A magyar Grál 2

Az istenek sohasem hazudnak

"Leírható-e a mag csodája,
a fa árnya, virága, gyümölcsének íze,
Ég és Föld találkozása, népek törzsének elágazása?
Bizonyára nem.
Ezért van szükség regére, táncra és varázsra."
Az idõ béklyójába zárt emberi elme gyakorta esik a szilárd anyag, és a lineáris folyamatok
csapdájába.
Holott, a körülöttünk élõ „valóvilág” minden rebbenése, a növényi mag csodája, a galaxisok, a bolygók õsi tánca arra figyelmeztet, miszerint nincs kezdet és nincs vég, csak ciklikusság, végtelen átalakulás, az elhullás poraiból sarjadó virág, a „virágnak virága”. A pillanat szárnyainak lihe suhanása, a csend vizeinek múló sóhajtása, és az acélváraink lomha korhadása sem más, mint az „önmagából önmagába gördülõ kerék”, az örök körforgás apró rezdülése.
Ebben a finom szálakkal átszõtt, folyton-folyvást lüktetõ organikus rendszerben keressük mi a helyünket, a fogódzót, a fix pontot, a bizonyosságot. Modern, felgyorsult jelenünk, a globalizálódó, és mégis egyénekre hulló társadalmunk nem igazán jó pajtás ezen az úton.
Ahol a parancsszó a növekedés, a haszon, a profit felhalmozása, ott elvésznek, elpusztíttatnak a tradíciók, az oltalmat nyújtó közösségek, a nemzetek, a családok. Elvágatnak az összetartó kötelékek, feltépetnek az isteni szövetek, és lelkünk legrejtettebb bugyraiba is betolakszik a gátlástalanság ördöge.
Századok alatt elherdáljuk évmilliók örökségét, s mint rákos daganatot építjük tovább korunk bálványát, az anyagba süllyedés új Bábelét.
Persze, a korlátlan felhalmozás, a kritikus tömeg elõbb, vagy utóbb robbanáshoz vezet. Ledõlnek égig érõ tornyaink, s dolgavégezetlenül, éretlen gyümölcs módjára szakíttatik le a világ.
Mindennek ellenére, veszetten hadonászunk a szabadság fáklyáival, felperzselünk öregisteneket, lelkeket, mindent mi ósdi, mégis fázunk. Súlytalan porszemként lebegünk az idegen végtelenségbe, s megfáradt kõként zuhan ránk a magány. Már gyûlölni is csak magunkat tudjuk.
Egy haszna van az egész tortúrának, hogy kétségbeesésünkben még mélyebbre ásunk, még ódonabb rétegekben keressük töveinket, gyökereinket, magát Istent, és az elmaszatolt igazságot.
Amennyiben Istenrõl, hitrõl beszélünk – a belénk plántált ismeretek alapján -, a primitív õsember félelmeiben határozzuk meg a vallás kialakulásának eredendõ okát. Pedig, közel sem annyira sziklaszilárdak az élet eredetének, és az emberiség fejlõdésének elfogadott doktrínái.
Nincs szándékomban 600 ezeréves feliratokkal (jelekkel), 300 ezer, vagy több millió éves érmékkel, arany és alumínium tárgyakkal traktálni a nagyérdemû olvasóközönséget. Hiszen, a felvethetõ esetek egy része nyilvánvalóan vitatható, míg a megtalálásuk idejében hitelt érdemlõen publikált leletek többsége is, mára az „eltûnt”, „agyonhallgatott”, vagy „tiltott” kategóriába tartozik.
Természetesen nem tagadhatjuk a „fantasztikus” tárgyak létezését, elvégre a több száz közszájon forgó ügy eleve valószínûsít bizonyos igazságtartalmat.
Azon kívül, képzeljük magunkat egy tudományos körökben ismert, és anyagilag is elismert kutató helyébe, aki a több millió éves rétegekben emberi csontokat talál.
