Siklósi András

(a HunHír.Hu munkatársa)

Néhány eseményrõl a Kárpát-hazában és Európában

1.) Mit ér a (tót) hazafiság, ha törvénnyel kell kikényszeríteni?

Bölcs és igaz mondás, hogy a (magyar) sas nem kapkod a (tót) legyek után. Ha pedig a bolha köhög, általában az sem okoz világméretû pánikot, hiszen jobbára föl sem tûnik senkinek. Ha azonban a bolha elefántnak képzeli magát, s oly mértékben pimasszá, szemtelenné válik, mint a felvidéki tótok, azt bizony nem hagyhatjuk válaszolatlanul.

Nézzük röviden, mirõl is van szó. A tót atyafiak (Mikszáth jóindulatúan így becézte õket) a többi délszláv népséggel együtt valahol a Balkánon „keletkeztek” a középkor folyamán, s évszázadok alatt onnan szivárogtak északra, mai „szállásterületükre”, vagyis Felsõ-Magyarországra. Másokhoz hasonlóan (pl. oláhok, rácok, svábok), sajnos mi õket is befogadtuk, és teljes védelmet, egyenjogúságot biztosítottunk nekik minden téren. Õk pedig vígan éldegéltek a Szent Korona országának mindenki számára elfogadható körülményeket nyújtó oltalma alatt. Eszükbe nem jutott volna föllázadni, és beleharapni a humánus, lovagias, õket (is) pártoló magyarságba; ha a sötét lelkû Habsburgok, ill. az európai szabadkõmûvesek, zsidók nem biztatják, tüzelik erre õket a legalantasabb módon. Tagadhatatlanul hamar kinyílt a csipájuk, s az álarc alól gyorsan kivillant szörny-pofájuk. Trianonban nagyot hasítottak Magyarország testébõl, s a mai napig abban a tévhitben élnek, hogy sosem volt országuk helyén csalárdul megalapított államuk immár örökké az övék is maradhat.

Tulajdonképpen önálló történelmük sincs; egy szellemes megfogalmazás szerint az egész oly rövid, hogy elfér egy SMS-ben. Ezért rögvest hozzá is fogtak a hamis legendák gyártásához, és soviniszta-fasisztoid vezetõik bábáskodása mellett kreáltak maguknak egy „fényes” õstörténetet, mely szerint – a nem létezõ Nagy-Morva Birodalom révén (lásd még az oláhok hasonlóan „megalapozott” dák-román elméletét!) – õk már akkor rég belakták mai (rablott!) hazájukat, mikor még a magyar „betolakodóknak” híre-pora sem volt. Könyvekben leírt, iskolákban tanított hazug históriájukat egy az egyben tõlünk lopták, miként „nemzeti jelképeiket” (kettõs kereszt és hármas halom!), sõt még „himnuszukat” (egy szépen hangzó magyar mûdalra fabrikáltak valami önimádó szöveget!) is. Hol voltak õk még a dicsõséges pozsonyi csatában, esetleg a tatárjárás, vagy a török elleni önvédelmi (s egyben egész Európát óvó) csatáink idején? Nyomuk sincs az akkori krónikákban. Lényegében a Rákóczi-szabadságharc idején bukkannak föl elõször, amikor kivételesen a jó oldalra álltak a ruszinokkal (ruténekkel) együtt. Ettõl fogva csak károkat okoztak nekünk, gonosz hálátlanságukkal, esztelen mohóságukkal.

Egy vaskos kötet is szûknek bizonyulna, ha valamennyi sérelmünket, ill. gaztettüket fel kívánnánk sorolni. (Pedig ezt a leltározást elõbb-utóbb pontosan és hiánytalanul el kellene végeznünk, nemcsak a magunk érdekében, hanem azért is, hogy a világ végre tudomást szerezhessen arról, miféle ördögfajzatok bújnak meg a „derék tót atyafiak” köpenyében.) Ne menjünk messzire, most csupán az utóbbi évtizedekbõl rónék föl néhány emlékeztetõt. 1945 után fajtánk barbár gyilkolászása, a „hontalanság évei”, a magyar nyelv betiltása minden közintézményben, iskoláink, kulturális létesítményeink mûködésének megszüntetése, a „lakosságcsere” (kitelepítés) kiprovokálása, a magyarok tulajdontól és állampolgárságtól való megfosztása, valamennyi magyar hivatalnok elbocsátása, családok ezreinek Csehországba deportálása, a (máig hatályban levõ) Benes-dekrétumok bevezetése, a „reszlovakizáció”, majd a késõbb ismét engedélyezett iskoláink fokozatos ellehetetlenítése, állandó szisztematikus tót betelepítés a déli egységes magyar tömbökbe, a magyarlakta vidékek tervszerû kisemmizése és tönkretétele, az egyházi hierarchia elszlávosítása, a bõsi szörnyerõmû erõszakos megépítése, a diszkrimatív „nyelvtörvény” elfogadása, a szüntelen magyarverések és gyalázkodások, legutóbb pedig az ún. „hazafiassági törvény” (amirõl még bõvebben szólok) kitalálása. Láthatjuk, ha gyülevész tót szomszédaink a következõ ezer évben szõrcsuhában, magukat ostorozva vezekelnének, az sem hozhatná helyre tengernyi bûnüket.

