Izlandi életkép
- Részletek
- Takács András
- Találatok: 929
/blog bejegyzés/
Úgy gondolom, hogy nagyon lényeges szempont az a magatartás, amit az egész népesség magáévá tett, ezt a zajos fogyasztói életmódot, amit a szabadpiacú kapitalizmus hozott.
Nagyon bizarrnak találtam például azt, hogy amikor a bankokat hat évvel ezelõtt privatizálták, és a 100%-os devizából összeállított kölcsönök elérhetõvé váltak, akkor hirtelen mindenkinek új otthonra lett szüksége. Az is bizarr, hogy ez az új otthon utáni elkeseredett vágy nem csillapodott, hanem nõtt annak ellenére, hogy a négyzetméter árak megemelkedtek. Megérkeztek Izlandra a REMAX-hoz hasonló vállalatok és az emberek tudatába azt csepegtették, hogy joguk és lehetõségük van egy új otthonra, „mert megérdemlik, mert érnek annyit”, s ezzel be is kapcsolódtak a nagy ingatlanos játékba. Ahogy a meglevõ lakások és házak értéke növekedett, úgy növekedett az új építésû otthonok száma is, ami teljesen figyelmen kívül hagyja a kereslet és kínálat elvét.
Már akkor látható volt, hogy ha nem is következik összeomlás, 2010-re a piacon elérhetõ új otthonok özöne feleslegessé fogja tenni felfújt piaci árakat. Ugyan miért vegye meg az ember azt a lakást a hivatalosan megállapított árért, amikor ott szemben az a fickó épp meg akar szabadulni a magáétól, és el is fogadná az alacsonyabb árat. Ekkor komolyan beindulna az alkudozás, gondoltam, és a hivatalos árak is csökkennének.
Nem sokkal az után, hogy ezek az új kölcsönök elérhetõvé váltak, azok, akik csak pár évvel korábban vették az otthonukat, mondjuk 110 000 koronás négyzetméter áron, két-három évvel késõbb úgy érezték, joguk van szinte kétszeres áron eladni a lakást. Úgy tûnt, ebbe a játékba mindenki beszállt. És annak ellenére, hogy idén tavasszal lelassult a piac, és a bankok sem adtak olyan könnyen új lakáshiteleket, ez a jogosultságérzés még mindig makacsul tartotta magát, amit természetesen az ingatlanpiac tüzelt. De ahogy mindenki „egyre magasabbra hágott”, az ingatlanpiac árbevételének növekedése egyszer csak megtorpant. Az építõk, akik az új lakóparkokban félkész házakat kínáltak a piacon, a saját zsebükbõl kezdtek kölcsönt ajánlani (amivel természetesen õk maguk tartoztak a bankoknak fejlesztési hitel gyanánt).
Minden józan embernek fel kellett tennie a kérdést, honnan jön ez a sok pénz, miféle játék vette itt kezdetét. Tömegével érkeztek az import lakáskellékek, építõanyagok, asztalos áruk, bútorok, dekorációs termékek, egészen elárasztották a piacot, az importõrök egyre több pénzt költöttek arra, hogy a luxust és ezt a bizonyos életstílust reklámozzák. Ugyan miért is elégedne meg a régi konyhájával, amikor beszerezhet egy sokkal szebbet, amirõl mindig is álmodott, amirõl persze nem is tudott, hogy létezik, csak most, hogy elhoztuk Önnek? Mi pedig örömmel ballagtunk fel a marketinges mészárszékre.
Azok a vállalkozások, amelyek ezt az életstílust hirdették, új, hatalmas üzleteket nyitottak. Az egyik ilyen a BYKO, ami lakberendezési és építési termékeket árul, õk az utóbbi két évben két raktáráruház méretû üzletet nyitottak, de a vevõk szinte csak lézengenek odabent. A Kronanhoz és a Bonushoz hasonló diszkont élelmiszer-áruházak egyenként két-három üzletet is nyitottak, mégpedig mindet Reykjavík tágabb körzetében. Holott az ország lakossága mindössze 300,000 fõ. Én magam azon töprengtem, ugyan ki fogja ezeket a vállalkozásokat hosszú távon eltartani. Ugyan hogy fog ezeknek a hatalmas üzleteknek a megépítése megtérülni, arról nem is beszélve, hogy a polcokat még meg is kell tölteni áruval? Mindet nagy összegû hitelbõl építették, ezért bukásra vannak ítélve.
