Gotovina, vagy integráció?

EU-szkepticizmus Horvátországban.

2011 nyarán ratifikálják Horvátország EU csatlakozását, éppen a válságidõszak kellõs közepén, éppen Budapesten írják alá az erre vonatkozó okmányokat. Aki figyelte az elmúlt évtizedek eseményeit tudhatja, hogy az elmúlt 20 év alatt kevés olyan ország volt, amely egyszerre szenvedte meg a háborút, és háborús hõsei meghurcolását, majd az EU nemzettudatukra, honvédõ hõsi erõfeszítéseikre mért ostorcsapásait. Mára a horvát politikai pártok alapos agymosáson átesve, üdvözlik az euroatlanti csatlakozást, még néhány hónap és testvérországunk is EU taggá avanzsál. Mégha a horvátok többségének akarata ellenére is.

Komoly kérdéseket vet fel a horvátországi EU szkepticizmus elmúlt években tapasztalt jelentõs erõsödése. Az Eurobarometer felmérések alapján a közvélemény már a 2000-es évek elején is pesszimistábban viszonyult az integrációs folyamathoz, mint a közép-európai térség többi népe. A horvát EU szkepticizmus okai az Unió délszláv regionális politikájában keresendõ, mivel a térségbeli együttmûködést célzó programokban a horvátok – joggal - Jugoszláviának az EU-n belüli feltámasztását látják. Az Unióról alkotott vélemények kialakulásához meghatározóan hozzájárult a csatlakozási folyamat Hágai Törvényszékkel való teljes együttmûködéshez kötése. Ennek ellenére a politikai pártok közül csak a nacionalista pártok programjában található EU-ellenesség mint központi elem. Ezek a pártok élesen elutasítják az Hágai Törvényszék joghatóságát, továbbá az ország politikai–gazdasági függetlenségének elvesztését és a kulturális hagyományok felhígulását határozzák meg a csatlakozás veszélyeiként. A nagyobb támogatottságú pártok, mint a HDZ és az SDP, mára támogatják a csatlakozást, viszont a közvéleményt nagyban formáló horvát katolikus egyház erõsen megosztott az EU kérdését illetõen. Az alsóbb egyházi vezetõk, elsõsorban az Hágai Törvényszékkel való együttmûködéssel kapcsolatos kérdésekben, nyíltan támadták a kormányzat integrációs politikáját, hangoztatva, hogy az országnak nem szabad az Unió elõtt „térdre ereszkednie”, míg a horvátországi egyházi hierarchia csúcsa elkötelezett híve az ország európai integrációjának. Az Eurobarometer 2004 októberében és novemberében végzett felmérésében foglalkozott elõször a horvát közvélemény Unió iránti véleményével. A kutatás adatai alapján akkor a horvátok 38%-a gondolta úgy, hogy az EU-csatlakozás elõnyös lehet az országnak, míg 49%-uk szerint az integráció semmiféle elõnyökkel nem járt volna. A megkérdezettek 30%-a támogatta az ország csatlakozását, 24%-a ellenezte azt, míg a többség, 41% nem ellenezte, de nem is támogatta az Unióba való belépést. Az egy évvel késõbb, 2005 õszén végzett kutatás idején voltak a legpozitívabb véleménnyel az EU iránt a horvátok: ekkor 34% támogatta a csatlakozást, 26% ellenezte, és 37%-ot tett ki a „se nem jó, se nem rossz” tábor. 2005-re jelentõsen javult a csatlakozás hatásairól való vélemény is: immáron 48% szerint járt volna elõnyökkel az ország számára az integráció, míg 41% szerint nem. Ezen véleményjavulás azonban nem volt hosszú távú, amint az az alábbi táblázatból kiderül, 2006 tavasza óta folyamatosan romló tendenciát mutatnak a statisztikák. A legfrissebb, 2009 végén végzett felmérés adatai szerint jelenleg a horvátok mindössze 24%-a támogatja a csatlakozást, míg 37%-uk van ellene, 35%-uk szerint pedig az integráció nem járna különösebb változással.

