Takács András elõadása a 2008. május 3-i „Összefogás Magyarországért -
„Rendszerváltás” után, elitváltás elõtt” címû konferencián.
Szerkesztett változat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szeretném felhívni figyelmüket Kállai Eszter bölcs mondataira. Amit õ megfogalmazott, azt én is leírtam, vagyis egy rugóra jár az agyunk. Mert mi kell ahhoz, hogy egyáltalán az összefogásról beszéljünk? Elõször is kell helyzetértékelés, és utána az alábbi kérdésekre kéne választ adnunk: Mit akarunk, hogyan akarjuk, mikor akarjuk, kivel akarjuk és mibõl akarjuk?
Kezdjük a helyzetértékeléssel!
Legyünk õszinték magunkhoz. A magyar társadalom nem akar forradalmi úton változást. 2006-ban lehetett volna, de akkor a politika, a hivatalos politika, mind a két oldalról ellene volt. Nem volt egy újabb Nagy Imrénk. A társadalom alapvetõen békés, tartózkodik a militáns megnyilvánulásoktól.
A magyar társadalom nem rasszista, nem antiszemita, nem cigánygyûlölõ, és ezt mind a hatalom gerjeszti. Ki merem jelenteni, hogy ma intézményesített gyûlöletpolitika folyik Magyarországon.
A társadalom alapvetõen dezinformált. A választóképes lakosság 50%-a apolitikus. Nézzük meg a legutóbbi népszavazást: 50% ment el. Tehát ha mi nemzeti összefogásról beszélünk, akkor ebben az 50 %-ban kell gondolkodnunk. Az megint más kérdés, hogy a politikai elit épp abban érdekelt, hogy az országgyûlési választásokon a választó polgároknak csak a 35, 40, 45%-a menjen el, mert a szavazóbázisuk ekkor éri el a legoptimálisabb értéket. Azt is lássuk át, hogy ennek az 50%-nak egy jelentõs része labilis. Ha azt vesszük, ennek az ötven százaléknak a 15-25%-ára számíthat a nemzeti oldal, amennyiben egy erõs választási szervezetté áll össze. Másrészt azt is lehet látni, hogy mind a társadalom, mind a politikailag aktivizált társadalmi réteg (beleértve magunkat is) egyfajta csodavárásban élünk.
A másik, hogy a társadalmi szervezetek többsége alapvetõen arra vannak késztetve, hogy depolitikusak legyenek. Mivel a „politika” szót már maga a politikai „elit”, a hatalom sajátítja ki, pedig a politika a legnemesebb társadalmi cselekedet, amennyiben a köz javát szolgálja. Nem tévesztendõ össze a pártpolitika a politikával. A politika nem önmagától mocskos, hanem az ember teszi azzá. Amikor arról beszélünk, hogy a magyar köznyelvben, a politikai közbeszédben tudatosan meghamisítják a szavakat, a szavak értelmét, akkor nagyon is igazat kell adnunk Kállai Eszternek. Ez a félremagyarázás, értelemhamisítás tipikus bolsevikszokás.
De nézzük a politikát. A jelenlegi helyzetért a parlamenti pártok egyetemlegesen felelnek. Nincs különbség! Mértékben van, de felelõsségben alig van különbség! Tehát amikor ennek a rendezvénynek azt a címet adtuk, hogy „Rendszerváltás után és elitváltás elõtt”, akkor ebben benne volt az is, hogyha rendet akarunk ebben az országban, akkor elitváltásban kell gondolkodnunk.
Az megint más kérdés – Beke Kata szavaival élve – hogy „Jaj Istenem gyõztünk”, akkor mi lesz – hol van az a nemzeti elit, aki alkalmas volna az ország a vezetésére? De egy valamiben bízhatunk. Az állami apparátusban lévõ emberek közszolgák. A közszolgák mindenkor kiszolgálják a hatalmat. Emlékszem ’94-95-ben Pokol Béla politológus azt javasolta, hogy meg kellene határozni azt a szintet, ahol a politikai elit a kormányváltásnál még nyirbálhat és tovább nem. Mindegyik parlamenti párt ezt elvetette, mert politikai koncnak tekintik az államigazgatást, az állami vállalatok vezetõposztjait, a felügyelõ bizottsági helyeket. Az is biztos, hogy a jelenlegi parlamenti pártok egyetemlegesen, a jelenlegi status quo fenntartásában érdekeltek.
