A Párizsban 1848. február 24-én kitört a forradalom híre március 3-án ért Pestre, és ez hír az 1816 óta szilárd pénzügyi állapotot alapjaiban ingatta meg Magyarországon. A hírre a lakosság megrohanta a pénzváltó helyeket, hogy papírpénzeit (az Osztrák Nemzeti Bank jegyeit), nemesfém pénzekre váltsa. (Az Osztrák Nemzeti Bank, vagyis a Bécsben élõ Salamon irányítása alatt mûködõ Rothschild magánbank megerõsödött a császárvárosban és ekkorra már "nyíltan" átvette a birodalom irányítását). A pénzváltó helyek nem tudták kielégíteni a lakosság igényeit, és ez még inkább felzaklatta a tömegeket. Az emberek mindenáron be akarták váltani a papírpénzeiket. Kossuth Lajos ráérezve a pénzügyi rendszer Achilles sarkára, már március 3-án követelte, hogy a megingott hitelû osztrák bankjegyek beváltására küldjenek hazánkba elegendõ ezüstpénzt Ausztriából, sõt már ekkor az önálló magyar pénzügyminisztérium létrehozását is felvetette. 1848. Április 11-én megalakult az elsõ felelõs magyar kormány, amelynek pénzügyminisztere éppen azért lett Kossuth, mert ebben az idõszakban rajta kívül nem volt olyan magyar politikus, aki a fel merte venni a kesztyût a nemzetközi pénzügyi rendszereket uraló csoportokkal. Elsõ lépésként Kossuth úgy akarta áthidalni a meddõ tárgyalásokat az Osztrák Nemzeti Bankkal, hogy azonnal jelezte az önálló magyar bakjegyek kibocsátására vonatkozó szándékát. Miután Bécs nem akart lemondani Magyarországról származó jövedelmeirõl, ezért a valódi hatalmat birtokló körök törvénytelenül elrendelték a magyar arany-és ezüstbányák termésének azonnali Bécsbe szállítását. Amikor errõl Kossuth tudomást szerzett, azonnal intézkedett, hogy a nemesfémeket visszaszállítását a pénzverdékbe, egyúttal megtiltva 100 forint feletti összeg kivitelét az országból. Az Osztrák Nemzeti Bank válaszlépésként május 22-én végleg beszüntette magyarországi beváltásait, amit június 2-án egy császári rendelet is jóváhagyott. Magyarország lényegében fizetõeszköz nélkül maradt.

Magyar kormány kezdetben arra gondolt, hogy a pesti Magyar Kereskedelmi Bank bocsásson ki kamatozó kincstárjegyeket, és az ebbõl származó bevételének egy részét használja fel bankjegyfedezet céljára, végül azonban Kossuth, a nemzeti adományokat látta legmegfelelõbbnek a kibocsátandó bankjegyek fedezetéül.

„A május 20-án, a Múzeum udvarán tartott népgyûlés alkalmával Rottenbiller polgármester, a felszólítás felolvasása után 200 forinton kívül rögtön felajánlotta, és letette az óráját láncostól, pecsétgyûrûstõl. Õt követte a nemzeti kaszinó 20 000 pengõforinttal, gróf Széchenyi István egy mázsa ezüsttel, Woldainer két láda arany- és ezüst- nemûvel, gróf Zichy Manó öt mázsa remekmû ezüstnemûvel, s õket követte azután az egész ország, úgy hogy az ajándékok összege csakhamar milliókra ment.”