A bohózatba illõ hazafiassági törvény eredetileg Jan Slota-nak – aki egyébként egy alkoholista, közbûntényes, majd fehérgalléros maffiózó –, a tót ultra-nacionalisták paranoiás pártvezérének agyszüleménye, de elsõ megközelítésben az egész parlamentjük áldását adta rá. Mirõl is van szó ebben az otromba „mûalkotásban”? Idézem: „Minden tanítási hét a himnusszal kezdõdik majd az iskolákban, himnusszal indul a kormány és a parlament ülése, himnuszt követõen kezdik munkájukat a helyi és megyei önkormányzatok, himnusszal veszi kezdetét minden tömegrendezvény és focimeccs, ill. a közrádió és köztévé is naponta eljátssza majd a ’Zeng az ég a Tátrán’-t. A tanácstermekben, a tantermekben a fõ falra az állam címere mellé kötelezõen felkerül a nemzeti lobogó, a himnusz szövege és az alkotmány preambuluma.” Bizony kész röhej, hogy a tót állam így akarja honszeretetre buzdítani feledékeny vagy renitens polgárait; esetleg Robert Fico és társai ezzel próbálnak további voksokat gyûjteni a következõ választáson; de könnyen lehet, hogy ez az egész nem más, mint egy burkolt hadüzenet a „déli szomszédoknak”, vagyis a magyaroknak. Még jó, hogy a „kötelezõ állampolgári hûségesküt” végül kihagyták belõle, mert mégsem akartak teljesen nevetségessé válni. A dolog pikantériája az, hogy az egész április elsején, a bolondok napján lépett volna hatályba, ha a köztársasági elnök (a szintén magyargyûlölõ Ivan Gasparovic) is aláírja. Ám szerencsére ennél több esze volt, ezért szignálás helyett visszautalta az országgyûlésnek, annál is inkább, mert a muszáj-hazafiság efféle kinyilvánítása rendkívüli anyagi terheket rótt volna az egyébként is válságos helyzetben levõ, megroggyant költségvetésükre.

Közben „felekezetre, nemzetiségre, nemre való tekintet nélkül” megindult a tiltakozás a képtelen jogszabály bevezetése ellen, úgy az iskolákban, mint a közszolgálati intézményekben s a civil szervezetekben. Mondhatni, hogy a tótok éppúgy pokolba kívánták, mint a saját véreink. Egy tanárnõ a következõképpen summázta véleményét: „Elutasítom ezt, az iskolákban van hazafias nevelés, ezzel a törvénnyel viszont pont ellenkezõ hatást érnek el. Amit a diákoknak kötelezõen kell tenni, azt nem fogják örömmel csinálni.“ Ugyanakkor többen kíváncsian megkérdezték, hogy a képviselõ urak és hölgyek ugyan mibõl s honnan kívánják elõteremteni az agyament ötlet finanszírozásához szükséges összegeket, mert hát a hazafiság eme fölöslegesen hivalkodó kifejezése nem olcsó mulatság még „Tótországban” sem. Nézetem szerint a hazafiságnak a szívben és a lélekben kell élnie (vagy nem élnie), arról értelmetlen egy nyakatekert, átláthatatlan törvényt hozni. Normális jogállamban (Slotákia biztosan nem ilyen!) a magyar vagy bármely más nemzetiségi (kisebbségi) himnusz éneklését s a zászlók lengetését, a felségjelvények (címer stb.) viselését egyáltalán nem lehet betiltani, mint ahogy a többségi himnusz eldalolásának jogi kikényszerítése is kafkai abszurditás. Méltó válaszként tehát – minden keserû vonzata dacára – harsányan röhögjünk rajtuk, a hasunkat fogva!

Nos, mielõtt legördülne a függöny ebben az alpári tragikomédiában, lássuk a happy endet. A józan belátás végül gyõzött a tömény hülyeség fölött, mert a parlament másodszorra már elutasította az eredeti koncepciót, s helyette a sokkal mérsékeltebb „jelképtörvényt” szavazta meg. Ennek értelmében a himnuszt csak a tanév kezdetén kell elénekelni, továbbá minden iskolában (tehát a magyar nyelvûekben s az egyháziakban is!) csak egy központi helyen kell kifüggeszteni a fönt említett „szlovák” szimbólumokat, azaz nem minden tanteremben. Ez persze még így is roppant megalázó ránk nézve, s elég okot nyújt arra, hogy rendesen megutáljuk (drótos)tót „testvéreinket” szõröstül-bõröstül. Ébredj Felvidék, ocsúdj magyarság mindenütt a Kárpát-medencében! Ideje, hogy visszaszerezzük orvul elbitorolt országunkat, s ideje annak is, hogy a bárhonnan jött sehonnai bitangok végre megismerjék, milyen is az igazi magyar hazafiság, amelyet nem a törvény erejével kell magunkra kényszeríteni!