„Megütötte a fõnyereményt.”- gondolhatnánk, mi laikusok. Miközben, szegénypára fejében a fintorgó kollégák, az elmaradozó egyetemi meghívások, az átütemezett trópusi nyaralások rémképei kavarognak. Bizony, így válhat az emberi lábszárcsontból egy „ez idáig ismeretlen” majomfajta maradványa, a mellette heverõ pattintott nyílhegyekbõl pedig változatos törmelékkõzet.
Mindezek ellenében, ma is megtekinthetõek a folyóközi kultúrákat, mintegy ezer évvel megelõzõ, írásjelekkel ellátott tatárlakai leletek, a több ezeréves, élethû dinoszauruszt ábrázoló dombormûvek, vagy a nemrégiben felfedezett, 12 ezer évesre datált „bosnyák” piramisok. De, nincs magyarázat a legmodernebb nanotechnológiát is megszégyenítõ, Delhi melletti, 1600 éve felállított, korrózióálló acéloszlop elõállítására, a 60 millió mázsányi tömegû Kheopsz piramis építési módjára, az egyiptomi templomok futballpályányi alapköveinek, vagy a Fekete Pagoda 2000 tonnás tetõlapjának beemelésére.
Vagy, mit tartsunk a Bagdadi Múzeumban kiállított ókori elemrõl? Elfuserált dísztárgy, ami véletlenül sikeredett mûködõképes, elektromosságot elõállító berendezéssé? Aligha így történt.
Az említett „érdekességek” közül egy is elegendõ lenne, hogy megkérdõjelezzük a kb. pár 100 ezer éve felbukkanó ember, és a 20-30 ezer éve is csak kõbaltával hadonászó „unokáinak” elméletét.
Egy szó, mint száz, nem zárhatjuk ki a közismert mûveltségeket jócskán megelõzõ kultúrák létezését, azok pusztulását, ismereteik egy részének késõbbi korokba történõ átmentését. Többen kódolt üzeneteknek vélik az ókori szövegek, mondák (lásd: Õsi történetek, õsi kódok) jelentõs részét. Ennek szellemében, nincs ami, visszathatna bennünket, a nem ismert, vagy el nem ismert õsi civilizációk üzeneteinek, jeleinek felfedésében, az õsvallásunk titkainak felkutatásában.
Mindenekelõtt – igaz, a teljesség igénye nélkül –, át kell tekintenünk világunk valós, vagy valósnak vélt sarokköveit. Vegyük például a több könyvtárnyi irodalommal, népes kutatógárdával, tekintélyes támogatókkal rendelkezõ evolúciós elméletet. Mi tagadás, az iskolai szemléltetõ ábrákon meglehetõsen meggyõzõnek és hitelesnek tûntek a darwini tanok, mégis, mintha repedeznének az egykor öröknek és állandónak vélt építmény falai. Tény, ami tény – a nagy természetdúlásoknak köszönhetõen napvilágra került sokmilliónyi fosszília ellenére -, a felvázolt folyamat jelentõs része mind a mai napig csak a rajzokon létezik.
Ellenben, százával jelentek meg, mindennemû elõzmény nélkül álló teljesen kifejlett lények, sõt bizonyos állatok, állatfajok millió évekkel ezelõtt is pontosan a mai állapotukban voltak fellelhetõek.
Problémák mutatkoznak a kezdeteknél is, egyes szakértõk szerint, az atomokból véletlenszerûen létrejövõ fehérjemolekula esélye a 10, a 950-ediken. (A matematikában, az ennél nagyságrendekkel nagyobb valószínûségek is gyakorlatilag nullának számítanak.) Avagy kicsit profánabban fogalmazva, az élet véletlenszerû létrejöttének annyi az esélye, mint egy üres sivatagban a homokvihar által teremtett számítógéppanelnek.
