Siklósi András

A fehér Amerikának vége - néger elnök az USA-ban!

Amikor rövid értékelésemet írom, még nincsenek pontos, végleges eredmények, de már egyértelmûen eldõlt, hogy az amerikai elnökválasztást sajátos históriájuk során elõször egy színes bõrû jelölt nyerte, méghozzá minden elõzetes várakozást fölülmúló fölénnyel. (A szenátusban s a képviselõházban is a demokraták kerültek többségbe az elõzetes jelentések szerint.)

Az elmúlt 10-20 évben a cionista irányultságú, haszon-központú, agresszív hódító politika kimerítette, tönkretette az USA-t, sõt alapjaiban rengette meg az egész világot. Különösen az utolsó 8 év, a republikánus Bush-adminisztráció okozott súlyos, helyrehozhatatlan károkat mindenütt. Egyértelmûen megbukott, vagy válságba került a liberális (ál)demokrácia, a fiktív pénzekre alapozott, multinacionális cég-hálózatokra és monopóliumokra épülõ „piacgazdaság", de kivihetetlennek bizonyult a fenntartható növekedés s a konföderális, félgyarmati függést jelentõ (lásd még EU!) „nyitott", hedonisztikus fogyasztói társadalom eszméje is. Az USA gazdaságilag és kulturálisan is a csõd szélére jutott; a zsidó bankár-lobbi állami és internacionális terrorja, mérhetetlen harácsolása úgy szétzilálta az ország valutáját, hogy ma a dollár annyit sem ér, mint a papír, amire nyomják. Ráadásul ezt a katasztrófát úgy próbálták meg elhárítani, hogy (a szeptember 11-i ikertornyos provokáció ürügyén, valójában izraeli érdekekért) oktalan háborúkat kezdtek Afganisztán és Irak ellen, továbbá kilátásba helyezték Szíria, Irán és más nemzetek megtámadását is. A szintén judaista érdekeltségû bolsevizmus megbuktatása s a rettenetes (rettenthetetlen?) Szovjetunió összeomlása után bolygónk egy rövid idõszakra egypólusúvá vált, melyben az Egyesült Államok a „világcsendõr" szerepét töltötte be, sajnos roppant esztelen, kihívó és egoista módon. A világ meggyûlölte az embertelen és istentelen Izraelt, ám rajta keresztül legfõbb kiszolgálóját, az USA-t is. Mindeközben hihetetlenül megerõsödtek az ázsiai népek, fõképpen a felemás (kapitalista gazdasággal és kommunisztikus rezsimmel bíró) Kína fejlõdött rendkívül gyorsan. Mára világossá vált, hogy a világ több súlypontúvá alakult, s a „korlátlan lehetõségeknek", az „amerikai álomnak" mindörökre befellegzett. Noha technikai nívóját, katonai harckészségét tekintve az USA most még az élen jár, ezt az elõnyét is rövidesen elveszti; mivel a színesek hosszú évtizedek óta tartó bevándorlása, valamint lényegesen bõvebb szaporulata következtében a korábban domináns, viszonylag összetartó fehér lakosság bástyái, végvárai sorra elestek, majd kialakult a mai multietnikus-multikulturális katyvasz, ahol már régen nem beszélhetünk nemzeti egységrõl, de még szorosan vett érdekközösségrõl sem. (Szó sincs itt részemrõl rasszizmusról, faji megátalkodottságról, azonban józanul gondolkodó magyar hazafiként, természetesen a saját népemen túl, védem fehér fajtám pozícióit is!)

Az idei elnökválasztási kampány talán minden eddiginél silányabb személyi kínálattal indult. (Hol van már Washington, Lincoln, Kennedy, Nixon, Reagen, vagy akár Carter rátermettsége és közkedveltsége!) A konzervatív republikánusok eddigi politikájukkal eljátszották becsületüket, s az idióta, alkoholista, ugyanakkor messianisztikus George W. Bush minden elõdjénél népszerûtlenebbé vált. Ahhoz, hogy esetleg ismét nyerjenek, egy ragyogó képességû, energikus, gyökeres fordulatot végrehajtani képes jelöltet kellett volna állítaniuk, ám John McCain - ez a színtelen, szagtalan, enervált vénember - erre az óriási kihívásra minden tekintetben alkalmatlannak bizonyult. A liberális demokratáknak eleve jobbak voltak az esélyei, hiszen már 8 éve kiszorultak a közvetlen vezetésbõl, azaz nem okolhatók a mostani totális válságért. Barack Obama - szintén nem látszik egy politikai fenoménnak! - , aki elõzõleg már legyõzte a feminista Hillary Clintont (a volt elnök feleségét), félfekete létére sokkal vonzóbb egyéniség vetélytársánál, s pártja is ügyesebben sürgölõdött azért, hogy a széles néprétegekkel megismertesse, és eladja számukra az „árut". Obama fiatalosabbnak, frissebbnek, változtatásokra hajlamosabbnak, s egy hajszálnyival bátrabbnak is tûnt, valamint a szónoklatokban s a tv-vitákban is rendre lelépte ellenfelét. Persze azt említenem se kell, hogy mindkét fél egymást múlta fölül az Izraelhez s a belsõ cionista maffiához való törleszkedésben, alányalásban; hiszen jól tudták, hogy ezen megkerülhetetlen kövületek ellenében lehetetlen bármit elérni, nemhogy választást nyerni. Sõt tovább megyek: még egy gyõztes, bejegyzett elnök sem tehet úgyszólván semmit, ha erre az uralkodó, kiválasztott kaszt nem üti rá elfogadó, egyetértõ pecsétjét.