2.) A görög államcsõd az EU összeomlását is jelentheti

Többször is írtam már az EU-ról (lásd pl. „Végsõ kisemmizésünk és likvidálásunk az EU-ban”); e dolgozataimban részletesen taglaltam annak antidemokratikus, neoliberális-globalista voltát, amely nem a tagországok s az egyes nemzetek érdekeit szolgálja; hanem diktatórikus-föderatív fölépítésével egy központi multinacionális bankárkaszt, egy rohamosan körvonalazódó szabadkõmûves-zsidó világállam törekvéseinek rendel alá mindent, nem törõdve senkivel és semmivel, gátlástalanul keresztülgázolva minden emberi szenvedésen és szabadságvágyon. Egy ilyen behemót szuperhatalommal, egy efféle érzéketlen, istentelen és antihumánus gólemmel nincs esélyünk külön-külön szembeszállni; csak az európai népek együttes cselekvése, azaz fölkelése vagy szabadságharca vezethet tartós eredményre. Vannak, akik szerint létezik „békés” megoldás is; szerintem azonban túl sok forog kockán ahhoz, hogy a háttérhatalom zsarnokai és jól fizetett helytartói belássák: az általuk képviselt rémálom megvalósíthatatlan, s abba egész Európa beledöglik, vagy õsemberi szintre süllyed. Nincs tehát más út, mint az erõszak ellen erõvel föllépni, mert a ránk telepedett élõsdi fajta nem ért a világos szóból addig, amíg az ormányára nem sóznak egy jókorát. Itt is fennáll az, amit Magyarország viszonylatában már számtalanszor szétkürtöltem, hogy ez a korrupt, sátáni rendszer belülrõl nem reformálható-, javítható meg, hibái és bûnei nem küszöbölhetõk ki semmilyen módon, csak ha vesszük a fáradságot, és együttesen odacsapunk. (Képzeljük el Zrínyit, aki a szigetvári kitörés helyett a törökkel egyezkedik egy közös „munkavacsorán”, a megszállásunkat követõ harács és dézsma szedésének „zökkenõmentessé” tételérõl. Erõs fantázia kell hozzá! Ha dicsõ elõdeink valaha is úgy viselkedtek volna, mint mai züllött árulóink, országunk már a térképen se létezne!) Amennyiben ezt nem tesszük meg azonnal és igen határozottan, akkor el kell viselnünk, hogy egyenként kivéreztessenek és rabszolgasorba taszítsanak bennünket. Hazánk ma Európa „beteg lova”, s a mi helyzetünk sokkal katasztrofálisabb, mint bármelyik másik országé; mivel azonban szívósságunk, türelmünk és tûrõképességünk mérföldekkel megelõzi a többiekét, ezért nem is nagyon fáj senkinek, ha szép csendben kimúlunk a világból. Más a leányzó fekvése Görögországban, aminek „legatyásodása” már inkább okot ad az összhéber aggodalomra és a delikvens „megmentésére”, mint a megvetett, páriának tekintett, senkit sem bántó, csontvázáig lecsupaszított Magyarország. No de vizsgáljuk meg, mi is történt Zorbász földjén, a napsütötte Hellaszban.

Görögország lakossága ma is messze jobb kondícióban, 4-5-ször magasabb színvonalon él nálunk, tehát kíváncsi lennék, hogy vajon miként viselné el azt, ha hirtelen a mi nyomorszintünkre süllyedne. (Valószínûleg megõrülne bánatában, és tömegesen ugrana le a Taigetoszról vagy az Olimposzról.) Persze ez nem jelenti azt, hogy ott olajozottan mennének a dolgok, csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy a magyarok határtalanul boldogok lennének, ha egy csoda folytán a görögök kedvezõbb nívójára „zuhannának” (fölülírva a gravitáció egyetemes törvényét). Görögország egyébként nem tartozik az EU „nagyjai” közé (mint Németország, Franciaország, Anglia, Itália), hanem az ún. perem-országok sorába, kb. Portugáliával, Írországgal és Spanyolországgal azonos kategóriába. Egy gúnyos angol kifejezéssel négyüket PIGS-nek (disznók!) nevezik, országaik kezdõbetûit összevonva. Ezek az országok érdemben nem szólhatnak bele az EU belsõ ügyeibe, mivel azonban részei az euro-zónának, sorsuk elég fontos a szervezet számára. Eleinte többnyire az EU támogatottjai voltak, tehát nem fosztották ki õket brutálisan; ez némileg megváltozott a keleti „szocialista blokk” tagjainak késõbbi csatlakoztatása következtében, mivel a „feneketlen bõségszaru” lassacskán soványodni kezdett.