Emlékszem arra, amikor Lendvai Ildikó a parlamentben a Fideszre mutatva kimondta az igazságot; „De hát uraim! Egy csónakban evezünk!” És milyen igaz! Ha megnézzük mindazokat a sorskérdéseket, amelyek Magyarország hosszú távú, több évtizedes jövõjét meghatározta, abban mindig és mindenkor egyet értettek. Nézzük meg a legutóbbi Lisszaboni Szerzõdést! Én, mint egyszerû állampolgár, vakon nem írok alá egyetlen egy szerzõdést sem. De õk megtették. Ez hazaárulás! Fideszestõl, KDNP-tõl, MDF-estõl, emszpéstõl, eszdszestõl, mindenestül.
Ezért a mi összefogásunknak van egy minimuma, amit el kell fogadni: a jelenlegi parlamenti pártokkal semmilyen választási szövetségre nem lépünk. Ez a minimum. Mert amennyiben kompromittálódunk velük, azért hogy egy-két képviselõ bekerüljön a parlamentbe, a nemzeti oldal hitelét vesztené, mindaz amiért harcoltunk a Kossuth téren, az útlezárásokkal, a vidéki tüntetésekkel értelmét vesztené.
A másik, amit tisztán kell látnunk, hogy a magyar parlamenti politizálás (beleértve a médiát is) nem más, mint pankrátor politika. Nagyokat ütnek a levegõbe, de valódi csata nem folyik. Ez egy cirkusz.
Emlékszem arra, amikor a NATO ellen Síklaky Istvánnal Éliás Ádámmal, Bányai Péterrel és velem együtt jártuk az országot. Az egyik alkalommal nem jött el a hivatalos NATO-tagságot támogató személy. Akkor mi, Bányai Péter és én felosztottuk a szerepet és olyan éles vitát produkáltunk, hogy amikor vége volt a fórumnak és együtt készültünk elmenni, akkor az egyik hallgató odajött hozzánk és megkérdezte: Maguk még szóba állnak egymással? Nos ilyen a politika!
Nézzük a nemzeti oldal gazdasági alapjait. Ma Magyarországon ahol pénz van, azok a nagy cégek, a multik, akik nyilvánvalóan a globalizmusnak a szolgái, tehát õtõlük vajmi kevés támogatásra számíthatunk. A nagyobb magyar vállalkozók, amelyek állami megrendelésre vannak szakosodva, azok épp azért nem fogják támogatni a valódi nemzeti oldalt, mert egybõl elvesztenék az állami megrendeléseket, meg eleve nem is a mi köreinkbõl valók. Tehát számíthatnánk a kis- és középvállalkozások szponzorálására, de azok is csak úgy adnának, ha titokban tartjuk õket, és értelmét is látják. Ritka az a kis- és középvállalkozó, aki nyíltan meri vállalni nemzeti érzelmû szervezet támogatását.
Általánossá vált az a gyakorlat, hogy az a személy, aki valamilyen mozgalmat vagy civil szervezetet elindít, az befogja magát a szekér elé, önmagát eteti és õ húzza a szekeret. Amennyi teherbíró képessége és anyagi lehetõsége van, olyan iramban halad a szekér. A másik része, hogy azok a pénzzel rendelkezõ szervezeteknél pedig eleve kérdéses a forrás, hogy milyen célból is kapják.
Mi lehet a megoldás? Összefogás minden téren.
Gyors sikerre senki sem számíthat, de össze kell állítani egy rövid-, közép-, és hosszú távú célt- és programtervet, stratégiát, mert másként nem megy.
Kezdeném a hosszú távúval, mert az a legegyszerûbb. Az én ismereteim szerint hosszú távú magyar jövõképpel rendelkezõ program kettõ van. Az egyik a Siklaky-féle program, amirõl Drábik János beszélt a „Létbiztonság és Harmónia” – a másik Halász Józsefé a „Gondoskodó Magyarország” program. Többet nem ismerek. Vannak olyanok, hogy ’de jó lenne…’ , de hogy merre az elõre azt csak ez a két program mutatja meg. Ha valamerre mennünk kell, akkor ezt a két gyertyát kell irányfénynek tekintenünk. Ez a két hosszú távú program nem ellentétes egymással.