A kampány során orrhossznyival végig Obama vezetett, ám a számunkra szokatlan elektori szavazatok révén végül jelentõs elõnnyel futott be. Nagyjából 2/3-1/3 a kettõjük közti arány, tehát a nyertes kb. 2-szer annyi elektori voksot kap majd decemberben, ami jóval meghaladja a tényleges állampolgári szavazatok különbségét. Ez abból adódik, hogy azokban az államokban, ahol a jelölt gyõzött (akár néhány %-kal), valamennyi elektor köteles õt támogatni. Továbbá az sem mindegy, hogy ki melyik államban végzett jobban, hiszen 3 (Alaszka) és 55 (Kalifornia) közti elektori pontot kaphat a lakosság számarányának megfelelõen. A „nagy" államok közül Obamának sikerült megszereznie pl. California, Florida, New (Jew) York, Ohio, Pennsylvania és Illinois (mindegyik 20 pont fölötti) bizalmát, míg McCainnek csupán Texasét. Összességében tehát hiába oszlott meg nagyjából egyenlõen a balra vagy jobbra választó államok száma, a rendszerbõl következõen Obama immár vitathatatlanul az USA 44. elnöke lett (persze 2009 januárjában még hivatalosan is be kell iktatni hivatalába). A járatlanabbak kedvéért annyit még hadd tegyek hozzá, hogy ez a fondorlatosan kitalált kétpártrendszer (hazai megfelelõje az MSZP és a FIDESZ) tulajdonképpen egypártrendszer, hiszen az elnök valójában csak a nyilvánosságnak szánt reprezentatív bábu, a tényleges döntéseket mindig a bebetonozott háttérhatalom hozza. Az istenadta népnek ezért semmilyen hathatós beleszólása sincs a tulajdon dolgába. Ez hát a világszerte exportált-importált „amerikai demokrácia" lényege, s ezt a sátáni gyakorlatot „vette át" Európa zöme, beleértve Magyarországot is.

Nem sajnálom az USA-t, megérdemli a sorsát. Valószínûleg gazdasági összeomlás, esetleg egy véres polgárháború vár rá. A világon mindenütt (joggal!) utálják és megvetik, mert erõfölényével visszaélve nyomorúságot, békétlenséget, káoszt okozott, ahova csak betette a lábát. De barbár elképzeléseit, gyarmatosító, pusztító törekvéseit olyan régiókban is keresztülvitte, ahol közvetlen megszállást nem alkalmazott. A Föld népeinek elege van ebbõl a terrorisztikus, holokausztos zsarnokságból, amit az USA és Izrael sózott a nyakukba. Az Egyesült Államok elvesztette abszolút elsõségét, s jó esetben csak egy lehet az élen állók között, ehhez azonban jelentõs gazdasági, politikai és társadalmi reformokat kell(ene) végrehajtania. Kérdés, hogy lesz-e ehhez elegendõ ereje, tisztánlátása és kitartása, vagy szép lassan tovább erodálódva lesüllyed a zûrzavaros mélységbe, s akár két évszázados államszövetsége is darabokra hullhat. Nagy bajban van Amerika, de a világ túlnyomó része is; tökéletesen világos, hogy semmi sem mehet tovább a régi úton, mert az a biztos romlásba, megsemmisülésbe visz. Obamának és leendõ új garnitúrájának is meg kell értenie, hogy büntetlenül nem hághatják át az isteni és természeti törvényeket, s nem uralkodhatnak többé korlátlanul bolygónk népein, nemzetein, ill. nem orozhatják el tetszésük szerint azok pénzét, nyersanyagait vagy egyéb javait. A posztkommunizmusnak, a neoliberalizmusnak és neoko(h)nzervativizmusnak befellegzett, a jövõ mindenképpen a pártok nélküli, áldemokrácia-mentes, valódi érdekközösségeken és önrendelkezésen alapuló egészséges nacionalizmusoké. Ahol persze le kell törni a soviniszta túlkapásokat, a multináci konzorciumok dögvészes garázdálkodását, s a cionista háttérerõk és titkos szervezetek mindent szétrohasztó faji felsõbbrendûségét. A világ igazságra, szabadságra, békességre, törvényes rendre és emberhez méltó életre vágyik, s csodával határos lenne, ha ezt éppen az ezer szállal kézben tartott Obama hozná el neki. Hamarosan kiderül majd, mire képes az új elnök, s a változásokat szorgalmazó ígéreteit miként tudja megvalósítani a szürke hétköznapokban. Nem táplálok iránta semmilyen elõítéletet, azonban elég jól ismerem a regnáló világrendet ahhoz, hogy ki merjem jelenteni: egy fecske nem csinálhat nyarat, még akkor sem, ha nála sokkal kiválóbb tulajdonságokkal rendelkezik.

