Jéghegy

Ha valaki néhanapján megkérdezi tõlem, hogy többet tehettük-e 2006-ban annál, amit megtettünk, akkor azt kell mondjam, hogy nem. Sokan sokat vállaltuk igazunkért, fizikai, az erkölcsi megmérettetést, börtönt, sokszor többet kockáztattunk, mint amit elviselhettünk, és bár akkor csatát vesztettünk, mégis gyõztünk, mert tisztábban és õszintébben vágytunk az igazságra, mint bárki más. Az igazság pedig makacs dolog.

A jelekbõl ítélve az elmúlt 4 év során nem fordult jobb irányba a világ, továbbra is fulladozunk a hazugságban, a félresiklott jóakaratban, a fogcsikorgató semmittevésben. Nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy helyettük bárki, bármit is megold, ne bízzunk abban, hogy a képviselõház kétharmados marionett igyekezete képes egyszerre megvédeni kényelmes gombnyomásra mûködõ világunkat, ugyanakkor megalkotni eljövendõ magyarságtudatunk alapjait - mindenki megelégedésére. A képviselõház manapság a jéghegynek futott hajó fedélzetére hasonlít, ahol a legénység már kapkodva készíti a mentõcsónakot, gombolja a mentõmellényt, miközben lent a hajótérben a IV. osztályon utazóknak – szokás szerint - még mindig a berendezés silánysága a fõ téma.

Már látszott a jéghegy, amikor az 56-osok fegyvert fogtak, érintette a hajót, amikor 2006-ban kiáltottunk a változásért, és most hogy léket kapott, már csak a fedélzetre törekvõ, akár egymást is kíméletlenül letaposó és felkoncoló tömeg indulta sejlik fel. És miért? Mert az egykori kapitány rossz, kockázatos utat választott, a másik pufajkában lobogót váltott, az azt követõ eltaktikázta az irányváltást, majd a követõ válságstáb kapkodva lövette szét a látó emberek lázadását. Mostanra felszakadt a hajótest, dõl be a víz, mindössze a kármentés maradt. És a kormányos? Persze Õ a kezdetektõl a régi: Közgazdaság kapitány, és IMF tengernagy.

Magyarország testét jéghegyként felszakító államcsõd mára leértékelte a magyar állampapírokat, azok hozalékának kifizetésére - reálisan szemlélve - egyre kisebb az esély. A kíméletlen befektetési tanácsadók sürgõsen le is pontozták állampapírjainkat az értékpapírpiac farkastörvénye szerint. De a baj valószínûleg jóval nagyobb, és nem csak az elvárt kamat lehet veszélyben, hanem a kötvények névértéke is. Ebben a bizalmi válságban köszön vissza az a túltaktikázott monetáris politika, amely alapján Magyarország az elmúlt 20 évben fõképen az értékpapír piacon erõsített, ugyanakkor elhanyagolta a magyar fizetõeszközt. A magas kamatozású állampapírban látta a felemelkedés zálogát, amelynek fedezeteként csak ígéreteket, az állam önmaga által is elhitt hazugságokat, kiszámítható, egyre növekvõ gazdaság ígéretét, privatizációt, és adókedvezmények ígért – külföldiek számára. Ha fordítva történt volna, vagyis az állam nagyobb bizalmat helyez saját népébe, és nem spekulációra, hanem a magyar gazdaságba fektet, ha a privatizáció helyett állam által kibocsátott értékjegy kerül forgalomba hitelpénz helyett, akkor ma - figyelembe véve a belsõ termelés/fogyasztási lehetõségeket, igényeket - magasabb életszínvonalon, nagyobb biztonságban élhetnénk. Ezt a lépést több okból sem lépte meg a III. Köztársaság politikai elitje: Az egyik ok, hogy a hirtelen jött politikai átrendezõdést nem tudta elég gyorsan követni gazdasági szemléletváltás, így a „szemesnek áll a világ” gazdaságpolitikai tézisei terjedtek el. A protekcionizmuson, rablóprivatizáción, és korrupción alapuló gazdasági szemléletváltás természetszerûleg torz társadalmi fejlõdést hozott, amely párosult a hatalmasra duzzadt állami intézményrendszer és az összeomló hárompilléres nyugdíjrendszer tragédiájával. A magánszférában dühöngõ mai állapotokat joggal lehet anarchiának nevezni, mert a korrumpálódott állam által befolyásolt jogrendszer – ügyészség, bíróság – képtelen ellátni a feladatát. Fogalmazhatjuk úgy, hogy, ha ma felelõsségre vonnak és elítélnek valakit gazdasági visszaélés miatt, azt nem az igazságszolgáltatás keze érte el, hanem pechje volt, és ha egy bírót kirúgnak jogszerû ítélete miatt, akkor annak is pechje volt.

