Siklósi András

A trianoni nemzetgyilkosság egyetemes hatásai és revíziójának sürgetõ parancsa

Mottó:

1, „Ha az ember az igazságnak csak egy kis részletét is megismeri, és ha ennek az igazságnak a fel nem ismerése az övéinek ártalmára lehet, akkor nincs joga azt ki nem kiáltani - történjék bármi azzal, aki kimondja." (Henri Pozzi)

2. „A békeszerzõdések nem koporsók, amelyekbõl a legyõzötteknek sohasem szabad kilépniük." (Benito Mussolini)

3, „Mindenki hazája szent. Belõlük egynek elpusztítása is felér az emberi faj megcsonkításával. Egy nép legyilkolására irányuló szándék Isten elleni hadüzenet, támadás az élet rendje és a történelmi gondviselés ellen. Lelkiismeretünk szerint bûntény. Bûneink azonban - hála legyen Istennek - mégsem hiábavalóak: elkövetõjükre terhet, romlást, büntetést hoznak." (R. P. Gratry atya - Notre Dame, Párizs)

4, „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyõzték, vagy ha aláírt - késsel a torkán - egy végzetes békeszerzõdést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás..." (Théophile Delcassé - francia külügyminiszter)

5, „Trianon tehát történelmi tévedés, földrajzi szörnyszülött, gazdasági lehetetlenség, igazságtalan békeszerzõdés önmagában és tragikus következményeiben." (Yves de Daruvár)

A trianoni katasztrófát a bolsevizmus évtizedeiben említeni is tilos volt, de „szalonképes" politikai körökben ma is kerülendõ témának számít. Ennek ellenére az utóbbi pár évben számos jó szellemû, elmélyült, figyelemfelkeltõ cikk, tanulmány és monográfia született itthon is, sõt az emigrációban készült korábbi mûvek jelentõs része is hozzáférhetõ a komolyan érdeklõdõk számára. Persze a hallgatag, álmos többség alig tud errõl; szó sincs tehát arról, hogy a bennük foglalt gondolatok népünk egészét áthatják, ill. agymosott, elsivatagosodott tudatát hasznosan megtermékenyítik. Igen kevesen vagyunk, akiket e súlyos nemzeti tragédia állandóan foglalkoztat, jóllehet hozzáállásától, viszonyulásától függetlenül, a belõle fakadó gondokat és terheket az egész magyarság a zsigereiben hordozza, s amíg képtelen eredményesen megbirkózni velük, addig reménye sem lehet a megújulásra és fölemelkedésre.

Felelõs hazafiak, becsületes értelmiségiek sokasága kongatja a vészharangot, hiszen az eltelt közel három emberöltõnyi idõ alatt népünk a végpusztulás küszöbére jutott, több ezer esztendõs történelmének mélypontjára, olyan feneketlen kútba, ahonnan csak roppant energiák mozgósításával sikerülhet a feltámadás. A pesszimistábbak szerint azonban a nemzethalál mindenképpen elkerülhetetlen, s rajtunk már az Isten sem segíthet; itt már az égi csoda vagy egy fantasztikus csodasorozat is elégtelen. Egyre fogyatkozik azok száma, akik derûsen néznek a jövõbe, akik még hisznek valamilyen gyökeres fordulatban, s közülük is kevesen vannak, akik nem kívülrõl, a tõlünk nagyrészt független külsõ körülmények pozitív változásaitól várják mindezt. Viszont elenyészõ kisebbségbe szorulnak azok, akik a kellõ ismeretek birtokában nemcsak passzívan szemlélõdnek, esetleg tudásukat másoknak is átadják, hanem akik aktív küzdelemre, kitartó helytállásra buzdítják a nemzetet, vagy legalább szûkebb pátriájuk atyafiságát. Mert az most már tökéletesen bizonyos, hogy a trianoni pestist, az életünket mérges pókként átszövõ és sakkban tartó trianoni rémálmot csupán egy hatékony egységfrontba tömörülve, egymással és elszakított testvéreinkkel megingathatatlan szolidaritást vállalva, kizárólag a saját erõnkben bízva, minden áldozatra és harcra készen gyõzhetjük le. Azaz sürgõsen cselekednünk kell, mert ebben az önzõ és aljas világban a legszebb gyászbeszéd, a legalaposabb bizonyíték, a legkiválóbb nyomtatvány, a legforróbb hazaszeretet, a legõsibb jog s a legtökéletesebb igazság is hatástalan, és alig több az üres semminél. Haladéktalanul más útra kell lépnünk, azonnal tennünk kell valamit túlélésünk, megmaradásunk érdekében, mert ezt a munkát senki más, semmilyen álságos nagyhatalom vagy világbíró hivatal helyettünk el nem végezheti.

