Minden társadalmi rendszernek vannak deklarált erkölcsi elvárásai, erre irányuló alkotmányos elõírásai, de ha maga a rendszer teszi lehetõvé a becstelenséget, akkor azok meg is fognak történni. Ha a rendszer lényégévé válnak a visszaélések, a csalások, akkor annak a rendszernek pusztulnia kell, és a mûködtetõinek távoznia kell a közéletbõl, mert különben a nemzet pusztul el.



A Ferencvárosban napvilágra került választási csalások nem okoztak különösebb meglepetést azoknak, akik már részt vettek választási kampányban.



Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi botrányos ügy hátterét, meg kell vizsgálnunk a módszer(rend)szerváltást „legitimizáló” politikai folyamatok hátterét, valódi céljait, ami röviden így foglalható össze:




  • A szocialista népgazdaság átalakítása szabadversenyes kapitalista „piacgazdasággá”, megnyitni a világ elõtt a magyar piacot

  • A társadalmi (állami) tulajdon magánosítása - elprivatizálása - a világ monopoltõkései, a régi és új „magyar elit” számára, az eredeti tõkefelhalmozás idõszakát idézve modernizált formában

  • Az elprivatizálás idejére biztosítani a politikai stabilitást és a beindított folyamatok társadalmi elfogadottságát, vagy legalábbis tudomásulvételét.

  • A régi és új klientúra gazdasági és politikai hatalmát biztosító törvényi garanciák megteremtése, szervezési – átszervezési folyamatok beindítása és mielõbbi befejezése, az erkölcsileg és jogilag támadható ügyletek jogi és adminisztrációs elfedése, az esetleges késõbbi számonkérés lehetetlenné válása érdekében.



A fenti célok elérése megkívánta, hogy a politikai, törvényalkotói rendszert úgy átalakítsák át;


- hogy a rendszerváltó elit (neo)liberális erõi kerüljenek döntéshozói helyzetbe, hatalmuk több cikluson át megõrizhetõ legyen,


- hogy a parlamenti pártok száma kezelhetõ szinten maradjon, s végül az amerikai típusú kétpártrendszer jöjjön létre,


- hogy a hagyományos értékelvû pártok háttérbe szoruljanak, különösen a szociáldemokrata és a keresztény, ezek közül kiemelten az FKGP, amely nem csak magába ötvözte ezeket az értékeket, hanem már a rendszerváltás kezdetén számottevõ támogatottsággal rendelkezett a városi pártoktól eltérõen, történelmi gyökerei mélyen beivódtak a vidék társadalmába. A baloldali értékeket képviselõ, illetve a kommunista elveket következetesen képviselõ pártok is hasonló sorsra voltak kárhoztatva.



Mindezen célok elérésének sarkalatos pontja a választási törvény volt, ezen belül is az országgyûlési választásokat szabályozó.


Választási rendszerünk látszólag demokratikus, ötvözi az egyéni és listás választás elemeit. Csakhogy az ördögöt a részletekben bújtatták el rendszerváltó politikusaink.


Több eleme is antidemokratikus és kirekesztõ. Elsõsorban az 5, a 10 és a 15%-os küszöb bevezetése, amely a ténylegesen szavazó polgárok számát veszi alapul – még szerencse, hogy nem a választásra jogosultakét. Az 5%-os küszöb kizárja a törvényalkotásból a kisebb, kispénzû pártokat.


Ha a választópolgárok aktív számát 4 millióra tesszük, akkor egy 4,9%-ot elért párt esetén a nyertes pártok közel kétszázezer szavazatot lopnak el a kívül rekedt pártól, amit arányosan felosztanak maguk között. Ez történt a MIÉP esetében 2002-ben.


Két párt választási szövetségre lépése esetén már 10% a küszöb. Három és ennél több párt esetében már 15%. Ez a törvényi elõírás egyszerûen lehetetlenné teszi az önálló pártok választási koalícióinak a kialakítását. Az a kényszermegoldás, amit a MIÉP és JOBBIK kipróbált 2006-ban, hogy egy harmadik önálló jogi személyiségû pártot hoznak létre a két párt meghatározó személyiségeibõl sem adott korrekt megoldást, mivel a két párt csak áttételesen érvényesítheti jogait az osztozkodásban. A másik megoldás, amit a Fidesz képvisel, az egyzászlós megoldás, ami magában foglalja a „kisgömböc effektus” kialakulását, amikor a nagypárt politikailag megeszi a kisebbet.



