2011

Manapság még a csapból is gazdasági hírek folynak, többnyire érthetetlen, egymásnak ellentmondó számokkal fûszerezve. Ami rögtön feltûnõ az a médiák igyekezete, hogy az egyszerû ember semmit se hámozhasson ki a hírekbõl, nehogy megértse az érdemi összefüggéseket, nehogy láthatóvá váljék az a mérhetetlen kapkodás, amellyel arra érdemtelenek próbálják menteni a menthetõt. Komolynak látszó emberek igyekeznek elterelni a közfigyelmet a felgyülemlett gondok valós természetérõl, azok valós nagyságáról és a várható következményekrõl. Úgy tûnik, azt próbálják sugallni, hogy a belpolitikai gyeplõ szorosabbra húzása, hangulatjavító álintézkedések, nagyotmondás és a felelõsség áthárítása elegendõ a válság kezeléséhez, miközben a lényeg jól látható: Sorsunk irányítása nem a mi kezünkben van, azt teljes mértékben külsõ erõvonalak határozzák meg. Az EU és az euró válsága, - sokak szerint várható összeomlása – sokadik köpönyegforgatására kényszeríti az euroatlantista kormánypártokat. Jelenleg kétharmados parlamenti többségük birtokában, minden valós politikai ellenállás nélkül törnek utat céljaik megvalósítása érdekében, így ma már senki sem tudja biztosítani a békés átmenetet a jelenlegi és az elkövetkezõ társadalmi rend között. Elképzelhetetlen mértékû – mesterségesen levezényelt - átalakulás elõtt áll a magyar társadalom az élet szinte valamennyi területén példátlan állami beavatkozás történik, amely beavatkozást egy olyan politikai pártszövetség fogja levezényelni, amelynek meghatározó szerepe volt a mai áldatlan helyzet kialakulásában. A végsõkig halogatott általános szerkezetátalakítás éppen a lehetõ legrosszabb gazdasági és társadalmi környezetben következik be, így annak hatása kiszámíthatatlan, mi több, a magyar válság kezelését éppen azok a politikusok celebrálják, akik mindeddig gátlástalanul kiszolgálták az EU-t a NATO-t az IMF-et. Éppen azok, akik abban bíztak, hogy nyugat-európai integráció és a megállíthatatlan globalizmus örökre bebetonozza õket a hatalomba.
Most, hogy a felülrõl vezényelt jóléti társadalmaknak – a szocializmus, az államkapitalizmus – befellegzett, a felhalmozódott deficitet elkerülhetetlenül megfizettetik a egykori haszonélvezõkkel: a megroggyant félrevezetett társadalmak kisembereivel.
Mert mi is történt? A tömeggyilkos szocialista rendszerek, miután leszámoltak mindazon kísérletekkel, amelyek szembeszálltak a nemzeti gondolattal átalakultak államkapitalizmussá, és saját tömegbázisuk manipulálásával – szociális háló, teljes foglalkoztatottság, nyugdíj, GYES, stb. - „népjóléti beruházásokkal” elhitették a fenntartható jólét illúzióját. A monopolkapitalizmus, hogy felvegye a kesztyût az államkapitalizmussal, részben kénytelen volt követni szociális kihívást, és mindkét fél „az éljen béke van” hangulat hidegháborús hadikonyháról a fegyverkezési verseny hadipénztárából, - Magyarországon kezdetben a békekölcsönökbõl, állami nagyberuházásokból, végül hitelekbõl – tartotta fenn mindez idáig a látszatot. Csakhogy ennek vége.
A „szemben álló világhatalmak” illúziója mára megszûnt. 1985-tõl Az Oroszok inkább lefújták a sztálinizmust, a Kínaiak a maoizmust, a románok lelõtték Ceacescut, a szerbek kiadták Milosevicset - nemzeti jövõjük miatt. Az USA nemzeti fejlõdése ugyanakkor megrekedt, bár sikeres háborúk gyõztesei, gyökereik mégis alapvetõen bevándorló gyökerek, - 200 éve függetlenek, 150 éve egységesek - melynek alapja az emigráció, az elvándorlás, többnyire anyagi haszon reményében. Olyan, hogy amerikai nemzet ma európai értelemben egyszerûen nem létezik, mert számunkra a történelmi nemzet sokkal inkább spirituális egység, mint érdek, vagy értékközösség. Az USA hatalma egyszerûen a világpénz termelésében, a dollár erejében és nem nemzettudatában rejlik.