Georgiosz Papandreu vezetésével Görögországban jelenleg baloldali kormány regnál, ami nem mondható éppen „tisztakezûnek”, noha korrupcióban, törvényszegésben és egyéb „disznó”ságokban meg sem közelíti a Horn, Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai által tökélyre vitt, alulmúlhatatlan mércét. Az õ csõd-közeli állapotuk világosan mutatja, hogy a neoliberális piacgazdaságnak (lényegében multináci rablókapitalizmus) és a nyugati típusú áldemokráciának (egy faji felsõbbrendûség elvén szervezõdõ „monetáris elit” totális diktatúrája a tehetetlen tömegek felett) mindenütt befellegzett, mert az egész mérgezett levest a kisemberek torkán próbálják lenyomni, akik nyilván nem sokáig bírják az egyre durvább terhelést. Görögország eljutott az utolsó húr elpattanásáig, mert nem óhajtja föladni eddigi kényelmes, viszonylagos jólétét. Márpedig a pénzszivattyú itt is mûködik, s az adósságcsapda oly mértékben köréjük zárult, hogy normális módon innen nincs szabadulás. Ezért eleinte a gazdasági mutatók manipulálásával, „kegyes csalások” elkövetésével, a valós helyzet letagadásával védekeztek, de végül csak leleplezõdtek, s elismerték a teljes csõd beálltát. (Magyarország már évek óta ugyanitt tart, sõt nagyobb bajban van, de mivel még nem vezettük be az eurót, nem kockáztatnak miattunk semmit.) Ez egyben a fizetésképtelenség megállapítását is jelenti, vagyis azt, hogy önerõbõl már nem képesek a fölhalmozódott adósságot és kamatait törleszteni; ugyanakkor a gazdaságot, az életszínvonalat s az államháztartást is a megszokott keretek közt tartani, tehát jöjjön, aminek jönnie kell. Itt azonban nem csupán róluk, hanem az egész euro-övezet létérõl, sõt az EU fönnmaradásáról van szó. Ezért az agytröszt nyomban a „hónuk alá nyúlt”, hiszen észlelte a könnyen futótûzként szétterjedõ veszélyt, amit elemi érdeke csírájában elfojtani. Bizony a „disznók” többi országánál is a küszöbön ólálkodik a pénzrendszer összeomlása, s ennyi becsõdölt gazdaságot egyszerre lehetetlen megsegíteni. A gond csak az, hogy a 3 éves futamidõre felajánlott 110-120 milliárd eurónyi kölcsön (ennek 2/3-át vállalja az EU, 1/3-át pedig az IMF) csupán tüneti kezelést jelent, mely nem a kiváltó okokat szünteti meg, hanem a következményeiket próbálja orvosolni, abszolút esélytelenül; ráadásul komoly terheket ró a többi tagországra is. Az EU bennfentes komisszárjai azonban már nem törõdnek azzal, hogy mi mibe kerül, hiszen õk az egész ingatag birodalmat szeretnék stabilizálni, mely néhány év alatt úgy összedõlhet, mint kártyavár egy kósza tüsszentéstõl.

Görögországot (is) vasmarokkal szorítja a globális háttérhatalom, s hiába próbált kibújni a rá oktrojált megszorítások és „szerkezeti átalakítások” alól, egyelõre õ húzta a rövidebbet, s kormányszinten máris beletörõdött elkerülhetetlen sorsába. A pénzvilág kíméletlenül kiadta a szokásos „válsággyógyító” ukázt (a Bokros-csomag ottani megfelelõje!): bérbefagyasztás, nyugdíjcsökkentés, a nyugdíjkorhatár növelése 65 évre, adóemelések, a szociális juttatások megnyirbálása stb. A nép körében persze elemi erõvel tört föl a lázadás; sztrájkok, tömegtüntetések, kemény zavargások robbantak ki. Molotov-koktélokkal és botokkal támadtak a rendõrökre, bankokat, gépkocsikat gyújtottak föl, betörtek a televízióba, általános fölkelésre szólították Európa népeit, azaz sok mindent megpróbáltak elkeseredésükben. Nyilván nem adták még föl, de egyedül aligha boldogulhatnak, s jelenleg úgy tûnik, hogy a szolidaritás helyett az uniós többség az egyéni menekülési utakat választja. Ezzel az elsõ fordulót a cionista banda nyerte, de még nem lefutott a mérkõzés. Elõbb-utóbb mindenkire rákerül a sor, s ha legalább 3-4 újabb ország gazdasága is „bedõl”, akkor bizony eluralkodik mindenütt a káosz és a pánik, s az EU lehúzhatja a rolót, az egyes nemzetek pedig megünnepelhetik a szabadságot. (Biztató jel az is, hogy ahova mi beléptünk – pl. Osztrák-Magyar Monarchia, KGST, Varsói Szerzõdés –, az eddig rendre szétrohadt és megszûnt; miért lenne másképp az EU-val és a NATO-val? Mi ritkán gyõzünk, de minden ellenségünket, gyarmatosító megszállónkat túléljük, a történelmi tapasztalatok szerint!) Persze ezek az Európát s a világ oroszlánrészét bekebelezõ vámpírok nem adják meg könnyen magukat, s ha szükségesnek érzik, egy újabb népirtó háborútól sem riadnak vissza. Nem kizárható az sem, hogy Görögországot szándékosan döntötték romba, mert egyfajta „válságmodellnek”, laboratóriumnak tekintik, ahol kipróbálhatják sajátos „gyógymódjaikat”. Afelõl viszont nincs kétségem, hogy végül elbuknak a sötétség erõi, hiába áll rendelkezésükre a pokol összes vagyona és elrettentõ fegyveres arzenálja.

Meggyõzõdésem, hogy Európa csak a magyar példára, a tökéletességet közelítõ Szentkorona-értékrendre alapozva mászhat ki a szakadékból, s valósíthatja meg a fenntartható életet. Ez egyben az EU és minden hasonló terjeszkedõ, vérszívó, a nemzeteket kényszerzubbonyba, közös akolba záró, kártékony óriásbirodalom fölszámolását is maga után vonja. Európa jövõje csak szabad, független, önazonosságukat, értékeiket megtartó és egyenrangú nemzetek önkéntes és kölcsönös elõnyöket nyújtó szövetkezésén nyugodhat, ami nem más, mint egy laza konföderáció. Minden más út zsákutca, s az efféle meddõ, esztelen, borzasztó szenvedésekkel, nyomorúsággal és pusztulással járó kísérleteket egyszer s mindenkorra be kell fejezni; s örökre meg kell semmisíteni, vagy számûzni kell körünkbõl azokat a sátáni figurákat, akik önzõ érdekeiknek készek bárkit és bármit alárendelni, akik Istent játszva, gátlástalanul uralni kívánják a halált és az értelmes életet.