Tekintsünk vissza az elõzményekre, Horvátország tétova lépéseire az EU integrációval kapcsolatban: 2003. júniusában a thesszaloniki EU–Nyugat-Balkán csúcstalálkozón az Unió képviselõi kinyilvánították szándékukat a térség államait bevonják az integrációba. 2004. június 18-án az Európai Tanács tagjelölti státuszra emelte Horvátországot, a tárgyalások idõpontját 2005 márciusára tûzték ki. Ezt hiúsította meg Carla del Ponte Hágai Törvényszéki-fõügyész – a horvát kormány Ante Gotovina tábornok elfogását illetõen tanúsított magatartásáról megfogalmazott – lesújtó véleménye, amelynek következtében az EU a csatlakozási folyamat megindításának elhalasztása mellett döntött. A nemzetközi zsarolás következtében a horvát kormány lépéseket tett a Honvédõ Háború hõsének Gotovina tábornoknak elõkerítésére. 2005. október 3-án del Ponte váratlanul kijelentette, hogy a horvát fél teljesítette a Hágai Törvényszékkel való kooperációs vállalását, ezt követõen az EU csatlakozás elõkészítése 2005. október 20-án az elsõ vizsgálati szakasz megindításával elkezdõdött, majd annak teljes körû lezárására 2006. október 18-án került sor.

A Hágai Nemzetközi Törvényszékkel való együttmûködés, illetve együtt nem mûködés egészen 2005-ig a horvát uniós csatlakozás egyik legfõbb akadálya volt, mivel a horvát politikai vezetés és Hága merõben eltérõen ítélte meg a hadicselekmények jogi vonatkozásait. A Hágai Törvényszék felállítását Horvátország kezdetben támogatta, mert úgy vélte, Hága a valódi háborús bûnösöket fogja üldözni, hiszen saját értékelésük szerint a honvédõ háború során a horvát katonák jogos felszabadító harcot vívtak, így nem követhettek el háborús bûnöket. A Hágai Nemzetközi Törvényszék az elsõ olyan bíróság, mely egy háború alatt, nem pedig utána állítottak fel. A Hágai Törvényszék személyi hatálya természetes személyekre terjedt ki, idõbeli hatálya alapján a Törvényszék a 1991. január 1. utáni háborús atrocitásokat vizsgálta, területi hatálya pedig a volt Jugoszlávia területére terjedt ki. A daytoni megállapodás keretein belül az érintett országok vállalták, hogy alávetik magukat a Hágai Törvényszék joghatóságának, illetve teljes mértékben együttmûködnek az Hágai Törvényszék ügyészeivel a háborús bûnökkel vádolt katonai vezetõk kézre kerítésének érdekében.

A horvát politikai vezetés alacsony együttmûködési hajlandóságának oka döntõen a közvélemény háború iránti érzéseivel vannak összefüggésben. A horvát közgondolkodásban a délszláv válság honvédõ háborúként (domovinski rat) van jelen, a gyõztes háborút megvívó, és az ország területét a szerb hadseregtõl visszaszerzõ katonáikra pedig természetes módon nemzeti hõsökként tekintenek. Ezért a horvát közvélemény igen negatívan viszonyul Hága tevékenységéhez, egyes horvát katonai vezetõk kiadatása több ízben erõs ellenállásba és jelentõs méretû tömegtüntetésekbe torkollott. A horvát hazafiak tagadják a jogos honvédõ háború alatti civilek elleni, illetve etnikai indíttatású erõszakot, és Hága tevékenységében a horvátországi háború legitimitásának megkérdõjelezését látják. Ezzel szemben az EU-t pártoló vélemények a Hágai Törvényszék által vizsgált atrocitásokat emberi jogi vonatkozásból elítélik, még akkor is, ha az ország védekezõ háborút vívott a szerb agresszióval szemben. A 2000-res évek eleji kiadatási kérelmek újraélesztették a Törvényszék iránti korábbi szkepticizmust: míg 2001 júliusában a megkérdezettek 49%-a volt az Hágai Törvényszékkel való együttmûködés mellett, addig 2002 szeptemberében immár 71% volt ellene. A HDZ poltikai átalakulása (radikális politikusoktól való megtisztítása, illetve a boszniai horvátokkal való szakítása) következtében 2002–2003 fordulójára változott a helyzet, nõtt a Törvényszékkel való együttmûködés politikai támogatottsága, azonban Gotovina tábornok ügyében újabb konfliktusok adódtak.

A Hágai Törvényszékkel eszközzé vált, az azzal való együtmûködést az Unió alkupozíciójának javítására, az EU részérõl nyomásgyakorlásra használták és használják.