Mi magyarok, - a több ezer éves hagyományokkal, és ezer éves államisággal rendelkezõ nemzet - a válság közepén bõszen emeszpézve és fideszezve rohantunk bele a semmibe, azt gondolva hogy kis hazánkban csak ezen a két síkon ütközhet meg a szocialista ideológia és nemzeti elkötelezettség. Sõt! A legtöbben abban bíztak, hogy semmi sem változik az áldott „átkos”- hoz képest, csak a lenyúlható suska nagysága. Küzdeni, harcolni senki nem állt ki saját viszonylagos jóléte védelmében, ezért a hatalmasok természetszerûleg elkönyvelték, hogy bármit megtehetnek.
Vegyük észre: az eddig meghatározó mindkét politikai mamutpárt az államot megsemmisítõ globalizmust szolgálja, és arra számít, hogy az élelmesebb elõbb vagy utóbb ki tudja termelni az utódpártot, amely az eljövendõ világhatalom gyõztesnek fogja nyalni a …bélyegét. Kísérleteznek is vadul. De bohócokra nincs szükségünk, mi magyarok önrendelkezni akarunk, nincs szükségünk konzervvezérekre, megmondóemberekre és csodatévõ pártokra. Nem lehetnek illúzióink. A mai politikai vezetõk motorja nem a nemzetet szolgálata, még kevésbé az európai értékeket célozták, hanem inkább a vissza nem fizetendõ kölcsönökben a globális lehúzásban, és markecolásban voltak érdekeltek, aminek hasznára mindig is játszottak. Õk ma a „vezetõink”. és példájukat követik az„újfiúk” is.
A pártpolitikai nemzettudat 1989-ben valahol a soha meg nem épülõ négyes metró szellemi magasságában lett megtervezve, és most 2011-ben a titokzokni magasságában szárnyal.
Kis kitérõ: Milyen érdekes, hogy a Japánok soha nem adták fel nemzeti jövõképüket, sõt sem a németek, sem a franciák nem mûködnek együtt minden áron a monopolkapitalizmussal. Miért? Mert ma is létezni akarnak, mint nemzet, ezért ha kell, még az Európa Uniót is megtorpedózzák. Ezzel szemben mi magyarok pedig éppen akkor mondunk szellemi csõdöt, amikor az elmúlt hét évtized hatalmasai a kamatos kamatot akarják bevasalni rajtunk, izomból mutogatott átértelmezett eszmék nevében.
Tekintsünk hát ki a világra, nézzük meg miért is vállalunk elviselhetetlen terheket, hogyan is áll a globális világrend szénája, milyen szándékok vezérlik, milyen gazdasági és pénzügyi lépéseket terveznek 2011-ben.
Annak ellenére, hogy a világ legnagyobb gazdaságai – papíron - idén is növekedtek, továbbra is egy globális válságperiódus kellõs közepén járunk. A válság egyértelmûen a nemzetközi, valamint a társadalmakon belüli munkamegosztási rendszerek kimerülésére vezethetõ vissza, így érdemi változást csak a nem fenntartható rendszerek megváltoztatása okozhat, amit akár háborúk árán is ki fog kényszeríteni a válságfolyamat. A válságperiódusnak a leglátványosabb jelensége az eladósodás, a soha vissza nem fizetethetõ pénzügyi kötelezettségek óriási tömege. Az elmúlt két évben a pénzügyi politika egy irányba mutató eszközökkel próbálta ellátni ezt a feladatot az összeomlás szélére jutó nemzetközi pénzügyi rendszer megmentésében. Bankópréssel.
Az USA pénzeszközeit kezelõ, jegybankként mûködõ magánbank a FED 2010. november 3-án bejelentette pénznyomtatási programjának részleteit. E szerint jelenleg 2300 milliárd dolláros mérlegfõösszeggel rendelkezõ pénzügyi hatóság 2011 júniusáig 600 milliárd dollár értékben vásárol amerikai állampapírokat a gazdaság növekedésének és az általános árszínvonal csökkenésének, (ezzel összefüggésben a forgalomban lévõ pénzmennyiség csökkenésébõl fakadó válság) kezelésének érdekében. A 600 milliárdos összeg bejelentését a világpiac megnyugtatása, vagyis tisztán marketing szempontok határozták meg, ugyanis a legfontosabb piaci szereplõk 2009-végén jelezték, hogy minimálisan 500 milliárdos mesterséges beavatkozást igényelnek.
Ezt nevezik manapság QE2-nek, vagyis a quantitative easing (mennyiségi lazítás) második körének. A FED (a mérlegfõösszeg növelésével) valós fedezet nélküli dollár nyomtatásával havi 75 milliárdnyi államkötvényt vásárol, továbbá a mérlegükön lévõ eszközök, beruházások kamataiból, lejárataiból vásárolnak még 300 milliárdot 2011 közepéig. A lényeg: Az általános gazdasági összeomlás megakadályozására továbbra is irgalmatlan mennyiségû fedezet nélküli pénz áramlik az USA gazdaságába mindaddig, ameddig nem lép fel drámai inflációs kockázat. A 11:1 arányban megszavazott QE2 program nem 600 milliárd dollárról szól, hanem arról, hogy a FED gátlástalanul kész bármennyi pénz nyomtatására.