Tévedés ne essék, a jelenlegi választási rendszer alapelgondolásával nincs baj - miszerint 176 egyéni és 210 listás jelölt van -, hanem annak arányaival és a belsõ korlátozó rendszerével van probléma.


Mennyivel tisztább és igazságosabb lenne, ha a 176 egyéni jelölt mellett csak 100 listás képviselõ lenne a parlamentben, és a pártlistákra leadott szavazatok 1%-át elérõ pártok már képviselethez juthatnának, vagy választási szövetségre lépve egyesíthetnék a rájuk leadott szavazatokat. Ez a megoldás lehetõséget adna a kisebb pártok hosszabb távú és hatékonyabb építkezésére, az együttmûködésére, a nemzeti összefogás ideájának részbeni megvalósulására.



Az elõzõekben leírtak csak a jelenlegi választási törvény leginkább kifogásolható rendszerével foglalkozott, és nem a csalások lényegével, annak lehetõségeivel.



A csalások lehetõségének sorozata az ajánlási rendszer lényegébõl fakad.


A választási értesítõ két részbõl áll. Magából az értesítõbõl (amiben feltüntetik a választópolgár nevét, lakcímét, személyi azonosítószámát és azt, hogy hol szavazhat), valamint az ajánló szelvénybõl (kopogtató cédula), amely alkalmas az általa ajánlott képviselõjelölt és párt megnevezésére. Ezt a hivatalos dokumentumot sima postai küldeményként kapják meg a választók - ha megkapják.


Az ajánló szelvény egy beazonosíthatatlan, mindenféle egyedi megjelöléstõl mentes nyomdai termék. Nyugodtan nevezhetjük sajtcédulának. A mostani botrány ennek a másolásának az okán robbant ki, ami óhatatlanul jogi vitára ad okot.


Országgyûlési jelölt esetén „… a jelöléshez legalább hétszázötven választópolgárnak az aláírásával hitelesített ajánlása szükséges.” (1989. évi XXXIV. törvény 5. § (2) bekezdés). A törvény nem mondja ki, hogy az Országos Választási Iroda által hitelesített okiraton lehet jelöltet ajánlani.



Az 1989-es elveket, általánosságokat tartalmazó választási törvényt a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvénnyel pontosították. Ennek a törvénynek a 48. §. (3). bekezdése az alábbiakat írja elõ: „Az ajánlásért az ajánlónak vagy rá tekintettel másnak elõnyt adni vagy ígérni, valamint az ajánlásért elõnyt kérni, illetõleg elõnyt vagy annak ígéretét elfogadni tilos.” Ez a megfogalmazás elég dodonai ahhoz, hogy az ajánló szelvények gyûjtése üzletággá váljon. De sokkal súlyosabb csalások is történnek az ajánlószelvényekkel, amikor a kitöltött szelvények piaci eszközzé válnak.



A választási bizottságok az ajánló szelvények hitelesítésénél a választói névjegyzék alapján a következõt ellenõrzik:


A választópolgár személyi számát.


A választópolgár nevét, lakcímét, hogy az adott választókörzetben lakik-e.


Az ajánlás egyértelmûségét.


És végül azt, hogy alá van-e írva az ajánlószelvény.



A választási bizottságok az aláírás hitelességét nem vizsgálják, egyrészt azért, mert a törvény nem írja elõ, másrészt azért, mert nincs sem technikai, sem apparátusi feltétel biztosítva rá.


Ebbõl fakadóan éppenséggel a hitelességet közjogilag garantáló aláírás valódisága nincs ellenõrizve, így a választási csalás és az okirat-hamisítás elkövetése garantált módon büntetlenül marad, hacsak nincs egy olyan „megátalkodott” Választási Bizottsági tag, mint a JOBBIK esetében.