A Hágával való együttmûködést azt tette különösen fontos kérdéssé, hogy az Hágai Törvényszék nem rendelkezett sem jogkörrel, sem apparátussal az általa megvádoltak elfogására, ezt a feladatot a délszláv országokban mûködõ nemzetközi katonai erõk sem vállalták magukra, a Törvényszék teljes mértékben az érintett országok hatóságaira volt utalva.

Tuðman vezetése alatt Horvátország élesen elzárkózott a Törvényszékkel való együttmûködéstõl a horvátországi háború incidenseit illetõen, de a boszniai horvátok ügyében engedékenyebbnek bizonyultak: 1997 folyamán az ország tizenkét boszniai horvát vezetõt adott át az Hágai Törvényszéknek, köztük Tihomir Blaškiæot. Blaškiæot elsõ fokon 45 évnyi börtönre ítélte a Törvényszék, azonban a büntetést a védelem fellebbezését követõen 9 évre mérsékelték. A 2000-es év politika változásai a Hágai Törvényszékkel való viszony javulását ígérték, az SDP kormány 2000. áprilisi határozatában biztosította Hágát, hogy Horvátország a Vihar és Villám hadmûveletek (tehát a horvát területek visszafoglalására indított hadmûveletekben is) hajlandó alávetni magát az Hágai Törvényszék joghatóságának. Raèan miniszterelnök azonban nem tartotta be az együttmûködésre tett ígéreteit, mivel a Raèan-kabinet több komoly bel- és külpolitikai válságot is átélt a megvádolt katonai vezetõk elfogásával és kiadatásával kapcsolatban. Az krízis 2001 februárjában, Mirko Norac tábornok kiadatásának ügyében alakult ki, akit Hága civilek meggyilkolásával vádolt. Miután a hatóságok elfogatóparancsot adtak ki a tábornok ellen, Split városában veterán szervezetek és nacionalista politikai erõk több mint százezer fõs kormányellenes, illetve Norac melletti szimpátiatüntetést rendeztek. Raèannak végül sikerült felülkerekednie a válságon, és meggyõznie del Ponte fõügyészt, hogy Norac tábornokot horvát bíróság elé állítsák. Norac és négy társa végül meg is jelent a rijekai bíróság elõtt, 2003-ban 12 év börtönre ítélték. Nem sokkal a Norac-botrány után, 2001 júniusában az Hágai Törvényszék két újabb katonai vezetõ, Ante Gotovina és Rahim Amedi kiadatását kérte. A kormány egy hónapot várt az elfogatási parancsok kiadásával, mely idõ alatt Gotovina eltûnt a hatóságok elõl, míg Ademi feladta magát. A kormány és a hatóságok nem mozgattak meg komoly erõket Gotovina elõkerítésére, Raèan ugyan feladásra szólította fel a tábornokot, azonban a közvélemény felzúdulásától félve nem volt szándékában jelentõsebb segítséget adni Hágának. A Gotovina-ügy komoly koalíciós vitákat váltott ki a száborban: a Raèan-kabinet négy HSLS-es tagja lemondott a történtek miatt. Az SDP-kormány alatti harmadik kényes ügy a Törvényszék Janko Bobetko tábornok, a horvát hadsereg korábbi vezérkari fõnökének kiadatására vonatkozó kérelme volt, mely 2002 szeptemberében érkezett meg Zágrábba. Bobetko a Hága célkeresztjébe került legmagasabb rangú horvát katonai vezetõ volt, a kiadatási kérelem híre mind a száborban, mind pedig a horvát nép köreiben hatalmas felháborodást keltett. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Bobetko – egy Gotovinát ábrázoló festmény alatt nyilatkozva – kijelentett, nem hajlandó élve elhagyni a házát, ugyanakkor büszkén vállalta, hogy õ irányította a Hágai Törvényszék által vizsgált hadmûveleteket. A kiadatási kérelem hírére tábornok háza köré veteránok csoportjai gyûltek, akik vérfürdõt ígértek volt parancsnokuk letartóztatása esetén, míg nacionalista csoportok azzal fenyegették a kormányt, hogy az utcára vonulnak, amennyiben a kormány „elárulja az országot”. A Bobetko-botrány megkérdõjelezte az EU-integrációt. Végül Bobetko tábornok