Térjünk vissza a társadalmi alapkérdésekhez: A társadalom kettészakadt állam által finanszírozott rétegre, és magánszférára. Az állam által finanszírozott csoport többrétegû, és mélyen tagolt. Legmagasabb szinten az állami és közalkalmazotti réteg helyezkedik el, tisztviselõk, rendõrök, katonák, tûzoltók, tanárok stb. azt követi a nyugdíjasok társadalma, majd a regisztrált munkanélküliek, és a szociális segélyen élõk milliói. Ez az állam által finanszírozott réteg 5 millió embert, vagyis a felnõtt lakosság több mint ¾-ét jelenti. A magánszféra általános jellemzõje a szélsõség. Kis részben milliós jövedelem, túlnyomó részt minimálbér, és a létbizonytalanság.

A közszférában dolgozó közel 1,5 millió embert érintõ kérdésben fontos megjegyezni, hogy ebbe a rétegbe minden olyan alkalmazott beletartozik, amely meghatározóan állami, vagyis központi költségvetési forrásból szerzi jövedelmét. Nyugodtan nevezhetjük ezt a réteget társadalmi rétegnek, mert általános élethelyzetük nagyban megegyezik. Látszólag ez a társadalmi csoport viszi tovább az államszocializmusban megszokott majd továbbfejlesztett struktúrát, amely bizonyítja a rendszerváltás elmaradását. Az említett réteg tagjai többnyire meghatározott munkaidõben dolgozva, pontosan kapják a fizetésüket, infláció követõ és azt meghaladó béremelések kedvezményezettjei, van érdekképviseletük, jövedelmük 100%-a után fizeti munkáltatójuk a társadalombiztosítási járulékot, így magasabb állami nyugdíjra számíthatnak, mint a versenyszférában dolgozók. Az állam ennek a rétegnek a fenntartására hatalmas összegeket fordít, olyan összegeket, amelyet mára már nem tud elõteremteni a saját gazdasági erõforrásaiból. E réteg fenntartásának pénzügyi háttere tehát nem az állami adóbevételekre, hanem a felvett IMF kölcsönökön alapul. Jobban érzékeltetve: Miután kölcsönökbõl tartják fenn az államháztartást, természetes, hogy a kamatokkal terhelt összeg reálértéken – a kamatok miatt - megsokszorozza az állami intézményrendszer fenntartására fordított összeget. De van egy trükk: Az állami szférában dolgozók kiemelten hitelképesek, így a bankok szinte azonnal befogadják hitelkérelmeiket. A bérük pénzügyi körforgása tehát ily módon alakul: IMF hitel – Magyar állam – Közszféra – Bér – Banki hitel kifizetése – IMF. (törlesztõ részlet + ingatlanfedezet) Láthatjuk, hogy mind a nemzetközi pénzpiacnak, mind az államnak kényszerû szükségszerûség az állami szférában dolgozó tömegek fenntartása, mindaddig, ameddig ez a réteg (minimum) semleges a kialakult belterjes rendszerhez, vagy addig ameddig a fenti réteg ilyen formában való fenntartása kifizetõdõ. Ez a réteg, mint a rendszer gazdasági haszonélvezõje - saját kényelme, nyugati típusú életvitelének fenntartása miatt – lojális az államhoz, annak minden torzulása ellenére. Pedig az állam már feni a kést: Könnyû észrevenni azt, hogy az államcsõd miatt ezt a réteget hamarosan szétzilálják.

A fizetésképtelenné váló államot irányító politikai hatalom, miután a magánszférát az elmúlt 10 év alatt lenullázta, szükségszerûen legelõször ezt a réteget veszi célba, ebbe az irányba indítja a belsõ megszorító intézkedéseket. Biztosra megy, mert ez a réteg a legkevésbé ellenálló, hiszen tagjai rendelkeznek minimális megtakarítással és mûködõ kapcsolatrendszerrel, amely elegendõ a „majdcsak lesz valahogy” felfogáshoz. A rendvédelem természetesen sérthetetlen, sõt immunitást élvez. Nem nehéz megjósolni, hogy a kipróbált, tüntetések leverésében jártas parancsnokok is állományban maradnak.