3.) Furcsán startol az Orbán-kormány

Bevallom, sosem kedveltem a Fideszt (sem a vazallussá morzsolt, eltaknyolódott KDNP-t), sem pedig Likud Viktort, mert az indulásuk sem tetszett; de nem bíztam korábbi liberálisból konzervatívvá, baloldaliból jobboldalivá, ateistából hívõ kereszténnyé váló metamorfózisukban sem. Azért, hogy „pálfordulásuk” õszintének hasson, sokkal többet kellett volna a gyakorlatban is tenniük nemzeti ügyeinkért az üresen csengõ verbális handabandázásoknál. Különösen az elmúlt 8 év passzív, sõt gyáván megalkuvó „ellenzékisége” int arra, és gyõz meg róla, hogy ne reméljek tõlük semmi jót a jövõben sem. (Akik még mindig bíznak bennük, vagy javíthatatlanul agymosottak, vagy valamilyen önös érdekük fûzõdik hozzá. Mindenesetre nem próbálom lebeszélni õket tévedésükrõl, hiszen elvakult fanatikusokkal fölösleges vitákba, veszekedésekbe bonyolódni. Ezt még a sokkal szimpatikusabb Jobbikért se tenném meg. Le merem szögezni azt is, hogy egyetlen párt sem ér meg annyit, hogy értük két vagy több becsületes magyar egymásnak essen!) Ettõl függetlenül nem vagyok a fideszesek rosszakarója, ellendrukkere, s egyelõre nem is török pálcát fölöttük; hiszen elvem az, hogy minden kormánynak adjuk meg a lehetõséget, hogy bizonyítson, vagyis valósítsa meg ígéreteit, hajtsa végre tervezett programját, ha tudja. Mivel hivatalosan még össze sem ült az új országgyûlés, s valójában még meg sem alakult a második Orbán-kormány, ezért se hideget, se meleget nem szólhat senki a tetteikrõl. Sajnos azonban a dolog mégsem ilyen egyszerû, hiszen már szolgálatba lépésük elõtt is szaporodnak az aggasztó jelek, amelyek mellett nem mehetünk el a fejünket félrefordítva. Lássuk konkrétabban, mikre is gondolok!

Az, hogy több tárca összevonásával nagyjából 9 (ebbõl 5 csúcs-) minisztériumot állítanak fel, s ezzel úgymond takarékoskodnak, azaz csökkentik a bürokráciát, a magasan fizetett aktatologató hivatalnokok seregét, még üdvözölhetõ is lenne. Viszont az is benne van a pakliban, hogyha a hagyományos ágazatok nem rendelkeznek saját arculattal, s azokat hozzáértõ szakemberek helyett „megbízható” politikusok irányítják, akkor elmosódnak a határok, s elkenhetõ lesz a felelõsség, a számonkérhetõség is. Márpedig ez adott esetekben sokkal többe kerülhet a nemzetnek, mint a valamivel nagyobb bérköltség. Másfelõl kevesebb nagyhatalmú „szuperhivatalnokot” könnyebb megvásárolni, megzsarolni, vagy egyéb módokon kézben tartani, mint ha többen vannak. Ezt a miniszteriális rendszert még soha senki nem próbálta ki, ezért kötve hiszem, hogy az ország mostani tragikus állapotában épp arra van szükségünk, hogy tovább kísérletezzenek velünk, mint az erre szánt szerencsétlen egerekkel. Nem árt egy pillantást vetni a leendõ miniszterek listájára sem, fõként azokat megemlítve, akik már korábban is bizonyították teljes alkalmatlanságukat és becstelenségüket. Van egy szörnyû sejtésem (Orbán magától nem lehet ennyire hülye!), hogy kormányának tagjait nem a leendõ miniszterelnök válogatta össze, hanem valakik „súgtak neki” a háttérbõl; s ezzel tulajdonképpen kódolták is az új kabinet idõ elõtti bukását, hiszen fogható, dróton rángatható gazemberekkel aligha felelhet meg az exponenciálisan növekvõ igényeknek, mondhatni: csodavárásoknak.

A belügyminiszter a rosszarcú, ám „sokat tapasztalt” Pintér Sándor lesz. Feladata a rend és a közbiztonság azonnali helyreállítása, az elszámoltatások, felelõsségre vonások szigorú és igazságos lebonyolítása, a bármilyen etnikumhoz tartozó bûnözõk (pl. „fehérgalléros” zsidók, „bodzagyûjtõ” cigányok) kézre kerítése. Nem mellékesen az egyik, ha nem az ország legnagyobb maffiafõnökérõl van szó, aki feje búbjáig sáros az olajszõkítési ügyekben, s egy rakás más törvénytelen dologban: mint hamisítás, sikkasztás, adócsalás, csempészés, korrupció, az ellenfelek megfenyegetése s talán likvidáltatása is (köztük több tényfeltáró rendõrtiszt különös „öngyilkossága”!); az ördög tudná mindet tételesen fölsorolni. Még be sem iktatták õkelmét, máris pofátlanul kijelentette, hogy szerinte volt (?) üzlettársa és haverja, Gergényi Péter fõkapitány ártatlan a 2006 szeptemberében (az õszödi beszéd nyomán) kirobbant, majd az október 23-án folytatódó tüntetések terrorisztikus elfojtásában; noha ezernyi dokumentum, följelentés és perirat bizonyítja ennek ellenkezõjét, sõt azt is, hogy ebben a bûnhalmazban maga Gyurcsótány is vastagon benne volt. Õszintén, hiszi-e valaki, hogy Pintér „úr” megtagadja tegnapi önmagát, s holnaptól a rend megtisztult, feddhetetlen bástyájává válik? Mert annak a Lipótmezõn lenne a helye, ha közben azt is meg nem szüntették volna. Még a legfanatikusabb fideszesek is tiltakoznak kinevezése ellen; persze a balliberális zsiványok s az egyéb szabadon mászkáló börtöntöltelékek, akasztófavirágok nyilván jót röhögnek a markukba.