novemberben kórházba került, ahol az Hágai Törvényszék által kiküldött orvosi stáb megállapította, hogy nincs a bíróság elõtti megjelenéshez megfelelõ egészségi állapotban, majd a tábornok 2003 áprilisában elhunyt. Bobetko halála után Ante Gotovina lett Hága legfõbb horvát célpontja. del Ponte fõügyész-asszony szerint Horvátország nem akarta elfogni a tábornokot, a külföldi tartózkodásáról szóló híreket pedig a horvát vezetés ürügyként használta fel a kiadatás elkerülése végett. További olaj volt a tûzre, hogy míg a horvát hatóságok azt állították, hogy legnagyobb erõfeszítéseik árán sem képesek Gotovina nyomára bukkanni, addig a Tábornok 2003 nyarán interjút adott egy horvát hetilapnak, melyben ugyan elismerte az Hágai Törvényszék legitimitását, de azt követelte, hogy Zágrábban hallgassák ki. A 2003-as választási gyõzelem után az Ivo Sanader által vezettet, megújult HDZ az Hágai Törvényszékkel való együttmûködés felélesztését ígérte. 2004 februárjában két horvát katonai vezetõt, valamint hat boszniai horvátot adtak ki a Törvényszéknek. Ezen eseteket nem kísérte a korábbiakhoz hasonló, széleskörû demonstrációs hullám, melyben nagy szerepe volt annak is, hogy az ellenzékbe került SDP támogatta a megvádolt katonák kiadatását. A nemzetközi közösség pozitívan reagált a Sanader kormányzat szemléletváltására, hamar törés mutatkozott, a továbbra is szökésben lévõ Ante Gotovina ügye miatt. A Gotovina körüli felhajtás megértése miatt fontos kiemelni az ügy szimbolikáját: annak ellenére, hogy Gotovina nem a legmagasabb beosztású megvádolt katona, az ellene kiadott vádirat alapjaiban kérdõjelezte meg az egész honvédõ háborút, a Vihar és Villám hadmûveletek jogosságát. Gotovina megvédése egyet jelent a horvátországi honvédõ háború jogosságának megvédésével. A tábornok elfogásának halogatása azonban akadályt jelenteni az ország EU-csatlakozását illetõen, Carla del Ponte hangoztatta, hogy a horvátok nem teljesítik a csatlakozási feltételekben vállaltakat, így az Unió Horvátország szankcionálása mellett döntött, és a 2005. március 17-ére meghirdetett csatlakozási tárgyalásokat határozatlan idõre elhalasztották. Ezt követõen a horvát fél lépéseket tett Gotovina felkutatására, melyeknek köszönhetõen 2005 októberére del Ponte revideálta korábbi véleményét, így az Unió a csatlakozási tárgyalások megindítása mellett döntött. Gotovinát végül – a horvát rendõrség által szolgáltatott információk segítségével – 2005 decemberében Tenerife szigetén fogták el a spanyol hatóságok, pere 2008 márciusában kezdõdött meg Hágában, és a mai napig is folyamatban van.

A világgazdasági válság azonban nem tett jót sem az EU-nak, sem Horvátországnak. A 2008–2010-es évek adatai alapján a gazdasági világválság negatív hatásai Horvátország erõsen megviselték, ezért 2009 márciusában Olli Rehn bõvítési EU-biztos biztosította Horvátországot, hogy az Unió – az Európai Befektetési Bankkal és az EBRD-vel közösen – támogatja az országot a válságból való kilábalásban, illetve további gazdasági–pénzügyi segítséget nyújt az integráció-érettség eléréséhez. Meg kell jegyezni, ekkor még csak lebegett a Görög és Ír válság, kezelhetõnek tûnt a Portugál, Spanyol és Olasz költségvetési deficit. Ma már más a helyzet. Az EU a tagállamok problémái miatt mára a csõd szélére került, és az új belépõ nem számíthat meggyõzõ segítségre. Az egyre jobban eladósodó Horvátország (az államadósság a 2001-es 10 milliárd dollárról 2010-re 60 milliárd dollárra nõtt) akinek a gazdasági teljesítménye 2008 óta erõteljesen csökken, lényegében csöbörbõl vödörbe kerül.

Tatár József

Rendszerváltó Fórum