A következõ államilag finanszírozott társadalmi réteg az öregségi és rokkant nyugdíjasok rétege, amely abban különbözik az állami alkalmazottak helyzetétõl, hogy õk a már kifizetett járulékaik után kapják juttatásukat. Megkülönböztethetünk munkaképes, (pl. rendvédelembõl 35 éves korában korkedvezménnyel nyugdíjazott), és munkaképtelen (65 éves ózdi fémmunkás) nyugdíjasokat, amely csoportok élethelyzete alapvetõen eltér, de mindannyian állami forrásból kapják nyugdíjuk nagyobb részét. A nyugdíjaknak a kifizetése 2013-ban gyakorlatilag ellehetetlenül, mivel a „Ratkó korszak” generációja egy tömegben lép ki a munkaerõpiacról. A drámai népességcsökkenés miatt, valamint az elhibázott gazdaságpolitikai döntések következtében (rengetegen minimálbérre vannak bejelentve) egyszerûen nincs annyi TB befizetõ, illetve bevétel, amely a 2013-ban nyugdíjba menõkkel együtt megnövekedett nyugdíjas réteg juttatásait be tudná fizetni. Vagyis az állam éppen egy válság kellõs közepén találkozik egy szinte megoldhatatlan kérdéssel.

A magánnyugdíjpénztárak ellen indított offenzíva éppen e miatt következett be. A mai (2010-12-21) állapotok szerint az adófizetõ jövedelmének bruttó 8%-át fizeti be a választott MNYP-hoz (magánnyugdíjpénztár), míg a bruttó 1,5%-át az állami nyugdíjbiztosításhoz utalja. A munkaadó és a MNYP tagja minden évben értesítõt kap a befizetésekrõl, az elért hozamokról, a költségekrõl, és levonásokról. A MNYP-i számla akkor szûnik meg, ha a tag eléri a nyugdíjkorhatárt, meghal, vagy rokkantnyugdíjas lesz. A tag az összegyûlt pénzösszeget a nyugdíjkorhatár elérése után egy összegben felveheti, vagy a statisztikai átlagéletkorig hátralévõ hónapok számával elosztva, havi nyugdíjként kérheti. Az állami nyugdíjpénztár adja a nyugdíj 75%-át, míg a MNYP a hiányzó (általában legalább 25%) részt. Több országban így Magyarországon is, törvényi garancia volt arra, hogy ha a tag MNYP-i számláján nincs meg a hiányzó 25%, akkor az állam ezt kiegészíti, ám a legfontosabb garancia az, hogyha a nyugdíjbiztosító becsõdöl, akkor az állam kénytelen átvállalni a pénzügyi felelõsséget. Erre azért jócskán van esély. A világ vezetõ nyugdíjalapjaiban utolsó adat szerint 2009 márciusában papíron 2500 milliárd dollár volt, az egy évvel ezelõtti eszközértéknél 500 milliárd dollárral kevesebb, a 11 meghatározó ország közül 10 országban (Németországot kivéve) csökkentek a nyugdíjalapok hozamai. A pénzügyi elemzõ cégek a nemzetközi tõkepiaci bonyodalmakkal indokolták az elképesztõ vagyonvesztést. Természetesen a magánnyugdíjalapok nem csupán a részvénypiacokon vesztettek befektetéseikkel, hanem az állampapírok piacán is, mert az egyre inkább eladósodó államok által kibocsátott állampapírok értéke csökkent, így az elmaradt hozamok is növelték a nyugdíjalapok veszteségeit. A nyugdíjalapok válaszul erõsen átcsoportosították befektetéseiket, vagyis az egyre bizonytalanabb részvénypiaci befektetéseket tovább mérsékelték. (42%-ra az egy évvel korábbi 51%-ról és az 1998-as 60%-ról.) Az állampapírok részaránya a befektetési portfoliókban (40%-ról nõtt az egy évvel korábbi 36%-ról) az egyéb - ingatlan, tõke és nyersanyag - befektetések aránya is nõtt. (12%-ról 17%-ra). Magyarországon - a PSZÁF jelentése szerint - a nyugdíjalapok 1998 és 2010 októbere között 2-3 százalékos reálhozamot értek el, amely több mint 3000 milliárd forintnyi vagyonnak felel meg, 18 intézmény kezelésében. 49% magyar állampapírokban, 42%-át, befektetési jegyekben, 9% közvetlen részvényekben tartják a pénztárak, vagyis nem reagáltak a pénzügyi válság kihívásaira. Mi lehet ennek az oka? A válasz: Olyan hatalmi harc, amely kikényszeríti az állami beavatkozást. Miért? Mert az állam a nyugdíjalapok legnagyobb adósa – a késõbb beváltandó államkötvények miatt. Természetesen a bepánikolt állam lerohanta a magánpénzügyi rendszer leggyengébb pontját, a magánnyugdíjbiztosítókat, mivel azok portfóliójának nagyobb részét éppen hogy állampapírok teszik ki. Itt volt a legkönnyebb gyõzni.