Sajnos a közadakozás nem hozta meg a várt gyors eredményt, így ez a módszer nem tudta önállóan létrehozni a független magyar fizetõeszköz nemesfém fedezetét. A kellõ mennyiségû bankjegyek kibocsátásához ötmillió forintra volt szükség, ezt több forrásból kellett megteremteni: részint a közadakozásból összegyûlt pénzbõl, részint az adókból és egyéb állami bevételekbõl, kincstári utalványok kibocsátásából, a bányák jövedelmébõl. A fedezetbõl ezután 12,5 millió forintnyi 1 és 2 forintos bankjegyet bocsátott ki a Magyar Kereskedelmi Bank. A lépést az Osztrák Nemzeti Bank ellenszenvvel fogadta, hiszen az önállósult Magyarország kiszabadult az osztrák pénzügyi politika fennhatósága alól. Az Osztrák Nemzeti Bank azonnal jogtalannak minõsítette az önálló magyar bankjegyek kibocsátását, hivatkozva saját bankjegy-kibocsátási szabadalmára, amit annak idején az uralkodó szentesített, ám az idõközben függetlenedett magyar országgyûlés soha nem adott szabad kezet az uralkodónak a pénzügyi döntéseihez. Az Osztrák Nemzeti Bank cinikusan felajánlotta, hogy hajlandó 12,5 millió forint kölcsönt adni Magyarországnak, amennyiben az lemond az önálló magyar bankjegykibocsátásról.(!) Természetesen ezt az ajánlatot Kossuth visszautasította, és augusztus 5-én forgalomba hozta az elsõ önálló magyar bankjegyeket. (Azért ilyen sokára, elõbb ennek a technikai lehetõségeit kellett megteremteni.) Az önálló magyar bankjegyeket Bécs azonnal kitiltotta Ausztria területérõl.

A pattanásig feszült politikai helyzetben Kossuth 1848. július 10-én Magyarország közjövedelmeire alapozott 61 millió forint hitelt kért az országgyûléstõl, amelynek fel­használásával 5, 10 és 100 forintos címletekben államjegyeket bocsátott ki. Ezeknek tehát már nem volt nemesfém fedezetük, hanem az említett 61 milliós államhitel képezte fedezetüket. A felmerült aprópénzhiányt ezek a kibocsátások nem tudták kielégíteni, ezért számtalan szükségpénzt hoztak forgalomba. 1849. január 9-én Kossuth felhatalmazást kért és kapott az országyûléstõ1 15 és 30 krajcáros címletû, nem kamatozó kincstárjegyek kibocsátására, így oldva meg a kisebb összegek fizetését. A függetlenségi nyilatkozat megtétele után, 1849. július elsejei keltezéssel, ugyanilyen nem kamatozó pénztárjegyeket hoztak forgalomba 2 és 10 forintos címletekkel, elõbb Szemere Bertalan, késõbb Duschek Ferenc aláírásával. Amikor Pestre bevonult Windischgratz, február 23-án a 15 és 30 krajcáros kincstárjegyeket nyilváníttatta érvénytelennek, március 8-án az 5 és 100 forintosokat is, az 1 és 2 forintos bankjegyek fedezetét pedig jogtalanul lefoglalta. Amikor az osztrák kormányzat a magyarországi hadviselés költségeit saját bevételeibõl már nem tudta fedezni, elhatározta, hogy Magyarország közjövedelmeire alapított kényszerforgalmi papírpénzeket bocsát ki 1, 2, 5, 10, 100 és 1000 forintos címletekben. Ezeket az aláírójukról a népnyelv „Almásy-bankók"-nak nevezte. Az aláíró Almásy Móric gróf a kamarai igazgatás vezetõje, magyar kamara elsõ alelnöke volt. Az Almásy-bankókat 1849. április 19-én hozták forgalomba, és egy 1849. augusztus 5-i császári pátens alapján Lombard-Velence kivételével az egész Habsburg Birodalomra kiter­jesztettek forgalmukat.

Tehát a szabadságharcban szemben álló felek a saját hadiköltségeik fedezésére kényszerforgalmú pénzeket bocsátottak ki, és mindkettõ fedezetéül Magyarország közjövedelmei szolgáltak. Az Almásy-bankók forgalomba hozatalának híre Debrecenben érte a magyar kormányt, és Kossuth nyomban rendeletben tiltotta meg elfogadásukat. Az a helyzet állt elõ, hogy Bécs nem tudta elfogadtatni a pénzrendszerét, a Kossuth-bankókat Windischgratz nyilvánította érvénytelennek, az Almásy-­bankók forgalmát pedig Kossuth tiltotta meg.

