi szüzet, Kleitot. Tõlük származnak a késõbbi szigetlakók)”
 
(Avagy, mindkét helyszín kapcsolatos a teremtéssel!)
 
„Poszeidón, három, körkörös, tengervízzel elárasztott csatornával védi az atlantiszi „magot”. Babilon központi dombját, szintén csatornák övezik, „.. amelyekben a víz úgy hullámzott, mint a tenger”.”
 
Egyelõre ennyi lenne a mondanivalónk a Szentmagról.
 
Illetve, van még valami, az emberré válásunkat biztosító, „plusz” mag, szem adományozásának kérdése, annak körülményei.
 
Errõl az isteni „beavatkozásról” adnak hírt a fáraók kobrás fejdíszei, Atum „vándorló szeme”, amit „másikra cseréltek”.
 
Pontosabban a hüllõagy, az emlõsagy, és a homloklebeny „összekötésérõl”, szinkronizálásáról beszélünk, ami eredetileg a homlokszemmel egyetembe biztosította „belsõ” és „külsõ” látás képességét.
Egyrészt, mint az univerzum szerves része önvalónkon, másrészt az új, külsõ analizálást biztosító képességünkön keresztül láthattuk Istent, és a kerek világot.
 
Mágikus isteni erõnek birtokába kerültünk ezzel a „beavatkozással”, mondhatjuk; „egyek lettünk az istenek között”.
Sajnos, az anyagi természetû harácsolási kényszer, az emlõsagy túltengése következtében tobozmiriggyé sorvadt a harmadik szemünk, s véget értek a „paradicsombéli vígnapjaink”. 
Azóta is, rendületlenül tartunk az „anyagbazuhanás”, az apokalipszis felé.
 
De ne zárjuk ennyire pesszimista sorokkal fejezetünket, úgy is fogalmazhatnánk; megállíthatatlanul haladunk egy új világ felé.
 
Ráadásul, örömmel tölthet el bennünket az a tény, hogy az „új szem” átadásának leghitelesebb ábrázolása egy késõi avar, vagy korai magyar leleten található, nevezetesen az ábrán bemutatott „mártélyi szíjvégen”. Ahol egy szemgolyók nélküli ember kezében helyezkedik el a „mindentlátást” biztosító isteni szem.
 
 
                                                                                                B. Kántor János