A jövõre vonatkozólag nem nehéz megjósolni, hogy az állam apró de határozott lépésekkel leépíti a közszférát, ezzel párhuzamosan megerõsíti a rendvédelmet, hogy a lokálisan fellépõ tüntetéseket, zavargásokat idõben letörje. Kíméletlenül akár cenzúrát bevezetve ellenõrzése alá vonja a médiát, eltávolítva mindazokat, akik nem szolgálják stratégiai elképzeléseit. Elsõ körben ráteszi a kezét minden olyan pénzügyi forrásra, amely ha nincs is állami kezelésben, de a vagyon fölött részben vagy egészben mégis köze van az államnak. Egyelõre még nem államosít, mert az komoly külpolitikai botrányt jelentene, de irányítottan reprivatizál, olyan bûncselekményekre hivatkozva, amely nem érinti saját gazdasági köreit.

Összegezve: A III. Köztársaság összeomlásának megakadályozására olyan politikai kísérlet történik, amely a gazdasági szükségállapot elkerülésére hivatkozva elõbb gyorsan és radikálisan beavatkozik a társadalmi folyamatokba, majd az azt követõ elégedetlenséget letörve, 2/3-os alkotmányozó jogánál fogva diktatúrát vezet be. Ennek bevezetése, figyelembe véve a bel- és külpolitikai helyzetet reálisan maximum 2-4 év.