A szabadságharc bukása után Kossuth kereste azokat a gazdasági erõforrásokat, amelyekkel lehetett volna folytatni a nemzeti függetlenségért vívott harcot. Ennek érdekében járta végig az Amerikai Egyesült Államokat, hogy ott próbálja elõteremteni a kölcsönt a függetlenségi harc újrakezdéséhez. Így születtek meg a New York-i kiadású, „Kossuth-dollár"-nak nevezett kölcsönjegyek, amelyek nem papírpénzek voltak, hanem megvásárlásukkal a magyar szabadságharc ügyét lehetett segíteni, mint ez a rajtuk olvasható, angol nyelvû szövegbõl is kitûnik. Kossuth több­ször megkísérelte a külföldön elõállított papírpénzeit Magyarországra juttatni, de a Magyarországra juttatott emigrációs pénzjegyeket azonban az osztrák titkosrendõrség zömében megtálalta és megsemmisítette. Ebben az idõben lángolt fel Garibaldi függetlenségi harca, és a felkelõk keresték a kapcsolatot a Kossuth mögött álló magyar emigránsokkal a Habsburg Birodalom megdöntésére. Kossuth a magyar érezve a lehetõséget a magyar szabadságharc újraélesztésére, kölcsönért fordult az olasz kormányhoz, és kapott félmillió frankot, amelybõl 200 000 frankot az emigrációs pénzjegyek elõállítására fordíthatott. A nyomdatechnikai lehetõségek miatt Londonban kellett nyomdát keresni. Az angol törvények tiltották bármely ország forgalmi pénzeinek utánzását, de ebben az esetben egy addig nem létezõ pénzsorozat nyomásáról volt szó, ami viszont nem ütközött semmi jogszabályba. Az olasz kormány a pénzjegynyomásra megszavazott összegnek a felet utalta át Kossuthnak, ezt pedig már az elõkészületek felemésztettek. Így a késedelmes pénzátutalás miatt a nyomást nem tudtak megkezdeni, végül Bécs tudomást szerzett róla, és 1861. február 13-án betiltották elõállításukat. Ezután hosszú huzavona következett, hogy törvényellenes-e a pénzjegyek elõállítása vagy sem. Ezek a viták Kossuth oldalára billentették az igazságszolgáltatás mérleget. Végül Ferenc József az angol bíróság elõtt polgári peres úton lépett fel Kossuth ellen. Azt el tudta érni, hogy keresetet a kancelláriához nyújthassa be, amelyhez nem tartozott esküdtszék, a bíró egy személyben döntött. Végül is Angliának Ausztria felé táplált lojalitása miatt Kossuth a pert elvesztette, és a pénzjegyeket élegettek. A következõ esély az 1866. évi olasz-porosz-osztrák háborúba va1ó bekapcsolódásban adódott, de a prágai békével Magyarország elszalasztotta Kossuth életében az utolsó alkalmat függetlensége kivívására. Így tehát az emigrációs pénzjegyek további elõállítása is feleslegessé vált.

A szabadságharc papírpénzeinek Világos utáni megsemmisítése súlyosan érintette azokat, akiknek minden értékük ezekben a pénzekben feküdt. Ez maga után vonta a kibontakozó nemzeti gazdasági fejlõdés megtorpanását. A szabadságharc bukása után hosszú ideig nem voltak magyar papírpénznek tekinthetõ kibocsátások.

1856-ban véget ért a konvenciós pénzrendszer, egy évvel késõbb pedig létrejött az Ausztria és a Német Vámegyesülés államai közötti pénzügyi egyezmény, amely továbbra is az ezüstalapú valuta mellett döntött. A pénzügyi egyezmény megszûnte után, 1867. december elsejétõl az Osztrák Érték lett a Monarchia valutarendszere.