De tudnunk kell, hogy a dolgok alakulása és megvalósulása mindig az adott körülmények szerint változik. Halász József és Siklaky István a részleteken vitatkoztak, azokon vesztek össze, de a lényegben mindig egyetértettek. És miben értettek egyet? Abban, hogy a történelmi alkotmányt jogfolytonossága az a fundamentum, amely mind a két programot összeköti. Megjegyzem, hogy a jogfolytonosság kimondása nem csodaszer, nem sokat ér, ha történelmi alkotmányunk természetjogi evidenciái nem érvényesülnek a politikában, az államvezetésben, a gazdaságban, az oktatásban, a kultúrában és a szociális ügyekben.
Mi a lényeg? Elitváltásra van szükség, mert ezzel az elittel nem lehet ezt az országot megmenteni.
Középtávú célok. A középtávú cél nagyon egyszerû: nemzeti kormány kell, hogy ebbõl a két programból valami lényeges megvalósulhasson. Másképp nem megy.
Rövid távú cél: hogy a nemzeti oldal – és most tisztázzuk mit értünk nemzeti oldal alatt – mert a Fidesz is azt képzeli, és azt hirdeti magáról, hogy õ nemzeti elkötelezettségû párt. De egy valamit elfelejt: elfelejti azt, hogy õ már a nevében sem használja a nemzeti szót, hanem polgári párt. Tessék definiálni a szavak értelmét, mi a polgár? A polgár egzisztenciális biztonsággal bíró tudatos (magyar) állampolgár. Mi az elsõ? Egzisztenciális biztonság. Magyarországon ma ki van egzisztenciális biztonságban? Csak a felsõ tízezer. A nép és a társadalom 99%-a nincs egzisztenciális biztonságban. Ettõl kezdve egy százalékot képvisel valójában a Fidesz. A többi parlamenti pártról nem is beszélve. Igaz, hogy a médián keresztül megszólítja az egész társadalmat, de ez nem az, amit mi szeretnénk, ez még nem nemzetpolitika amit a Fidesz képvisel. Miért emelem ki a Fideszt? Azért, mert minden bizonnyal a következõ kormányt õ fogja adni, és látom annak a lehetõségét, hogy a nemzeti oldala felül kerekedjen a liberálison. De ehhez az kell, hogy a következõ parlamentben ott legyen egy vídia kemény nemzeti erõ. Be kell kerülnie a nemzeti oldalnak a parlamentbe! Ez azt jelenti, hogy az 5%-os küszöböt át kell tudni lépni.
Amikor nemzeti oldalról beszélek, akkor én azokról a politikai erõkrõl beszélek, amelyek kedvezményeti köre elsõsorban a magyar nép, a magyar munkás, a magyar vállalkozó, a magyar kultúra és nem a multik, nem az idegen kultúra. Nemzeti protekcionizmusra van szükség! Azt a politikai erõt nem tekintem nemzetinek – bár magyar legyen az anyanyelve – amelyik reform címén csak rombolni tud.
A magyar választási törvény bizonyos dolgokat kizár. Országgyûlési választáson, Európa Uniós választáson csak pártok indulhatnak teljes joggal. Tessék figyelembe venni ezt a tényt! Utálhatjuk a pártokat, de ha elfogadjuk azt a logikát, hogy a magyar társadalom forradalmi úton nem akar változást, akkor a jelenlegi játékszabályok szerint kell nekünk szervezkednünk és gondolkodnunk. Tehát ha azt mondjuk, hogy csak pártok, akkor tessék pártokban gondolkodni és rávenni arra, hogy fogjanak össze. És itt jönnek a képbe a civil szervezetek!
Véleményem szerint minden civil szervezetnek kutya kötelessége politizálni. Az megint más kérdés, hogy a civil társadalom, a civil szervezetek többsége egyrészt szatellitszervezet, mert a hatalom valamelyik ága hozta létre. Az alapítványok nem tekinthetõk klasszikus értelemben társadalmi szervezetnek, mert pénzszerzésre szakosodtak, nagyon kevés az az alapítvány, amelyik érdekképviselettel foglalkozik. Kevés az civil szervezet, amelyek érdekcentrumok mentén szervezõdtek volna össze és szakpolitikusi tevékenységre is alkalmas lenne.
Ha mi Szent Koronában gondolkodunk, egy merõben más típusú államformában, államrendszerben, akkor itt jön a képbe az érdekcentrumokban szervezõdött civil szervezeteknek a beemelése a döntés elõkészítésbe, és a döntéshozásba. Ennek több megoldása van: lehet két kamarás parlamentrõl beszélni, lehet arról, hogy miniszteriális szinten nem csak bokrétának használjuk a civil szervezeteket, hanem valóban az életbõl fakadó tapasztalataikat felhasználva hozzuk meg a törvényeket. Ha ezt elfogadjuk, akkor nézzük meg, mi a legnagyobb probléma a nemzeti erõk összefogásával kapcsolatosan.