A külügyminiszteri poszt várományosa az egykori 3 per akárhányas (besúgó) ügynök és õsbolsi, valamint bilderberges (szabadkõmûves) Martonyi János; aki nagy hozzáértéssel, következetesen megmutatta már, hogy milyen jártas a gyáva meghunyászkodásban, a magyar érdekek simulékony feladásában, az idegen hódítók elvárásainak szervilis kiszolgálásában, a területrabló utódállamokkal ápolt „jószomszédi viszony” szorosabbra fûzésében stb. Csak rá kell nézni az egyébként öntelten pöffeszkedõ „karrierdiplomata” „erõtõl duzzadó”, kackiás bajusszal ékesített alakjára, s garantáltan olyan hányingerünk lesz, hogy egy hétig ételt-italt nem vehetünk magunkhoz. (Jó recept a fogyókúrára: evés helyett ízlelgesse Martonyi elvtársat!) Hát bizony, vele is csak egy patkánnyal több lesz a zenekarban, ám ha rajtam múlna, még a vonó gyantázását se bíznám rá jó szívvel. Mintegy igazolásául véleményemnek, Martonyi még „civilként” Tótországban járt a minap, ahol jobbágyi alázattal „tájékoztatta” Ficóékat a tervezett kettõs állampolgárság bevezetésérõl, mintha ez a legcsekélyebb mértékben is folyton hõbörgõ, magyarfaló ellenségeinkre tartozna. Mivel a hajdani állampolgárság visszaadása kizárólagos belügyünk (ahhoz senki idegennek semmi köze sincs!), ezért Jancsi bohóc e „látogatásával” az önfeladás klasszikus iskolapéldáját valósította meg.

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium fõnöke az echte zsidó Fellegi Tamás lesz (mellesleg „vakoló” is!), akinek elsõdleges feladata a közvagyon védelme (kecskére bízták a káposztát!) s a fosztogató oligarchák megfékezése; továbbá a hazai és EU-s források gyors és hatékony elosztása, a közbeszerzések egyszerûsítése, a magyar vállalkozások elõnyhöz juttatása az uniós versenytársakkal szemben, meg ehhez hasonló körmönfont ámítások. Hát ezen a döbbenetes választáson még kínomban se mosolyoghatnék, noha kabaréba illõ. Ezt a rendkívül fontos posztot akár közvetlenül a Mazsihiszre is testálhatta volna Viktorunk, hiszen javarészt úgyis õk és körülmetélt hitsorsosaik fölözik le mindenbõl a hasznot. Szegény Magyarország, jaj neked, ha ily „gondos gazdákra”, ilyen „puhatestû õrangyalokra” és „törzsökös hazafiakra” számíthatsz csak élethalálharcodban!

Tovább nem részletezem, csupán megemlítem a hátralevõ neveket: Matolcsy György (gazdaság), Réthelyi Miklós (Nemzeti Erõforrások Minisztériuma; õt nem ismerem), Fazekas Sándor (vidékfejlesztési miniszter; róla sem hallottam eddig), Hende Csaba (honvédelem), Semjén Zsolt (miniszterelnök-helyettes), Navracsics Tibor (Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium), Varga Mihály (kancellária-miniszter; talán az egyedüli használható ember). Összességében: siralmas névsor; egy fertály óra alatt különb csapatot verbuválnék a baráti körömbõl!

Nem irigylem Orbánt, ha ezzel a „zsákban futó”, hátramozdító (cirkuszi) társulattal „világrengetõ” rekordokra készül. Márpedig, ha a Himaláját kell meghódítani, akkor bizony édeskevés, ha csupán a Kékestetõt képesek megmászni. Nem szeretném elkiabálni, de attól tartok, fogunk mi még bõven tüntetni Viktor-Viktorék ellen is, ha ezután se jutunk egyrõl a kettõre. (Kossuth tér visszatér? Lehet, hogy korai volt még elbúcsúzni?) Hát majd meglátjuk! – remélte a vak is. S még valami. A Jobbik szüntelen támadása, lejáratása helyett talán nem ártott volna már a kampányban s azóta is arra készülni, hogy leszámoljanak végre dögrovásra került hazánk valódi tönkretevõivel, hétpróbás banditáival; mert ebbõl a farizeusi magatartásból még egy csendes portörlés sem következhet, nemhogy egy alapos nagytakarítás!