Az itáliai háború alatt Ausztria 130 millió forint kölcsönt vett fel, amit 1866-ban meg további 150 millióval növelt. Ezt az összeget sóbányakötvényekkel együtt 400 millió forintra emelte, amelybõl 312 millió forint volt az államjegy-kibocsátás. Ez az államjegy az állam puszta, fedezetlen adóssága volt, és a rajta olvasható szövegen meg csak ígéret sem volt a beváltásra. A kiegyezéskor ezt a 312 milliós államjegy tömeget Magyarország, mind pedig Ausztria közös(!) jótállása alá helyezték. Az 1867-es kiegyezés eredménye képen 1878. június 27-tõl az Osztrák Nemzeti Bank átalakult Osztrák-Magyar Bankká.

Az 1860-as évek végen feltárt és a következõ évtizedben már teljes kapacitással mûködõ amerikai ezüstbanyák világszerte alapjaiban rengették meg az ezüst alapon nyugvó valutarendszereket. Az 1870-es évek elején meg jelentékeny ázsiója volt az ezüstnek, majd egyre fokozódó mértékben esni kezdett az érteke, és sokkal kifizetõdõbb volt a Monarchia területén pénzzé veretni az ezüstöt, mint rudakban tartani, mivel az ezüst pénzdarabok értéke magasabb volt, mint a bennük lévõ ezüst értéke. Eközben a többi európai állam áttért az aranyalapú valutára. A kormány 1879-ben felmentette a jegybankot az alól a kötelezettsége alól, hogy az ezüstöt az elõirt 90 forint kilogrammonkénti árfolyamon bankjegyekre váltsa be. Ezt a megingott pénzügyi egyensúlyt állította helyre az aranyalapú valutarendszer megalkotása.

Az új valutarendszert az elfogadott pénzegység nevének alapján koronarendszernek neveztek el, és 1 korona 0,304 878 g arannyal lett egyenértékû. Koronaértékû bank-jegyeket 1900-tõl kezdõdõen hoztak forgalomba. Bár az Osztrák-Magyar Bank elismerte bankjegyeinek aranybeváltási kötelezettséget, valójá­ban azonban soha nem volt erre szükség, mert a közönség az aranypénzekkel szem­ben a papírpénzek használatát részesítette elõnyben, így az aranypénzek gyorsan visszakerültek a jegybankhoz. A bankjegyforgalmat a háború elõtt csak közvetett úton korlátoztak azzal, hogy az arany­fedezetnek minimálisan a bankjegyforgalom 40%-at kellett kitennie, és ha a bankjegyforgalom 600 millió korona értekkel meghaladta a fedezet elõirt merteket, úgy a jegybank a többlet után évi 5% bankjegyadóra volt kötelezve, hogy ne álljon érdekében fedezet nélküli bankjegyeket forgalomba hozni.

A háború kitörésekor a kormány felfüggesztette a bankjegyek fedezetére és a bankjegyadó fizetésére vonatkozó elõírásokat. Az állam megengedte a jegybanknak, hogy a szükségletnek megfelelõen, korlátlan mennyiségben hozzon forgalomba 10 és 20 koronás bankjegyeket, sõt engedélyt adott a 10 koronán aluli cimletû bankjegyek forgalomba hozatalára is.

1918. szeptember 2-tól az Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott pénztárjegyeket, utalványokat és csekkeket törvényes fizetõeszköz jelleggel ruházzak fel. A magyarországi bankjegyhiányt az Osztrák-Magyar Bank vezértitkára, Schmidt Frigyes szándékosan idézte e1õ. Mivel a bankjegyeket Becsben nyomták és innen látták el Magyarországot is, tehát módjában állt mar 1916-tól kezdõdõen lerontani a magyarországi bankjegyellátást. A jegybank vezértitkára nem engedett Magyarországra kellõ mennyiségben bankjegyeket küldeni. Ez természetesen azt eredményezte, hogy nemcsak a pénzintézetek, hanem a magánosok is elkezdték a pénzt felhalmozni, hogy a gyorsan lebonyolítandó ügyleteiknél ne jöjjenek zavarba, ezzel meg súlyosabba vált az amúgy is nyomasztó bankjegyhiány. Késõbb Schmidt Frigyes teljesen megtagadta Magyarország bankjegyekkel való ellátását, ezért a magyar kormány kérte az Osztrák-Magyar Bank vezetõségét, hogy küldjön Budapestre bankjegykliséket és meg­felelõ papírt a bankjegyek nyomásához, mert a forradalmi állapotok miatt a kész bankjegyek szállítása veszélyes lenne.