Az összefogás lényege, hogy kivel akarunk összefogni. Ahogy Bakos Batu mondta, meg kell határozni azt a minimumot, amiben igenis egyetértünk. Kit tekintünk a nemzeti oldalhoz tartozónak? Ezt a nemzeti minimum alapvetõen meghatározza. Másik fontos kérdés: elfogadjuk e a jobb és bal oldali terminológiát?
Véleményem szerint felosztani a politikai palettát jobb és baloldalra eleve hamis és kirekesztõ. Én nem merném kijelenteni, hogy ne lenne a baloldalon nemzeti elkötelezettségû szervezet vagy választópolgár.
Van egy nagyon lényeges dolog, ami a széthúzást eredményezi, az, ami bekövetkezett 2006-ban a Jobbik és a MIÉP között: a pénz. Itt van az a pont, amit érdemes végiggondolni. 176 egyéni képviselõjelöltet kell felállítani, ami nem egyszerû feladat. Legszerényebb számítások szerint is egy országgyûlési jelöltállításhoz, ami 750 elfogadott hiteles ajánlószelvényt jelent, legalább ezret kell gyûjteni. Ahhoz, hogy ez sikerüljön a jelenlegi körülmények között (szórólapok, plakátok), körülbelül egy millió forint és kb. 15-25 aktivista kell és legalább egy éves elõkészítõ munka. Megítélésem szerint a nemzeti oldalon lévõ politikai erõk közül egyetlen egy sem volna képes most 176 egyéni jelöltet megállítani, de összefogással már lehetséges, ami garancia lenne az 5%-os küszöb átlépésére. Nem beszélve arról, hogy a közvélemény az összefogást várja tõlünk.
Az már világossá vált, az nem fog menni, hogy egy párt önmaga képes lenne lefedni a nemzeti erõket. Tehát valami közöset kell létrehozni, ami jogilag egy párt, de valójában több szervezet együttmûködését fogja össze. Választástechnikai okokból az egyzászlós megoldás jöhet szóba. Egy olyan párt, amely nyíltan és garanciákkal vállalja az integráló szerepet. Akkor nyilvánvaló, hogy kialakul egy közös kampánybizottság és annak kell majd eldöntenie, hogy melyik jelölt alkalmas arra, hogy a választáson induljon. Ez közös megegyezés kérdése. A másik része a dolognak: a civil szervezetek, akik vállalják, hogy ebben a küzdelemben részt vesznek, óhatatlanul valamelyik párton keresztül tudnak jelöltet állítani, mivel õk nem indulhatnak saját jogon, de támogathatnak másokat, amennyiben nem nonprofit szervezetek. Amennyiben nonprofit szervezet, akkor még a nevét sem adhatja, mert elveszti a nonprofit jellegét.
Tételezzük fel, hogy 5-6 párt összeáll. És ennek az 5-6 pártnak 176 jelöltet kell állítania. Tételezzük fel, hogy az egyik párt bevállal 50 jelöltet és fel is tudja állítani, és a többi így tovább, de ez csak úgy mûködik, hogy a többi is besegít az adott választókerületben. Akkor azt mondjuk, hogy az a párt amelyik 50 képviselõt megtudott állítani az 50/176-od részben részesül állami apanázsból, amit elnyertek, és a többi is az arányosság elve alapján. Remélem érthetõ ez a dolog, tehát amelyik csak egy képviselõt tud állítani, az 1/176-od részben részesül. Innentõl kezdve nincs az a vita, ami a MIÉP és a Jobbik között volt. Persze ez egy optimális megoldás lenne, ami kellõ alázatot feltételez a részvevõ szervezetektõl.
Ezek azok a dolgok, és még sok mást végig kell gondolni, ahhoz, hogy a nemzeti összefogásról egyáltalán beszélhessünk. Nem beszéltem egy ernyõszervezet felépítésének az összetettségérõl, jogi részérõl.
Mivel többször jelezték, hogy túlléptem a megadott idõkeretet, ezért most befejezem. Pontosabban abbahagyom.
Köszönöm, hogy meghallgattak.