Hatalmát addig is igyekszik bebetonozni a mamutpárt, ezért az alkotmányozás jelszava alatt elhelyezett csapdákat telepít. Erre több dolog kényszeríti: A lebegõ államcsõd, a kívánt koncentrált politikai hatalom, a világgazdasági depresszió hatása, amely a bankok és biztosítók veszteségét az államok nyakába próbál aggatni. Nem csoda, hogy kialakult az államosítás politikai kényszere, mivel az államkasszába befolyó javak már messze nem fedezik a kiadásokat, ugyanakkor a feketegazdaság, a korrupció, a gazdasági bûnözés egyre nagyobb befolyással rendelkezik. Az állam terhei az EU kötelezettségek, IMF kötelezettségek, szociális, oktatási, egészségügyi kiadásokon keresztül nyílegyenesen vezettek az eladósodásból fakadó államcsõdbe, alkotmányozni azonban pártpolitikai alapon még kevésbé gazdasági megfontolásokból nem lehet. Magyarországnak van történeti alkotmánya, amelynek jogfolytonosságba helyezését csak nemzetgyûlése teheti meg. Alkotmányozás esetén a jelenleg hatályos alaptörvényhez tartozó 20.000 oldal cikkely és magyarázat semmissé válik, a jelenlegi alkotmánybírósági szabályok szintén hatályukat vesztik megszûnik, minden olyan szabályozás, amely a régi struktúrához köthetõ. Ha nem ez történik akkor mindössze rendszerkorrekcióról beszélhetünk. A mai állapotok szerint is, mindössze az alkotmány korrekciója következhet be, és az 1949/XX törvény szerepe mindössze jogtechnikai kérdésekben változhat. A meghatározó pártpolitikai akarat a keresztény értékek hangsúlyosabbá tételét szorgalmazza az alkotmányban, mivel szerintük a jelenlegi liberális megközelítésû alkotmány relativizálja a közösségi értékeket, alapvetõen az egyén szabadságára épülõ gyenge államot feltételez. Az általuk értelmezett, és megerõsíteni kívánt konzervativizmus csökkentené az egyén szabadságát, domináns közösségi értékrendet, az Ó és Újszövetségen alapuló etikát tekintve a konzervativizmus alapjának, erõs államot kíván. Kiindulási pontjuk, hogy az emberek a teremtés rendje szerint sem lehetnek egyenlõk, mindenkinek más motivációja, családból hozott világképe, eltérõ szellemi képessége, ebbõl fakadóan eltérõ céljaik is vannak. A közösségi értékek felértékelését szembe kell állítani az egyéni öntörvényûséggel. Az egyenlõség csak a szavazati jogban és az esélyegyenlõségben nyilvánulna meg, egyéb másban a jogok a kötelességgel összhangban alkalmazhatóak az egyén részérõl. A függetlenségpárti ellenzék számára elfogadhatatlan a rendszerkorrekció. Markáns vélemény fogalmazódik meg abban a tekintetben, hogy a történeti alkotmány hagyományrendszerének tényleges felélesztése helyett kartális alkotmány jön létre, egy arra épülõ alaptörvénnyel amely nem feltétlenül szolgálja majd eredendõ feladatát az államrendszerek közötti folyamatosságot. Természetesen a legitim államrendszerek közötti kapcsolódásról lehet csak szó, mivel a megszállás alatt létrejött politikai berendezkedések – legyen idõtartamuk bármilyen hosszú – nem tekinthetõk legitimnek. Ebbe a körbe tartozik minden olyan kormány minden olyan intézkedése, amely idegen katonai, politikai vagy gazdasági befolyás alatt történt. 1849 óta a magyar államot érintõ stratégiai kérdésekben -1920 és 1944 között kivéve, amikor is másodlagos kényszer, a területi revizió kérdése határozta meg a magyar politikát – mind a mai napig idegen befolyás dominál. Célunk az, hogy az elkövetkezõ alkotmányos rendnek folyamatosnak kell lennie a múltbéli legitim történeti rendszerekhez, vagyis a független szabad Magyarország eszméjéhez. Ismét mások szerint a társadalmi átalakítást ma nem a dühre kell alapozni, nem az elhibázott politikából fakadó társadalmi robbanásnak kell alkotmányozó erõvé válnia, hanem tudatos felkészült értelmiségi munkának kell meghoznia a várt eredményt. Ezt 1848-as törvényeink példája bizonyítja, amikor is meghatározó módon átalakult a magyar politika, mégsem alkotmánymódosításnak nevezték, hanem történeti alkotmányunkon alapuló törvénykezésnek.

Nem kell mondani, hogy az akkori 1848-as események súlya nem említhetõ egy lapon a jelenlegi politikai eseményekkel. A magyar alkotmányosság õrzõje nem más, mint a különleges történeti hivatalrendszer, amely évszázadokon keresztül ragyogóan megállta a helyét, valamint a magyar föld, aminek védelme mindenek feletti kell hogy legyen. A mai tulajdonjog szerint a földtulajdonlás alapjog, de földtulajdon szerzése nem alapjog. Azonnal be kell vezetni közérdekû korlátozást a magyar föld külföldiek általi megvásárlásának megakadályozására, hiszen a Magyar Állam alapja a magyar föld, amely nem lehet egyszerûen gazdasági tényezõ, mint ahogy azt az EU jelenleg elvárja. A nemzeti önvédelem fontosabb EU liberális elvárásainál, a nemzeti önvédelem mindennél fontosabb. A nemzeti önvédelem szándékának legékesebb bizonyítéka a politika részérõl a közérdekû birtokpolitika megteremtése, a nagybirtokrendszer lebontása. A valódi átalakulást nem lehet preambulum szerû megnyilvánulásokkal tompítani, mert hiába is hirdetik ki az ítéleteket a Szent Korona nevében, annak szelleme pusztán ennek hatására nem befolyásolja a társadalmi tudatot.

Addig a társadalom saját helyzetét nem tudja tisztán áttekinteni addig a jeges víz igenis dõlni fog a léken át, és a hajó alámerül, az utasok megfulladnak, a legénység megmenekül, de az biztos, hogy a kapitány fogja elsõnek elhagyni a hajót.

Tatár József

Rendszerváltó Fórum