A jegybank bécsi vezetõsége teljesítette a Károlyi-kormány és Budapestre küldte a 200 koronás és a 25 koronás bankjegyek kliséit a kellõ papírmennyiséget, valamint a bankjegynyomáshoz szük­séges egyéb eszközöket is. Ezt a fehér (késõbb a Tanácsköztársaság ideje alatt hullámos) hátlappal készült 25 és 200 koronás, úgynevezett fehér pénzt a közönség általában nem szívesen fogadta el. Ezeket a Károlyi-kormány az Osztrák-Magyar Bank vezetõségének tudtával és beleegyezésével, annak ellenõrzésével és a tõle kapott klisékkel nyomatta Budapesten. Mikor a közönség megtudta, hogy az Osztrák-Magyar Bank bécsi igazgatósága budapesti klisékkel a Tanácsköztársaság ideje alatt nyomott és 1919. április 25-tõl forgalomba hozott pénzeket hamisítványoknak minõsítette, nem kívánt közösséget vállalni a tanács­köztársasági kibocsátásokkal. Ez ellen a Kommunista rezsim úgy próbált védekezni, hogy 1919 júniusában a forgalomba hozott fehér pénzek kibocsátása után azonnal megkezdte a kék pénzek bevonását. A kék pénzek forgalmat betiltotta, a magánosok kötelesek voltak azokat posta-takarékpénztári jegyekre beváltani, az intézményeknek pedig letétbe kellett helyezni az Osztrák-Magyar Banknál, folyószámlájuk javára, vagy beváltani azokat posta-takarék­pénztári jegyekre. A kék pénzt külföldi valutaként kezelték, úgyszintén azokat a fehérpénzeket is, amelyeket meg a Károlyi-kormány ideje alatt bocsátottak ki. A Tanácsköztársaság az önálló jegybank alapításának ügyében csak akkor kezdett el lépéseket tenni, amikor azt a fehér és a kék pénz párharca már elkerülhetetlenül szükségessé tette. Az Osztrák-Magyar Banknak csak 1919. december 31-én lejáró szabadalmát a bankok államosítása­kor, 1919. március végén a Tanácsköztársaság már felbontottnak tekintette, de még ekkor sem a Magyar Nemzeti Bankot hívta életre mint jegykibocsátó bankot, hanem 1919. május 16-án a Magyar Posta-takarékpénztárát bízta meg a jegybank szerepkörének ellátásával.

A Monarchia utódállamaiban az infláció különbözõ iramban haladt elõre, és mivel még egységes volt a pénz, a jegybank garanciája azonban bizonytalanná vált, megindult a határokon keresztül a bankjegyek ki- és becsempészése aszerint, hogy melyik országban volt kedvezõbb a vásárlóereje. A pénzcsempészet megakadályozása végett a Monarchia utódállamai a területeiken forgalomban lévõ koronaértékû bankjegyeket felülbélyegezték, hogy amíg az új, önálló pénzeiket forgalomba nem hozzak, addig is megkülönböz­tethetõk legyenek a szomszédos államok pénzeitõl. Ezek voltak az úgynevezett nosztrifikációs felülbélyegzések. A forgalomba hozott inflációs pénzjegyeket, valamint a fehér pénzeket az utódállamok nem bélyegezték felül, mivel a fehér pénzek szövegében szerepelt az 1919. június 30-ig történõ beváltás. Ez azt eredményezte, hogy a felülbélyegzés után két hét alatt a fehér pénzeket teljesen átszorítottak Magyarország területére, egyrészt mert itt valósult meg legutoljára a felülbélyegzés, másrészt pedig mivel itt ezeket is felülbélyegezték. Ezzel nemcsak a pénz mennyisége növekedett meg jelentõsen Magyarország területén, hanem az ennek ellenértékeként vásárolt amúgy is kevés árú még külföldre is vándorolt.