Végezetül néhány gondolatot arról, miként érinthet minket, közép-európaiakat és magyarokat ez a különös, furcsa eredmény. Mint az egyetemes történelem egyik legõsibb, legkulturáltabb fehér népe, aligha örülhetünk és tapsolhatunk annak, hogy egy ilyen rendkívül fontos tisztségbe egy (még mindig fehér többségû országban) fekete fickó került. Nyilván õ is színes fajtársaival érez együtt, ezért bizonyára az USA-ban és Európában is fokozódik a jöttmentek bevándorlása, s ez sajnos hazánkat sem kerülheti el. A primitív, gyülevész hordák lezülleszthetik a fehér Európa magas(abb) életszínvonalát, keresztény kultúrhagyományait, s fölzabálhatják azokat a különleges értékeket, amiket öreg földrészünk hordoz. (Távlatosan pedig bennünket túlszaporodva, a fejünkre nõve, akár a térképrõl is letörölhetik az õslakó nemzeteket.) Az USA gerince napjainkra vészesen megroppant. Ezért nyilván képtelen lesz sokáig ingyenesen segélyezni Izraelt, ill. a saját fönnmaradásához, túléléséhez fokozott terheket ró majd Európára s a többi kontinensre is. Az érdekünk tehát azt diktálja, hogy minél gyorsabban szakadjunk el Amerikától, s óvakodjunk, nehogy a behemót gólem összeomlása minket is a romok alá temessen. Olyan politikát szükséges folytatnunk, ami megerõsít bennünket, s nyilván Amerika és Izrael (USrael?) helyett számunkra hasznosabb partnereket kell keresnünk. A legteljesebb mértékben biztosítanunk kell önállóságunkat és függetlenségünket, ugyanakkor több lábra kell állnunk, s többé nem köthetjük szekerünket kizárólagosan egyetlen fõkolompos vezérökör mögé sem. Fölöttébb vigyáznunk kell arra, nehogy a szétmálló Izrael elûzött fiai hozzánk özönölve õsi birtokunkon, a Kárpát-medencében foglalhassanak maguknak kvártélyt. (Tudhatjuk már, mivel jár ez; ne mi legyünk megint önvérünk árán ennek a bolyongásra ítélt, hontalan, bûnös fajzatnak a megmentõi! Kapják meg, amire rászolgáltak!) Nem lehetetlen, hogy Amerika szívós, verejtékes munkával elhárítja a jelenlegi reménytelen krízist, az azonban biztos, hogy nem tündökölhet tovább eddigi fényében, s az ún. amerikanizmusnak örökre leáldozott.

Ha Obamáéknak van egy csöpp esze, akkor fölmérik a realitásokat, s fölhagynak világhódító, világuralmi terveikkel, mert különben végük! Mi azonban nem törõdhetünk velük, miként senki mással sem, hanem csak saját magunkkal, azaz nemzetünk megmaradásával és fölemelkedésével. Egy dologban mégis példát vehetünk róluk. Ha Amerika az amerikaiaké (ezt alig hiszem), akkor Európa az európaiaké, a történelmi Magyarország (vagyis a Kárpát-medence) pedig a magyaroké! Õrizzük is meg páratlan szépségét, gazdagságát, mert nekünk csak ezt az egy hazát adta a Teremtõ, s ezen kívül sehol másutt nincsen számunkra hely!