És igen, az átlag izlandi központi szerepet játszott abban, hogy elszaladt a ló ezzel a hitelgazdasággal. Amit az emberek nem tettek meg, azt megtette a vállalatok fösvénysége. A bankoknak csak hátra kellett dõlniük, s figyelni a hiteleket. Kíváncsi vagyok, hányan vannak most, akik körülnéznek a csiricsáré új konyhában, a „muszáj volt megterveztetnem” kertjükben, akik ránéznek az egónövelõ luxuskocsira, a fürdõszobacsempére, aminek négyzetmérete 100 dollárba került, meg az ezerdolláros szaniterekre, és elgondolkodnak azon, vajon most tényleg jobban érzik-e magukat. Biztos vagyok benne, vannak olyanok, akik igen, de talán mélyen, legbelül érzik, hogy átverték õket, s hogy ezt õk maguk hagyták.
Penn kérdésére azzal kapcsolatban, hogyan kezeljük ezt az egészet, nehéz a válasz. Azt hiszem, igazán senki nem hiszi, hogy lefelé tartunk. Valaki kisegít majd minket, nem? Novemberben már okosabbak leszünk. Kinek lesz akkor fizetése, és addigra mekkorát emelkedett a hitel… Az is szóba került, hogy befagyasztják a hiteleket, míg nem rendezõdik a helyzet, hogy a családok ne menjenek csõdbe, ugyanúgy, ahogy Obama javasolta Amerikában. Az üzletek polcai kezdenek kiürülni, az újságok egyre vékonyabbak. Valahogy olyan lélegzetvisszafojtva várjuk a fejleményeket, mint Kalifornia annak idején, amikor pár éve csõdbe ment. A kaliforniaiak privatizálták az energiaszektort, aminek következtében lejjebb vették a világítást, de az élet a természetes medrében folyt tovább. Mi magunk nem tudunk olyan jól tiltakozni, a franciák már rég megrohanták volna a kormányzati épületeket, mi pedig csak morgolódunk és írogatjuk a blogokat.
Ha már itt tartunk, mi nagyon gyorsan tanulunk, az elsõ körben pont ez vitt minket bajba („tégy úgy, mint az a fickó ott, csak sokkal lelkesebben!”), úgyhogy csak talpra esünk a végén. Nem?
A fenti gondolatmenet a következõ izlandi blogról származik:
http://icelandeyes.blogspot.com/2008/10/frozen.html
A közölt szöveg válasz az olvasói kommentekre.
Fordította: W.B.
Úgy gondolom, hogy nagyon lényeges szempont az a magatartás, amit az egész népesség magáévá tett, ezt a zajos fogyasztói életmódot, amit a szabadpiacú kapitalizmus hozott.
Nagyon bizarrnak találtam például azt, hogy amikor a bankokat hat évvel ezelõtt privatizálták, és a 100%-os devizából összeállított kölcsönök elérhetõvé váltak, akkor hirtelen mindenkinek új otthonra lett szüksége. Az is bizarr, hogy ez az új otthon utáni elkeseredett vágy nem csillapodott, hanem nõtt annak ellenére, hogy a négyzetméter árak megemelkedtek. Megérkeztek Izlandra a REMAX-hoz hasonló vállalatok és az emberek tudatába azt csepegtették, hogy joguk és lehetõségük van egy új otthonra, „mert megérdemlik, mert érnek annyit”, s ezzel be is kapcsolódtak a nagy ingatlanos játékba. Ahogy a meglevõ lakások és házak értéke növekedett, úgy növekedett az új építésû otthonok száma is, ami teljesen figyelmen kívül hagyja a kereslet és kínálat elvét.
Már akkor látható volt, hogy ha nem is következik összeomlás, 2010-re a piacon elérhetõ új otthonok özöne feleslegessé fogja tenni felfújt piaci árakat. Ugyan miért vegye meg az ember azt a lakást a hivatalosan megállapított árért, amikor ott szemben az a fickó épp meg akar szabadulni a magáétól, és el is fogadná az alacsonyabb árat. Ekkor komolyan beindulna az alkudozás, gondoltam, és a hivatalos árak is csökkennének.
Nem sokkal az után, hogy ezek az új kölcsönök elérhetõvé váltak, azok, akik csak pár évvel korábban vették az otthonukat, mondjuk 110 000 koronás négyzetméter áron, két-három évvel késõbb úgy érezték, joguk van szinte kétszeres áron eladni a lakást. Úgy tûnt, ebbe a játékba mindenki beszállt. És annak ellenére, hogy idén tavasszal lelassult a piac, és a bankok sem adtak olyan könnyen új lakáshiteleket, ez a jogosultságérzés még mindig makacsul tartotta magát, amit természetesen az ingatlanpiac tüzelt. De ahogy mindenki „egyre magasabbra hágott”, az ingatlanpiac árbevételének növekedése egyszer csak megtorpant. Az építõk, akik az új lakóparkokban félkész házakat kínáltak a piacon, a saját zsebükbõl kezdtek kölcsönt ajánlani (amivel természetesen õk maguk tartoztak a bankoknak fejlesztési hitel gyanánt).