A pénzjegynyomdaként mûködõ magyarországi nyomdák technikai felkészületlensége, valamint a speciális papír hiánya szükségessé tette, hogy a kormány tárgyalásokat kezdjen valamely külföldi nyomdával, amely a bankjegygyártás terén mar tapasztalatokkal rendelkezik. Erre azért is szükség volt, mert a felülbélyegzett bankjegyek bélyegzõit könnyû volt hamisítani, amit meg is tettek, tehát a felülbélyegzések a kívánt célt nem érték el. Ezen túlmenõen - a békeszerzõdés értelmében is - az Osztrák-Magyar Bank bankjegyeit új bankjegyekre kellett volna kicserélni, de az általános infláció az Osztrák-Magyar Bank bankjegy­nyomdáját annyira igénybe vette, hogy az számításba sem jöhetett. A választás a zürichi cégre, az Orell Füssli Nyomdai Mûintézetre esett. A velük kötött megállapodás szerint a 20 koronás és ennél kisebb címletû papírpénzeket továbbra is magyarországi nyomdák készítették. 1922-ben létrehozták a Magyar Pénzjegynyomda Részvénytársaságot. A Magyar Nemzeti Bank 1925. áprilisában megvásárolta az Orell Füssli cég Pénzjegynyomda-részvényeit. majd azt likvidáltatva, a bankjegynyomást házi kezelésbe vette. Az Osztrák-Magyar Bankot 1922-ben végleg feloszlattak, a jegybank szerepét az 1921. XIV. tc. alapján 1921. augusztus elsejétõl az Állami Jegyintézet vette át, amely már nem volt kötelezve, hogy az általa kibocsátott papírpénzeknek fedezetet adjon. A Magyar Nemzeti Bank 1924. június 24-én - angol részesedéssel - kezdte meg mûködését, az 1924. V. tc. alapján. Ebben a magyar állam kötelezte magát, hogy a bankjegyszabadalom ideje alatt államjegyeket nem fog kiadni. Az újonnan létesült Magyar Nemzeti Bank köteles volt a bankjegyforgalom 1/3 részét nemesfémmel fedezni. Ha a fedezet ez alá süllyedt, a jegybank bankjegyadóval volt sújtható, amelynek merteket úgy állapítottak meg, hogy a jegybanknak rá kellett fizetnie, ha nem tartotta be a fedezeti elõírást.

Az új magyar valutára, a pengõértekre való (1 P = 12 500 K) átszámítást az új osztrák valutától, a schillingtõl való határozottabb elkülönítés miatt vezettek be, amelynek átszámítási kulcsa 1 AS = 10 000 K volt.