Mi a baj az ajánlószelvénnyel és az ajánlási rendszerrel?



  • Az ajánlószelvény technikailag nem rendelkezik azokkal az elvárható paraméterekkel, garanciákkal, amelyek biztosíthatnák a törvény szellemébõl fakadó elvárásokat.

  • Nem biztosított az alkalomhoz és a választópolgárhoz kapcsolódó egyediség, az át nem ruházhatóság. Erre utal, hogy egy választópolgár nevében több jelöltre is adnak le kopogtató cédulákat. A választási bizottságok nem ellenõrzik az eredetiséget, csak nemes egyszerûséggel az érintett pártok mindegyikétõl levonnak egy-egy ajánlást.

  • Nem biztosított a titkossága - pártlisták készülhetnek a választó polgárok adataiból a cédulák lemásolásával vagy az adatok rögzítésével. Erre utal, hogy halott vagy elköltözött emberek nevében is adnak le ajánlást.

  • A kézbesítés esetleges. Több esetben postaládákat törnek fel, de volt olyan eset is, hogy a szemétben kötegszámra találtak választási értesítõt.

  • Az ajánló szelvények gyûjtése önmagában alkalmas a kontraszelekcióra. A parlamenti pártok, különösen a kormányzó és a nagyobb pártok, helyzeti elõnyben vannak az ismertségük és a klientúrájuk révén; az önkormányzati képviselõjük, különbözõ delegáltjaik és azok családtagjai elkötelezettek pártjuk iránt. Általános gyakorlat a nagyobb pártok részérõl, hogy a szükséges ajánlás többszörösét gyûjtetik össze, hogy a rivális pártoknak ne maradjon.

  • Budapest és a nagyobb városok esetében, ahol a rendszerváltást megelõzõen panelos lakótelepek épültek, ott egyértelmûen az MSZP van helyzeti elõnyben, mivel a házmesteri, gondnoki rendszer tovább él a közös képviselõi hálózatban, a szociális lakások pártalapon kiutaltjainak hûsége révén.

  • A társadalom apátiája jelentõsen megnehezíti a szelvények gyûjtését. A választó polgárok többsége nem szívesen adja ki a személyes adatait, személyi számát, mivel a személyes adatok védelme érdekébe folytatott SZDSZ kampány megtette a hatását.



A kopogtató cédula esetében jelentõsen lehetne csökkenteni a csalás lehetõségét, amennyiben az ajánló szelvényen az alkalomhoz és a választópolgárhoz kötõdõ egyediségét, adatok titkosságát biztosító technikai megoldást alkalmaznának. E cél elérése érdekében, véleményem szerint, a vonalkódos megoldás tökéletesen megfelelne. A választási értesítõ perforált részét képezhetné az ajánlószelvény. A választás idejére, helyére és a választó személyére utaló egyszer használatos vonalkód mind az értesítõn, mind az ajánlószelvényre fel lenne nyomtatva. A választópolgárnak csak a jelölt nevét és pártját kéne felírni a cédulára.


Amennyiben a vonalkódos megoldás bevezetésre kerülne, akkor az ellenõrzés és a regisztráció is kevesebb idõt venne igénybe. Igaz, hogy országgyûlési választás esetén minimum 176 vonalkódos leolvasó rendszert kéne telepíteni az egyéni választókörzetekbe.



Továbbra is gond az értesítõ levél eljuttatása a választópolgárhoz.


Megoldás lehetne, ha az önkormányzatok maguk kézbesítenék ki a leveleket egy átvételt igazoló címlista alapján. Ez még olcsóbb is lenne, mint a postai küldemény. Az ilyen módon nem kézbesíthetõ leveleket, vagy postai úton ajánlott módon küldenék ki, vagy egy értesítõt hagyhatnának, hogy hol és mikor vehetik át a választópolgárok és milyen feltételekkel.



Ebben az írásomban kizárólag az ajánlási rendszerrel foglalkoztam lényegre törõen, de ne higgye senki, hogy a választási rendszerünk további csalási lehetõségre ne adna lehetõséget, nem csak a polgárok, a pártok, de a hatalomi apparátus számára is.




2009. 01. 12.



Takács András