Trianoni számokban, tényekben, magyarázatokban, publikációkban immár nincs hiány, ami feltárható és kibányászható, szinte maradéktalanul rendelkezésünkre áll, amit pedig titok és homály fed, az valószínûleg örökre rejtve marad elõttünk. Ismereteinket legföljebb pontosítani, árnyalni lehet a további kutatásokkal és felfedezésekkel, de ez a kíváncsi történészek dolga; a politikusoknak s a nemzetvédõknek egész más a kötelessége. Jómagam az utóbbiak közé tartozom, ezért dolgozatom elsõdleges célja: a meggyújtott fáklya továbbadása, a gyakorlati iránymutatás. Nem óhajtok rögeszmésen „eredeti" lenni, sem átláthatatlan adathalmazokat görgetni, sem bárkiket unalomig ismételni, csupán a legszükségesebbek tudatos felhasználásával és fölemlítésével szeretnék valami újat mondani, ám kerülve a plakátszövegek frázispuffogtatását. Bizonyítani akarom következtetéseim helyességét, elképzeléseim megvalósíthatóságát, anélkül, hogy kizárólagosságra törekednék. Azért fogtam tollat, mert az igazságot nem lehet elégszer elkiáltani, ugyanakkor nem titkolt célom az sem, hogy hatékony fegyvert nyújtsak mindenre elszánt bajvívó bajtársaimnak, valamint fölrázzam közönyös, fásult, lélekben fáradt honfitársainkat, hogy közülük is egyre többen álljanak a mi oldalunkra. Már nincs hova hátrálnunk, a további lemondás és beletörõdés maga az oktalan halál, a temetõk államközi békéje, a tömegsírok borzalmas status quoja; míg a bátor önvédelem, a kemény szembeszállás ellenségeinkkel, a hõsies végvári harc visszahozhat valamit abból, amit elõdeink vérrel-verejtékkel megõrzött örökségébõl könnyelmûen eltékozoltunk.

* * *

I. A sátáni békemû történelmi elõzményei, bûnei és a felelõsök

Az újabb õstörténeti (régészeti, antropológiai, genetikai, település- és gazdaságtörténeti, nyelvészeti, mitológiai-vallási, kulturális-mûvészettörténeti stb.) kutatások egyértelmûen igazolják, hogy a szkíta (szittya)-turáni fajtájú (nem pedig finnugor!) magyarság a világ egyik legrégibb származású õsnépe, mely számos beolvadt vagy kihalt, esetleg töredékeiben megmaradt rokonával, azonos tõrõl fakadó testvérével szemben (pl. szumirok, káldeusok, óegyiptomiak, szabirok, etruszkok, párthusok, mayák, inkák, kelták, hunok, avarok, besenyõk stb.) a ma élõ nemzetek sorában egyedül õrzi a legtökéletesebben bolygónk õsnyelvét, õskultúráját és õshagyományait. A mi szebb napokat látott, hatalmas és dicsõ nemzetünk többet adott a világnak, mint bármely pöffeszkedõ ellensége, mint a Föld bármelyik egyeduralomra törõ törpe vagy óriás etnikuma. A ház- és templomépítést, a kereket, a kocsit, a vitorlás dereglyét, az emelõcsigát, az öntözõrendszert, az agyagmûvességet, a kézmûipart, az ásót, az ekét, a fémkohászatot, az íjat és nyilat, a sütést, a fõzést, a sörkészítést, az élelmiszer tartósítását mi találtuk föl; mi vezettük be az állattartást, a földmûvelést, a törvényeket, az írást s szükségbõl, a lovas-nomád kultúrát (zabla, kengyel, nyereg, sarkantyú, szablya, csizma, süveg, nadrág, jurta, kumisz...); magas szinten mûveltük a matematikát, a csillagászatot, a gyógyítást, a szobrászatot, festészetet, zenét és a költészetet is; miénk a Föld legelsõ egyistenhite! (Hol van ettõl a zsidók bálványimádása, személyre szabott, bosszúálló törzsi Jehovája, s a Mózes-arcúra formált Ószövetség összelopkodott passzusai és gyarló hamisításai?!) A mi vérünkbõl eredt Nimród, Atilla, Buddha, Zarathusztra, Árpád, Boldogasszony Anyánk és Szentlélektõl fogant gyermeke, Jézus. Hol az az önjelölt vagy „választott" nép, mely hozzájuk fogható nagyságokat képes, csak egyet is, fölmutatni? Isten egyszülött Fia cáfolhatatlanul a magyari népbõl származik; létezik-e ennél méltóbb elismerése egy nemzet kiválóságának? - s mi mégsem tekintjük magunkat kiválasztott fajnak, mert valljuk, hogy Istenünk elõtt minden ember és minden népcsoport egyenlõ. (Vagy tán vannak, akik mégis egyenlõbbek?!)