A pengõ pénzrendszert az 1925. XXXV. tc. vezette be a koronarendszer helyébe. A rendelet értelmében 1 pengõ 0,263.157.89 g arannyal volt egyenértékû. Felvidék, Kárpátalja, Észak-­Erdély, Bácska visszacsatolása jelentõsen növelte a pénzforgalmat is, mivel a visszacsatolt területeken korábban forgalomban volt pénzeket át kellett váltani magyarra. A háború végen a Szálasi-kormány 9 milliárd pengõ névértékû fõleg 1000 pengõs címletekbõl álló bankjegyet bocsátott ki, amelyeket - mint még forgalomba nem hozott bankjegyeket - Németország területére szállítottak, de csak Ausztriában kerültek forgalomba, a kitelepített csapattestek egymás közötti fizetéseikor. A Szálasi-kormány által forgalomba hozott 1000 pengõsöket 1945 nyarán váltotta be a Magyar Nemzeti Bank 664 millió pengõ értekben. Az inflációt még fokozta, hogy 1944 folyamán a Vörös Hadsereg saját ellátására nyomtatott és forgalomba hozott fedezet nélküli papírpénzeket, amelyek­bõl 850 millió pengõ névértéket a magyar kormány rendelkezésére bocsátott. Ezeket 1946 márciusában váltotta be a Magyar Nemzeti Bank, összesen 4 milliárd pengõ értekben. Az infláció rohamos fokozódása a pengõvalutával szembeni bizalom megingását ered­ményezte, ami biztos talajául szolgált a spekulációnak. A kereskedelem úgyszólván teljesen áttért az USA-dollárban és az aranyban való számításra, 1946 tavaszától kezdve pedig megindult a csere­kereskedelem is. A hatalmas méreteket öltõ pénzromlást 1945. december 19-en a kormány 75%-os vagyon­dézsmával próbálta megfékezni. Ennek érdekében az 1000, 10.000 és 100.000 pengõs bank­jegyeket felülbélyegeztek úgy, hogy a bankjegy névértéke nem változott, azonban csak akkor maradt érvényben, ha a névértéke háromszorosán vásárolt bélyeggel azt biztosították. Az 1000 pengõn aluli címletek és a Vörös Hadsereg által forgalomba hozott 1000 pengõsök változatlan értekben maradtak forgalomban. A pénz elértéktelenedése mind gyorsabb ütemûvé vált, ami szükségessé tette az egyre nagyobb címletû bankjegyek kibocsátását. A számolás egyszerûsítésére 1946. május 27-tõl hat nullával egyszerûsítve (MILPENGO), július elsejétõl pedig 12 nullával egyszerûsítve (B.-PENGO) hoztak forgalomba a bankjegyeket. A csillagaszati számok miatt igen nagy volt a kereslet a nullabiztos könyvelõkben. A Magyar Nemzeti Bank pedig kiadott egy könyvelési tájé­koztatót, amelyben a 10,35 értek meg szerepelt. A következõ lépés 1946. január elsejétõl az adópengõ mint számolási egység bevezetése volt. Ezzel tulajdonkeppen azt akarták elérni, hogy legyen egy állandó értek, amely független a napi változásoktól, legalább számszerûen lehessen rá alapozni az államháztartást. Az adópengõ indexszámot naponta állapítottak meg, kiskereskedelmi adatgyûjtés révén. A kormány adópengõre szóló, úgynevezett adójegyeket bocsátott ki 1946 májusában. Ezekre június 23-ától átruházta a pengõvaluta szerepköret, és ezzel törvényes fizetõeszköz lett, a sima pengõ pedig megszûnt fizetési eszköz lenni. Ettõl kezdve a belföldi pénzforgalmat egyedül az adójegyek bonyolítottak le. Az adójegyek tulajdonkeppen kéthavi lejáratú, adópengõre szóló utalványok voltak, amelyek a lejárat napjával - az államkincstár kártalanítási kötelezettsége nélkül — érvényüket vesztettek. Július hónapban gyakorlatilag már nem is forgott a közönség kezében készpénz.

A forint pénzrendszert a 9.000/1946. ME sz. rendelet vezette be a pengõ pénzrendszer helyébe. Az új valuta átszámítási kulcsa a következõ volt: 1 forint = 4^.10pengõ, illetve 200 millió adópengõ. A forgalomban lévõ adójegyek értéke 2588 billió (2588^.10') adópengõ volt, ami forintvalutában kifejezve 12,94 millió forintnak felelt meg. A forint-valutarendszer bevezetésekor 1 forint 0,07575 g színarannyal volt egyenértékû, a jegybank a 25%-os fedezeti arány betartására volt kötelezve, bár ez a fedezeti arány 1946 decemberében elérte a 33,8%-ot is! A vásárlóerõ és a rendelkezésre álló árualap egyensúlyban tartására, a forint valutavédelmének érdekében, az elõirányzott pénzmennyiséget csak rendkívül óvatosan, fokozatosan hozták forgalomba, hogy ezzel mesterséges pénzszûkét idézzenek elõ. A kommunizmus éveiben a pénzügyi politika a megszálló Szovjetunió érdekeit képviselte. 1956-tól politikai, 1973-tól gazdasági erjedés indult meg, amelynek következményei adják a jelenlegi 2010-es helyzet alapját.