Ez a megoldás a megroppant bankrendszer folyamatos újratõkésítését célozza. E cél érdekében nullára igyekeznek redukálni a bankok kamatfizetési kötelezettségét, ugyanakkor fokozatosan emelik a kockázatmentes eszközök, értékpapírok – elsõsorban állampapírok - hozamát. Az USA tagállamok és önkormányzatok adósságválsága jelzi, hogy a bankrendszer hitelkínálata képtelen fenntartani egy növekedõ gazdaság pénzügyi igényeit, a bankok már nem a beruházások élénkítésére koncentrálnak, hanem a kintlévõ hitelek behajtására.

A bankhitelek elbizonytalanodtak, a vállalatok készpénzállománya rekordszintre nõtt, és ez egyértelmûen arra utal, hogy a beruházási aktivitás csökkenése, és a munkanélküliség nagyarányú növekedése nem a vállalatok pénzhiányának eredménye, hanem strukturális eredetû, amin élénkítõ célú gazdaságpolitikával, és pénzügyi beavatkozással nem lehet segíteni.

A dollár korlátlan nyomtatása tehát csak idõhúzás, megjósolható kockázata, hogy olyan inflációt okoz, amelyet a FED nem tud kezelni. A magas munkanélküliség, az alacsony termelékenység, és az esõ ingatlanárak mindeddig fékezték az infláció elszabadulását, - hiszen mind a termelés, mind a fogyasztás visszaesett – de ezt az irányt képtelenség a jövõre vetíteni. Az általános gazdasági visszaesés – mint mindig – nyersanyagárak olyan típusú emelkedéséhez vezet, amelyet nem követ az értékesítési árak emelkedése, ez pedig tovább fokozza a válságot. Ezt tetézik a kisebb helyi adósságválságok várható hullámai, amelyeket a FED fedezet nélküli dollárjai sem tudnak kivédeni. A ketyegõ gazdasági bomba megjósolható hatása miatt elsõsorban a republikánusok között erõsödik az az irányzat, amely nem fogadja el a FED korlátlan bankóprés elméletét.
Európai Központi Bank, az ECB a folyamatos válságkezelés keretében szintén alkalmazza a bankóprést. Május óta a piacon vásárolja az euroövezet legkockázatosabb tagjainak államkötvényeit, hogy meggátolja az ígért hozamok pánikszerû elszabadulását. Eddig - az óriási német tiltakozás ellenére - 70 milliárd eurót költött el, és kijelentette hogy a kötvényvásárlások a jövõben is folytatódnak. Az Európai Központi Bank kötvény-vásárlásainak célja, hogy fenntartsa a piacok bizalmát, miközben az európai kormányokra hárítják a válság rendszerszintû megoldását. Ha addig újabb pénzügyi pánik robban ki kockázatosabb országok államkötvényeit tartó befektetõk körében, akkor a ECB, vele együtt az euróövezet összeomlik. A pénzügyi kilábalás egyedül abban állhat, hogy az ECB hogyan reagál egyrészt a QE2-vel együtt járó inflációra, másrészt vállalja-e ebbõl fakadóan az erõs EU tagállamokat érintõ gazdasági szigorítást. Ha igen akkor az erõs EU tagállamok túlélik, az eladósodott kisebbek - köztük Magyarország – államcsõdbe kerülnek.
A kisebb euró elszámolású tagállamok számára az eurózóna elhagyása nyugodt körülmények között is megtörténhet. E forgatókönyv feltételezi, hogy a saját pénzhez, egy idõben, több ország is visszatérne. A piacok nem reagálnának a változásokra pánikszerûen. A változás a betéteket nem érintené. A kamatoknak nem kellene szükségszerûen emelkedni, amennyiben nem emelik meg az árakat. Szakértõk szerint egy esetleges pénzügyi összeomlás esetén, csak az eurózóna egyes országai térnének vissza korábbi pénznemükhöz, nem kizárt az 1:1-ben való átváltás sem. 2011-ben kiderülhet, hogy a meglévõ akadályok mellett keletkeznek-e újabb válsággócok, például hogyan alakul a spanyol gazdaság helyzete. Rosszabb esetben eddig nem is sejtetett változások következhetnek be az eurózóna életében. Az EU most leginkább Görögországot menti. A görögök harminc éve költenek többet, mint amennyit az ország helyzetébõl fakadóan megengedhetnének maguknak. Írországban hasonló történt azzal a különbséggel, hogy a bankok hatalmasra duzzasztották az ingatlanárakat. Az Ir állam ebben támogatta õket, elõször az ellenõrzõ mechanizmusok gyengítésével, majd késõbb állami biztosítékok megadásával. Az eurózóna vezetõi akkor viselkednének felelõsségteljesen, ha a bankokra hagynák a keletkezett pénzügyi hiány kezelését, és nem pedig újabb és újabb pénzt termelnek úgy, hogy az ECB kötvényeket vásárol az EU tagállamaitól. Ez ugyanolyan felelõtlenség, amikor a többi ország átvállalja egyes országok adósságát, mert így ezek az országok is bajba kerülhetnek. Ilyen módon ugyan meg lehet menteni Görögországot, Írországot, talán Portugáliát is, de hogy ezt a módszert alkalmazzák Spanyolország megmentésére is az hazárdjáték az euróval. A legnagyobb falat Olaszország "megmentése": amelynek adóssága pont kétszer akkora, mint a görögöké, íreké, portugáloké és spanyoloké - összesen. Természetesen ezt a feladatot az EU képtelen megoldani. Meg kell ismételni, hogy az QE2 – a FED szándéka szerint - 2011 júniusáig ki kell fejtse hatását, ha addig nem történik áttörés nagy baj lehet.