4.) Egy mítosz vége – Tõkés erkölcsi és politikai bukása

Tõkés László az oláhországi, Ceausescu-ellenes „palotaforradalom” (ill. katonai-szekuritátés puccs) idején, 1989-ben vált az egész Kárpát-medencében, sõt Európában is ismert ellenállóvá, akkor magasztosult legendás hõssé; melyet elsõsorban Chrudinák Alajosnak köszönhet, aki a Panoráma címû TV-mûsorában nyújtott neki többszöri megszólalási lehetõséget. (Ma már ez aligha lenne elég, de hol voltak még akkor az ún. „nagy kereskedelmi médiumok”, amik napjaink közfigyelmét uralják.) Tõkés az elsõ pillanatban megdobogtatta a szíveket, és szerénységével, okos beszédével, szívós elszántságot tanúsító lendületével, a nemzet és Isten iránti elkötelezettségével azonnal naggyá nõtt a szemünkben. Végre egy olyan hazafi, egy olyan vezetõnek született, karizmatikus ember – mondtuk ezt sokan –, aki nem érdemtelenül emelkedett ki a szürke tömegbõl. Legalább egy évtizedig töretlenül meg is õrizte népszerûségét, amolyan fényes állócsillaggá vált eléggé piszkos közéletünk egén. Számos esetben fejtette ki véleményét különbözõ nemzeti sorskérdéseinkben, elsõsorban persze erdélyi ügyekben, s nem emlékszem arra, hogy tévedett vagy hibázott volna. Nyilván ezért választották fiatalon református püspökké, s az akkoriban induló RMDSZ-ben is sokáig vezetõ szerepet töltött be. Utóbbiból való fokozatos kiszorítása Markó Béla (volt komcsi és szekus poéta) elnöksége alatt kezdõdött. A Csonkaországhoz hasonlóan Erdélyben is minden pozíciót elleptek a gátlástalan, az idegen törekvéseket készséggel kiszolgáló balliberális ügynökök, akik rövidesen zátonyra futtatták az ottani magyarság ébredését és fölemelkedését. Tõkés jó darabig keményen ostorozta ezeket a selejtes haszonlesõket, s nem vállalt velük semmilyen közösséget. Ennek „jutalma” lett tiszteletbeli elnökké választása (azaz parkoló pályára helyezése), majd végül e névleges cím megszüntetésével formális kizárása a pártból. Az oláh és magyar haramiákkal szembeni szüntelen kétfrontos küzdelme miatt megkopott kissé a korábbi nimbusza, de komolyabb törést még nem szenvedett pályája. Aztán késõbb már melléfogásokat, vargabetûket is felfedeztem nála, de mindezek eltörpültek korábbi érdemei mellett. Úgy gondoltam, nem szabad õt bántani, és mindig többet elnéztem neki, mint bárki másnak, aki a politika mocsarába keveredett. Hosszú ideig vártam arra, hátha visszatér korábbi önmagához, de már látom, hogy erre nincs remény. Az embernyúzó gépezet õt is kíméletlenül bedarálta, prostituálta, amit õszintén sajnálok, de tovább már nem hallgathatok. Lássuk tehát, hogyan jutott el Tõkés a „hallgatás falának” áttörésétõl a „házasság falának” lebontásáig.

Elõször a ’90-es évek közepén kaptam föl a fejem, amikor arról hallottam, hogy egy ópusztaszeri nemzeti rendezvény egyik árusát följelentette, mert irredenta portékákat kínált a vevõknek; köztük Nagy-Magyarországot ábrázoló térképeket, plakátokat és jelvényeket. Eléggé elcsodálkoztam ekkor Tõkés besúgással fölérõ vádaskodásán, de átléptem rajta azzal, hogy tán azért tette, mert õt magát is gyakran irredentizmussal rágalmazzák (sajnos sohasem volt az!), s meglehet, hogy e ravaszsággal akarta kifogni a szelet a vitorlájukból. Aztán sokáig semmi visszásságot nem hallottam róla, majd megbotránkoztam néhány olyan kijelentésén, melyekben a sorsüldözött, porig alázott magyarság körülményeit a zsidók biblikus töltésû vesszõfutásához hasonlította. Akkor ezeket a fals véleményeit azzal magyaráztam, hogy nyilván nem ismeri kellõképpen a történelmet, különben nem mondana ekkora butaságokat. Most már vitathatatlan, hogy nem errõl volt szó, hanem egyszerû karrierépítõ talpnyalásról, hiszen betegesen eltorzult korunkban az érvényesülés kizárólag Izraelen át vezet (lehetõleg persze a magyarság értékeinek kigúnyolásával, becsmérlésével is fûszerezve).

Közben máig tartó politikai kacskaringói, kilengései is szépen szaporodtak. A ’90-es évek vége felé többször is elhatárolódott a „szélsõséges” MIÉP-tõl, viszont „testvéri kapcsolatokat” ápolt Orbánnal és a Fidesszel. Az RMDSZ-tõl és Markóéktól való érthetõ eltávolodása után megalapította az EMNT-t (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács), de komolyabb eredményeket nem tudott vele felmutatni; inkább csak a fõsodratú RMDSZ szalonellenzékévé degradálta. Az SZNT (Székely Nemzeti Tanács) lényegében azért alakult meg, mert a radikálisabb székelyek megunták a semmittevést, s Tõkésnél jóval határozottabban követelték a területi autonómiát és az önrendelkezést. A püspök úr ezért folyton kárhoztatta õket „külön-utasságukért”, s óvta legharcosabb társait a Székely Köztársaság kikiáltásától, sõt a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyûlést egy Markóval közösen szervezett ellenrendezvénnyel akarta megtorpedózni. Közben többször is „udvarolt” a zsidó világhódítóknak, s elbagatellizálta, vagy tagadta Magyarország izraeli megszállásának napnál világosabb tényeit. A 2007-es romániai EU-s választáson független jelöltként (sok lelkes civil támogatásával + Orbán rásegítésével) bejutott az Európai Parlamentbe. Nem volt bölcs lépés részérõl, hogy ezért föladta egyházi hivatását, s lényegében híveit cserbenhagyva kiköltözött Brüsszelbe. Még visszatetszõbbnek hatott ennél is, hogy 2009-ben a sérelmes elõzményeket félresöpörve „szövetkezett” a kollaboráns Markóékkal, s immár az RMDSZ listavezetõjeként szerzett újabb mandátumot. Majd tetézve ezt, kint is elkövetett egy súlyos hibát: fülét-farkát behúzva csatlakozott ahhoz a színtelen-szagtalan Néppárthoz, mely az elõzõ ciklusban megtagadta a felvételét.