Mindemellett, furcsa képzõdményei vannak az élõ szervezetnek (pl. az emberi szem), amik több száz „alkatrészbõl” állnak. Ezen összetevõkbõl már egynek a hiánya, vagy nem a megfelelõ sorrendben történõ kifejlõdése, az egész felépítmény értelmét, funkcióját veszélyeztetné.
Csak játszunk el a „darwini” gondolattal, miszerint, az egysejtûbõl kifejlõdött lény „rájön”, hogy fennmaradásához még szükségeltetik valamilyen képesség, majd szép lassan kifejleszti a több tucatnyi különbözõ sejtet. De nem ám úgy hányaveti módon, szépen tervszerûen, egyiket a másik után. Majd, kb. 43 ezer év múltán az utolsó simításokat is elvégezvén, felkiált: „Jé, emberek, látok!”
Komolyra fordítván a szót, nem tisztünk eldönteni a vitát - bizonyára léteznek még érvek pro és kontra -, csupán a „tudományos”, az általánosan elfogadott dogmák, a tekintélybõl, egzisztenciális elkötelezettségbõl épített birodalmak gyengeségeire, sebezhetõségére próbáltunk rávilágítani.
Nézzük mi a helyzet a teremtéspárti területeken, pontosabban a hozzánk közelebb álló zsidó, és keresztény hittanokban, elméletekben. Kezdjük a Bibliával, az Ószövetséggel, helyesebben a Biblia, mint isteni kinyilatkoztatás szó szerinti értelmezésének dilemmáival. A teremtéstagadók - az írás terjedelmébõl adódóan - számtalan ponton találnak fogásokat, mutatnak ki ellentmondásokat. A lényegesebbek közé tartoznak a teremtés következetlenségei, miszerint az Isten az állatok után teremti meg a növényeket, vagy a közel 5 ezer éves élet (teremtés) elmélete.
Ez a két példa is mutatja, hogy Isten mindenhatóságát feltételezve sem értelmezhetõ szó szerint a Biblia. Azt hiszem, pártállástól függetlenül, felnõtt emberekhez illõen el kell ismernünk; a Bibliát emberek írták, akik nagy valószínûséggel az alapvetõ emberi gyarlóságoktól sem voltak mentesek. Többek között ide sorolandóak a kiválasztott nép, a nekik ígért terület, a „kezükre adott” népek teóriái.
Az már egy másik kérdés, hogy az ilyen, és hasonló elemektõl mentesített vázat, a Biblia magját vajon milyen forrásból, isteni kinyilatkozásból, netalán az egyiptomi Naphimnusz és a 104. zsoltár mintájára, az õsi múltba veszõ népek mondáiból, történeteibõl merítették a szerzõk. Akár így, akár úgy történt, csak hálásak lehetünk nekik, ennek a csodálatos könyvnek a létrehozásáért, az információk átmentéséért, továbbadásáért.
Íme az Ehknatonnak tulajdonított Naphimnusz, és a 104. zsoltár megfelelõ részeinek összeillesztése:
A Naphimnusz
Sötétségben hever a világ, mintha halott lenne;
minden oroszlán elõjön barlangjából…
De ha feljõ a Nap... lefekszenek odvaikba.
És megy az ember dolgára, mezei szerszámaihoz, míg este lesz.
A hajók dél és észak felé úsznak…
A halak eléd ugrálnak, a Te sugaraid a tenger mélyére hatolnak.
A világ a Te kezedben van, ahogyan megalkottad…
Akkor élnek, ha Te feljössz, ha lenyugszol, meghalnak…
Milyen sokfélék a Te mûveid!
Te alkottad tetszésed szerint a földet, az embert, minden állatot.
104. zsoltár
Ha sötétséget támasztasz éjszaka lesz…
az oroszlánok zsákmányért ordítanak…
Ha felragyog a nap, visszahúzódnak.
És tanyáikon heverésznek. Az ember munkába indul, és dolgozik estig.
Ott van a nagy és széles tenger!
Számtalan lény nyüzsög benne: Ott járnak a hajók…
Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt…
Ha elrejted orcádat, megrémülnek…
Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram!
Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel.
A fordítások változatosságát is bekalkulálva, meglehetõsen meggyõzõek a hasonlóságok. Mindemellett, Egyiptomnak a kereszténységre gyakorolt hatását sem célszerû kizárólag a zsidóság egyiptomi kapcsolataira redukálni, hiszen volt olyan idõszak, amikor a kereszténység központja Egyiptom volt.
Az Ószövetséggel ellentétben az Újszövetség gyakorlatilag kiterjeszti Isten gondoskodását, fennhatóságát az egész emberiségre, magyarán a héber Jahvét „valódi” Istenné változtatja. Részben ennek okán, másrészt, a haragos, büntetõ, a „fogat fogért”, illetve a szeretõ, a megbocsátó istenképek összeegyezhetetlenségére hivatkozván egyre inkább kétségbe vonják a két szentírás közös tõrõl való származtatását.
A kereszténységrõl tudnunk kell, hogy már a kezdeteknél sem volt egységes, homogén vallás. Több irányzata létezett, ilyenek voltak a gnosztikusok, vagy a nesztoriánusok. A különféle iskolák, mozgalmak eltérõ álláspontjait tükrözendõen több mint harminc evangélium létezett. A Bibliában szereplõ négy evangéliumot ezen „dokumentumokból” jelölték ki az utókor számára. Tekintettel erre a sajátos ókori cenzúrára, a vallás európai bevezetésének körülményeire, valamint - az Ószövetséghez hasonlóan -, az evangéliumírók emberi mivoltára, itt sem lehetünk bizonyosak a különféle érdekkörök semlegességét illetõen. (A keresztény hit terjesztése a jól bevált „római módszerrel” kezdõdött, avagy az „új” és a „régi” istenek, isteni személyek párhuzamba állításával, az ünnepek szinkronizálásával, majd a bevezetendõ vallás hegemónná tételével.)
A jelenlegi, elterjedtebb keresztény irányzatok közül a római katolikus, ami a szempontjaikat illetõen további vizsgálatok tárgyát képezheti, ugyanis, mint terjeszkedõ, expanzív vallás több elemet átvett a kereszténység elõtti hitvilágból, többek között a magyar õsvallásból is.
Jó példa erre a perzsa gyökerekkel bíró Mithrász kultusz, ahol az istenség, mint az „õsfény”, a nap képviselõje kõsziklából, barlangból (más változat szerint egy szûztõl) születik a földre. Eszik a fának gyümölcsébõl, leveleivel takarja mezítelenségét. Majd szabadon nyargal önvalója egyik felét, a földi, az anyagi természetû ösztönöket, a „rossz” forrását megtestesítõ õsbikán. A bikát uralma alá hajtva visszatér a barlangjába, ahol megöli, feláldozza, mint a „bûn” jelképét.
(Az áldozat ábrázolásokon Mithrász elfordított feje a kettõs „természetét”, és nem az általánosan, és helytelenül elterjedt borzongását hivatott szimbolizálni.)
"A haldokló áldozat testébõl születtek mind a jótékony füvek és növények ... Gerincvelejébõl csírázott ki a búza, amely kenyeret ád, vérébõl a szõlõtõ, amely a misztériumok szent nedûjét adja." (Eliade II., 254.o.)
Végül, dolga végeztével, Mithra a mennybe emelkedik.
A történtek megjelenítéseinél, a nap és a hold mellett számos asztrológiai elemet is találhatunk, mégis a fõ funkciója a késõbbi misztikus beavatási szertartások fokozatainak, lépcsõinek elõrevetítése lehetett.
A két vallás közötti hasonlóságok sorát gazdagítja még a test, az anyagi élet feláldozása, a kenyér és bor misztériuma, a „vérkeresztség” szokása, Mithra december 25-én (fény születése, téli napforduló) tartott születésnapja, a „szent” királyok glóriás ábrázolása, valamint a perzsan&eacu