Nézzünk át Ázsiába, hiszen sokan azt gondolják ott minden rendben, a hírekben növekvõ gazdaságot, - Kínában - ugrásszerû fejlõdést hallunk. Igaz ez? Ázsiában a Bank of Japan egyenlõre féken tartja az inflációt, tartózkodik a fedezet nélküli pénznyomtatástól még akkor is, ha minden és mindenki ezt követeli tõle. Japán már alkalmazza az ottani „mennyiségi lazítás” (EQ) programot. A jegybank 10.000 milliárd jen értékben vásárol különféle értékpapírokat, állampapírokat, vállalati kötvényeket, fontosabb japán részvényeket, és ingatlanalapokat, miközben jelentõsen erõsödött a defláció, azaz a fogyasztói árak 2009 januárja óta folyamatosan csökkennek. A világgazdaság újabb válsága, a FED QE2 sikertelensége esetén Japánban szinte biztosan kialakul a megsemmisítõ deflációs spirál, amit olyan mesterségesen gerjesztett ultraradikális infláció állíthatna meg, amellyel az adósságot a japán háztartásokra terhelnék. Ezt a drámai lépést egyedül csak a fegyelmezett Japán társadalom tudja elviselni. Ha gyökeresen változik az eddigi politika, akkor a kormány az általános recepthez nyúlva a jegybanktörvény megváltoztatásával, pénznyomtatással segít költségvetési gondjain. Ebben az esetben természetszerûleg a nemzetközi politikai akarat fogja meghatározni a gazdaságot.
És Kína hogyan éli át a válságot? Az a Kína, amelyre a világgazdaság az utolsó reményét fekteti! A kínai központi bank állami intézmény, így Kína mára már komolyan belekezdett az inflációs politikába. Kína gazdasági titka az, hogy exportja versenyképességét támogatva alulértékeli jüant a dollárhoz és a többi devizához képest. Kínában a pénzügyi beavatkozást nem a központi bank eszközvásárlásain keresztül valósították meg, hanem a hitelezést segítõ bankópréssel. Ez a politika a válság idején mûködésbe hozott olyan gazdasági területeket, amelyek a kedvezõtlen világgazdasági környezetben egyébként kihasználatlanok maradtak volna, vagyis a belsõ piaci beruházásokkal és az export növelésével nõtt a gazdaság. Ez a pénznyomtatási program mára inflációt generált, ami általánosan 5,1 % körül jár, de az alapvetõ cikkek ára 12%-al emelkedett egy év alatt, nem csoda, hogy a lakossági elégedetlenség nagyobb, mint valaha. A kínai monetáris politika legfontosabb kockázata a mesterségesen túlértékelt ingatlanpiac, amely vissza nem fizethetõ hitelállományt hozott létre. Az elszabadult inflációt Kínának úgy kell megfékezni, hogy közben meg kell akadályozni az ingatlanok az árának csökkenését. A másik „titok”, hogy a kínai gazdaságpolitikának csak belpolitikai követelményeknek kell megfelelnie, és ez a diktatúra miatt kevésbé kockázatos, mint a demokráciában. A Kínai politika csak olyan kérdésekre fókuszál, amelyek közvetlenül érintik a lakosság szociális helyzetét, hiszen kudarc esetén az egész politikai berendezkedés összeomlik.
A fentiekbõl láthatjuk a világszintû gazdasági problémákat, amelyeknek a magyar gazdaságra gyakorolt hatása meghatározó. Kérdezhetjük önmagunktól: Tudunk-e saját erõnkbõl talpra állni ebbõl a pokoli kátyúból?
A válasz: Igen, de csak az erõs Magyar Nemzet erõs akaratával.
Most vajon hol tartunk?

Tatár József
Rendszerváltó Fórum