Lassan már-már eljutott a nemzetárulásig. Üldözöttbõl a sötét erõk befogadottja lett. Többszöri megkeresés és egyeztetési szándék dacára kutyába sem vette a HVIM-et (64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom); s egy alkalommal kinyilatkoztatta, hogy Vona Gáborral nem szív egyazon levegõt. Ugyanakkor zokszó nélkül elfogadta a nyíltan magyarellenes Traian Basescu elnök kitüntetését. A minapi hazai választások után pedig fölösleges és ostoba kijelentéseket tett: a Fidesz gyõzelmét isteni igazságszolgáltatásnak nevezte, s úgy vélte, igen jól tette az „államférfiúi nagyságot csillogtató” Orbán, hogy kétszeri veresége után sem mondott le pártelnöki tisztségérõl; a Jobbikot viszont – meglátása szerint – nem a jóindulat vezérli. A Jobbik 3 uniós képviselõjérõl azt nyilatkozta, hogy összevissza vagdalkoznak; Szegedi Csanádot külön is „figyelmeztette”, hogy ne képviselje nála radikálisabban az (erdélyi) autonómiát – miközben õ gyakorlatilag semmit sem tesz érte. Nos, ennyi már elég volt nekem a teljes kiábránduláshoz, de a végsõ lökést a megszólaláshoz az adta meg, hogy néhány hete tudomásomra jutottak magánéletének elképesztõ ocsmányságai.

Nem vagyok egy álszent, prûd fazon, s noha nem helyeslem, nem ítélem meg túl szigorúan, ha valaki olykor megcsalja a házastársát. Másképpen billen azonban a mérleg nyelve, ha ezt egy felszentelt püspök követi el, ráadásul úton-útfélen, még a látszatra sem ügyelve, s közben a családját is kirívóan elhanyagolva. Mindezt Isten nagyobb dicsõségére? Hogyan prédikál egy ilyen alak a jó erkölcsökrõl és a házastársi hûségrõl? Nem sül le a bõr a képérõl? Ha nem fért össze a hitvesével, akkor még mindig tisztességesebb lett volna elválni tõle, mint 20 éven át megalázni, s érzékenységét semmibe venni. Nem célom bárki személyes ügyeiben vájkálni, mivel azonban nem leplezek le vele semmilyen titkot, közreadok néhány idézetet Tõkés feleségének (Joó Edit) a ref. presbitériumhoz címzett levelébõl, melyet válókeresetének beadása elõtt fogalmazott meg.

„Semmilyen rendezvényen nem kívánok részt venni férjem, T. L. társaságában, aki egykori hõsies kitartásomat és messzemenõ önfeláldozásomat a késõbbi 20 év alatt számtalanszor meggyalázta. A következmények felelõs tudatában kijelentem, hogy nem érdemelte meg akkori helytállásomat és végletekig menõ odaadásomat. Vele és érte még egyszer ezt az áldozatot nem vállalnám… A ’89-es novemberi betöréskor (a szekusok támadására céloz – S. A.) engem küldött az ajtóhoz, hogy megvédjem (nem vall nagyfokú bátorságra! – S. A.)… Hátat fordított nekem is, mint megannyi temesvári bajtársának, s egyéni érdemeként tüntette föl mindazt, ami közös verejtékezésünk terméke volt…. A jelenben maradék családi életünket is felszámolta, magamra hagyott, a magányba taszított, kiköltözött külföldre (az EU-s képviselõség ürügyén – S. A.), és saját külön-utas életét hivatalosan megalapozta.”

E levél valódisága bizonyítást nyert (Edit asszony maga igazolta), ennek dacára Tõkés hetekig közönséges hamisítványnak bélyegezte, míg végül csak kibújt a szög a zsákból. Lehet, hogy az igazi hamisítvány maga Tõkés, akinek „dicsfénye” talmi csillogás csupán? S vajon másoknak, más ügyekben is hasonlóan blöfföl? Olvastam azt is róla, hogy szûkebb környezetét durván terrorizálja, kihasználja, s az érdekeivel ütközõkkel szemben hajlamos a bosszúállásra. Nem folytatom, mert nem szeretném egy gátlástalan szörnyeteg portréját megfesteni, aki már rég letért a krisztusi útról, ha egyáltalán valaha járt rajta. Vajon ezek után hihetünk-e Tõkésnek a gyakorta nyilvánosságra hozott „egyházi ügynöklistáit” illetõen, vagy ezek is csak személyes leszámolásainak eszközei? S végül melyik az igazi arca, a régi, vagy a mostani? Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni; de fölöttébb elszomorít, hogy ekkorát csalódtam benne, s szinte a szemem (a szemünk) elõtt vált semmivé egy hajdan derék magyar, aki túlélte a saját mítoszát.