89. DRASKOVICS ÚR, ÖN BIZTONSÁGBAN ÉRZI MAGÁT?

Ne gondolja senki, hogy nem tudom, milyen státuszt tölt be Draskovics úr!
Azt se gondolja senki, hogy a címben felvetett kérdésem naív!
Azzal is tisztában vagyok, hogy Draskovics úrnak fokozott védelem jár.
Mégis, fontosnak érzem feltenni a kérdést: Draskovics úr, ön biztonságban érzi magát?
Tudja Draskovics úr, vagy negyed évszázaddal ezelõtt el mertem menni úgy az otthonomból, hogy nem zártam be az ajtót, a kaput. Nem vitt el tõlünk senki semmit. Sõt, a szomszéd néni többször betett az asztalunkra süteményt. Aztán eljött az idõszak, amikor már a szomszédaim, de mi is zártunk mindent. Amikor meghalt a szomszéd házaspár, az örökösök eladták a házat. Egy dolgos, családszeretõ cigány férfi költözött oda három gyermekével és magyar feleségével. Nem is olyan régen azt észleltem, hogy éheznek, pedig dolgos ember a szomszédom. Bizony, adtam neki „szeretet csomagot”, mert úgy gondolom, amíg nekem van egy zsemlyém, addig a szomszédom sem fog éhen halni. Mondtam neki, ha valami gondja van szóljon, ha tudok, segítek, hogy az égbekiáltó bizonytalanság érzése megszünjön. Kaptunk mi is tõle cseresznyét, amikor a kertjükben érett. A bizalom és a segítség szülte a biztonságérzetet közte és közöttünk. Rendõri jelenlét nélkül. Nem is kellettek volna!
Draskovics úr! Az élet produkál olyan helyzeteket, amelyeket a rendõrök képtelenek megoldani. Egyrészt, mert éppen nincsenek jelen az adott szituációban; másrészt nincsenek olyan szinten kiképezve, hogy képesek lennének megoldani bizonyos problémákat.
Nem a pavlovi-reflexekre gondolok most, hanem arra, amikor fizikai létében fenyegetve érzi magát valaki, akkor ösztönösen védekezik. Ilyenkor a „Fuss vagy küzdj!”szemlélet lép érvénybe és törvényszerû minden ember esetében. Eszébe sem jut, hogy rendõrt hívjon.
Bizonyára ön is tisztában van azzal, hogy az emberek biztonságérzetét köteles a mindenkori kormány megtartani, javítani. Ehhez, szinte csak az egyik „eszköz” a rendõrség jelenléte a településeken.
A rendnek a fenntartása nem lehet állami monopólium. A rendre nevelés a családi életben kezdõdik, majd folytatódik az iskolákban. Önök nem állíthatnak minden tanár, pedagógus mellé egy-egy rendõrt, hogy felügyeljen a rendre. Többnyire ezt az iskoláknak, tanároknak fontos megoldani, ami egyre nehezebb a mai felnövekvõ nemzedék esetében. Ezek a felnövekvõ fiatalok nem lesznek olyan megértõek, és türelmesek a mindenkori kormányokkal szemben, mint a mai 50-60 éves emberek. A mai rendõrség problémamegoldó képessége lassú az õ gondolkodásukhoz, lelkiségükhöz és reakcióikhoz képest.
Az önvédelmi csoportokat, önvédelmi mozgalmakat megbecsülném és nem tiltanám, hanem inkább együttmûködnék a vezetõikkel. Ugyanis nem közhatalmat akarnak õk gyakorolni, hanem – észre kell venni – az olyan üldözött emberek bizonytalanság érzetének megszüntetésében segítenek, amelyeknek megoldásában a rendõrség napjainkban képtelen tenni bármit is. Õk, nem a rendõrség és a hatalom helyett, hanem a létezõ magyar rendõrség és a létezõ hatalom MELLETT teszik a dolgukat. Nem megengedni, nem türni fontos önöknek, hanem örülni és együttmûködni velük. Például javasolnám, hogy minden iskolába vezessék be a gyermekek alapvetõ KRESZ-oktatását azért, hogy az esetleges szülõi ilyen irányú mulasztásokat pótolja az iskola. Ugyanis kevesebb gyermekbaleset lenne a közutakon, ami a konfliktusforrások csökkenéséhez is vezethetne szülõk és jármûvezetõk között.
Kedves Draskovics úr! Amíg a rendõrei nem érzik anyagi és erkölcsi biztonságban magukat a hatalom részérõl, addig ne csodálkozzon, hogy nincs megfelelõ létszámú rendõr hazánkban és szüksége van a lakosságnak önvédelmi csoportokra. Ezek a csoportok akkor is lesznek – sõt, akkor burjánzanak csak el igazán -, ha ön nem hagyja abba az üldözésüket. A Magyar Köztársaság demokratikus rendjében a lakosság nem tûri el – még akkor sem, ha ön törvényem kívüli, mentelmi joggal rendelkezõ személynek tudja magát -, hogy ön, egyszemélyben határozza meg azt, amire az embereknek szüksége van ahhoz, hogy biztonságban érezhessék magukat saját hazájukban, saját településükön, saját otthonukban.
Most még, hogy csupán az írásom címeként szerepel a kérdésem, ne érezze femyegetve magát, mert nem ez a szándékom. Hanem az, hogy átgondolja soraimat azért, nehogy sokan tegyék fel késõbb önnek ugyanezt a kérdést.

Szõnyi Bartalos Mária
Komárom-Szõny, 2008. augusztus 15.