Minden józan embernek fel kellett tennie a kérdést, honnan jön ez a sok pénz, miféle játék vette itt kezdetét. Tömegével érkeztek az import lakáskellékek, építõanyagok, asztalos áruk, bútorok, dekorációs termékek, egészen elárasztották a piacot, az importõrök egyre több pénzt költöttek arra, hogy a luxust és ezt a bizonyos életstílust reklámozzák. Ugyan miért is elégedne meg a régi konyhájával, amikor beszerezhet egy sokkal szebbet, amirõl mindig is álmodott, amirõl persze nem is tudott, hogy létezik, csak most, hogy elhoztuk Önnek? Mi pedig örömmel ballagtunk fel a marketinges mészárszékre.
Azok a vállalkozások, amelyek ezt az életstílust hirdették, új, hatalmas üzleteket nyitottak. Az egyik ilyen a BYKO, ami lakberendezési és építési termékeket árul, õk az utóbbi két évben két raktáráruház méretû üzletet nyitottak, de a vevõk szinte csak lézengenek odabent. A Kronanhoz és a Bonushoz hasonló diszkont élelmiszer-áruházak egyenként két-három üzletet is nyitottak, mégpedig mindet Reykjavík tágabb körzetében. Holott az ország lakossága mindössze 300,000 fõ. Én magam azon töprengtem, ugyan ki fogja ezeket a vállalkozásokat hosszú távon eltartani. Ugyan hogy fog ezeknek a hatalmas üzleteknek a megépítése megtérülni, arról nem is beszélve, hogy a polcokat még meg is kell tölteni áruval? Mindet nagy összegû hitelbõl építették, ezért bukásra vannak ítélve.
És igen, az átlag izlandi központi szerepet játszott abban, hogy elszaladt a ló ezzel a hitelgazdasággal. Amit az emberek nem tettek meg, azt megtette a vállalatok fösvénysége. A bankoknak csak hátra kellett dõlniük, s figyelni a hiteleket. Kíváncsi vagyok, hányan vannak most, akik körülnéznek a csiricsáré új konyhában, a „muszáj volt megterveztetnem” kertjükben, akik ránéznek az egónövelõ luxuskocsira, a fürdõszobacsempére, aminek négyzetmérete 100 dollárba került, meg az ezerdolláros szaniterekre, és elgondolkodnak azon, vajon most tényleg jobban érzik-e magukat. Biztos vagyok benne, vannak olyanok, akik igen, de talán mélyen, legbelül érzik, hogy átverték õket, s hogy ezt õk maguk hagyták.
Penn kérdésére azzal kapcsolatban, hogyan kezeljük ezt az egészet, nehéz a válasz. Azt hiszem, igazán senki nem hiszi, hogy lefelé tartunk. Valaki kisegít majd minket, nem? Novemberben már okosabbak leszünk. Kinek lesz akkor fizetése, és addigra mekkorát emelkedett a hitel… Az is szóba került, hogy befagyasztják a hiteleket, míg nem rendezõdik a helyzet, hogy a családok ne menjenek csõdbe, ugyanúgy, ahogy Obama javasolta Amerikában. Az üzletek polcai kezdenek kiürülni, az újságok egyre vékonyabbak. Valahogy olyan lélegzetvisszafojtva várjuk a fejleményeket, mint Kalifornia annak idején, amikor pár éve csõdbe ment. A kaliforniaiak privatizálták az energiaszektort, aminek következtében lejjebb vették a világítást, de az élet a természetes medrében folyt tovább. Mi magunk nem tudunk olyan jól tiltakozni, a franciák már rég megrohanták volna a kormányzati épületeket, mi pedig csak morgolódunk és írogatjuk a blogokat.
Ha már itt tartunk, mi nagyon gyorsan tanulunk, az elsõ körben pont ez vitt minket bajba („tégy úgy, mint az a fickó ott, csak sokkal lelkesebben!”), úgyhogy csak talpra esünk a végén. Nem?
A fenti gondolatmenet a következõ izlandi blogról származik:
http://icelandeyes.blogspot.com/2008/10/frozen.html
A közölt szöveg válasz az olvasói kommentekre.
Fordította: W.B.