A forint 1990 februárja óta valutakosárhoz rögzítetten lebeg egy változó szélességû ingadozási sávban. (A forint ingadozási sávjának szélessége 2001 óta 30%.) A valutakosár 2000. január 1-je óta egyetlen valutát tartalmaz, az eurót, azaz a forint sávja az euróhoz van rögzítve. Az euróhoz rögzítés azzal a szándékkal történt, hogy a forint árfolyamrendszere közelítsen az euróhoz, amelyet az Európai Unió tagjaként Magyarországnak kötelezõen be kell vezetnie a jövõben. A valutakosár összetétele bevezetése után hétszer változott, a folyamat végére jelentõsen leegyszerûsödve. 1991. december 9-éig a kosár szerkezetét az export-import forgalom devizaösszetétele határozta meg. Ekkor változtattak a módszeren, hiszen a dollár relatív súlya túl nagy lett, holott a magyar gazdaságpolitika elsõdleges célja a fejlett európai országokkal való teljes gazdasági összefonódás erõsítése. Miért is? Mert a Magyarországon 1973-tól, vagyis az „olajválságtól” kezdve fokozatosan meghatározó politikai helyzetbe került a pénzügyi rendszert uraló réteg. Ennek a rétegnek az érdeke ugyan az, mint 160-évvel korábbi elõdeinek érdeke: Magyarország nyersanyag-készleteinek, energiaforrásainak, adóbevételeinek, termelésének és kereskedelmének teljes ellenõrzése. 1973-1989 között egymilliárd dollár IMF hitel érkezett be Magyarországra, amelynek törlesztésére 1973-1989 között az akkori kormányok kifizetettek tizenegy milliárd dollár kamatot, de még így is maradt huszonkét milliárd dollár adóság! Ennek az összegnek nagysága jelentette közvetlenül azt a politikai változtatást, amelyet létrehozói „rendszerváltozásnak” neveztek. Az 1989-ben megalakuló Antall- kormány a IMF kölcsön kamatainak és törzstõkéjének visszafizetését becsületbeli ügyként kezelte. (…„Az adóságot vissza kell fizetni!”„Ez becsületbeli ügy!...”) és a törlesztés érdekében áron alul áruba bocsátotta a meglévõ állami vagyont. Ezt nevezték „privatizációnak”. A „privatizáció” során az állam vagyonának 95%-a magánkézbe került, így a Magyar Állam elveszítette bevételeinek jelentõs részét, ezért 1989-2010 között felvett újabb 50 milliárd dollárt. Ezzel szemben 1989-2010 között kifizetett 150 milliárd dollár kamatot, mégis 2010-ben Magyarország tartozása 132 milliárd dollár, és annak kamatai, miközben az állami költségvetés bevétele évente 13 ezer milliárd forint, azaz 52 milliárd dollár. Ehhez jön még a vállalkozások és magánszemélyek további 200 milliárd dollár adóssága, amelynek visszafizetése a jelenlegi gazdasági paraméterek alapján lehetetlen. Magyarország mind állami mind lakossági szinten a lehetõ legteljesebb mértékben el van adósodva, az állam mûködése csak külsõ pénzügyi segítséggel tartható fenn, vagyis államcsõd van. Az állam jelenleg olyan mértékben kiszolgáltatott a külsõ hatalmi rendszereknek, nem tudja képviselni a lakosság érdekeit, mert hatalmának fenntartását nem a nép, hanem a külsõ gazdasági környezet, és az ahhoz kötõdõ politikai csoportok biztosítsák. Robbanásveszélyes helyzet alakult ki, mert a felhalmozódó gazdasági és szociális feszültségeket az állam már nem képes saját erejébõl kezelni, zsarolható, vagyis mesterségesen szított polgárháborús feszültséget alakíthatnak ki azok, akiknek politikai és gazdasági hatalmuk birtokában Magyarország teljes bekebelezése a célja. Az elsõdleges cél tehát nem lehet más, mint Magyarország pénzügyi önrendelkezésének visszaállítása!

Tatár József

Rendszerváltó Fórum