Egyes vélemények szerint a Kárpát-koszorú egy ölelésre tárt karhoz hasonlít; mások úgy tartják, hogy egy anyaméhet formáz (melyhez a Balkán hegyei jelentik a csatlakozó petevezetéket), azaz a születõ élet szimbolikus helye; vannak, akik szerint pont olyan, mint egy emberi agy, tehát a világ szellemi-lelki központját hivatott képviselni. Elvitathatatlan, hogy ez a terület - mely egyszerre gyönyörû természeti képzõdmény és titokzatos, misztikus vidék - a Teremtõ különös szeretetével övezett eredendõ õshazánk, ahova sehonnan se jöttünk, ahol mindig otthon voltunk, s ahonnan kisebb-nagyobb számban idõrõl idõre kirajzottunk a Közel-Keletre, Eurázsia egyéb térségeibe vagy a többi kontinensre, s ahova ismételten vissza-visszatértünk, mint simogatásra vágyó gyermek az anyaölbe. E páratlanul gazdag, fenséges és harmonikus ország évezredeken át táplálta és védte népünket, minden szükségeset bõséggel ontott hûséges fiainak. Nem véletlen, hogy annyi más népcsorda próbált betörni ide, s elfoglalni, elorozni tõlünk jogos tulajdonunkat. Nekünk nem kellett hazát szerezni, másoktól országot rabolni, hiszen elõttünk nem élt itt senki; sem morvák, sem szlávok, sem latinok, sem semmilyen egyéb náció. Ellenkezõleg, õk akartak kitúrni minket, ezért kellett olykor távolról hazatérõ véreinknek szétcsapni köztük, nehogy a hívatlan vendég parancsoljon a házigazdának. Ez a honvisszafoglalás több lépcsõben történt, utoljára Árpád fejedelem törzsei vették birtokukba a kies Kárpát-Duna-medencét. Trianonig annak egészét vagy egyes részeit tartósan nem is tudta elhódítani senki. Európában és másutt sincs ilyen változatos táj, ehhez fogható geográfiai, vízrajzi, gazdasági egység, valamint hadászati védelemre alkalmas terület; itt minden növény megterem, minden állat megél, minden nyersanyag és energiaforrás rendelkezésre áll, lakói teljes önellátásra képesek.

Egy ilyen édenkertet, mint a Kárpát-medence, mások is örömmel megszereznének, s egy ilyen büszke, alkotó nemzetet (bár semmi rosszat nem csinált nekik!) sokan irigyelnek, gyûlölnek, s nem nyugszanak, míg föl nem morzsolják, vagy romlásba nem döntik. Szent Istvántól máig egész történelmünk az idegenek aknamunkájáról, ördögi bûntetteirõl, meg-megújuló támadásairól tanúskodik, melyek ellen - életterünk és népünk megtartása végett - folytonos önvédelmi harcokat kellett vívnunk, több-kevesebb sikerrel. 1000 év keserves, véres küzdelmeiben minden hõsiesség, hit és hazaszeretet dacára egyre fogyatkoztunk, gyengültünk, zsugorodtunk. Szent László s az Árpád-házi királyok, majd Károly Róbert, Nagy Lajos s a Hunyadiak alatt vitézül álltuk a sarat, utána azonban vereségeink sokasodtak, s ritka fellángolásaink ellenére sohasem sikerült tartósan visszakapaszkodnunk a korábbi szintre. Féregként rágta testünket az idegen métely, kígyóként nõttek keblünkön a más fajtájú ragadozó népek. Nem érezve a késõbb végzetessé váló veszélyeket, minden hozzánk menekülõt, hontalan csavargót oktalanul befogadtunk, megtörve ezzel faji, kulturális, nyelvi s vallási egységünket. Mint az ígéret földjére, úgy özönlött ide rác (szerb), tót (szlovák), oláh (román), horvát, sváb (német), zsidó és cigány. E kései „honfoglalók" békésen, háborítatlanul, a mi terhünkre szaporodtak és tollasodtak, élethalálharcainkban is gyakran a húsunkba tépõ ellenségeinket támogatták; miközben mi magunkért, értük s még a „keresztény" Európáért is verekedtünk. Azokért a sanda mészárosokért, akik mindvégig barbár pogánynak bélyegeztek, kiközösítettek és számûztek a „kultúrnépek" sorából, akiktõl mákszemnyi jót sem kaptunk, ám annál több megvetést, árulást, fosztogatást kellett elszenvednünk. Nagy tragédiáinkat, Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Világost valahogy mégis kihevertük; tatárok, törökök, németek s a kisebb vérebek halálos harapásaiból mindig magunkhoz tértünk, de tekintélyünk, szerepünk, mozgásterünk és etnikai arányunk folyamatosan csökkent. 1910 körül az eredetileg színmagyar Kárpát-medencében már csak 52 %-os minimális többséggel rendelkeztünk. Ez a jóvátehetetlen fordulat egyrészt példátlanul barátságos és nagyvonalú nemzetiségi politikánknak „köszönhetõ", másrészt a kártékony Habsburg-dinasztia hosszú, tervszerû fellazításának és rombolásának eredménye.

Trianonhoz vezetõ kényszerpályánkat vizsgálva, a múlt század végének 3 fontos eseményét semmiképpen sem kerülhetjük meg. Az 1848-49-es szabadságharcunk durva eltiprását követõ féktelen zsarnokság és magyarüldözés után, 1867-ben létrejött a hóhér és áldozata közti Kiegyezés, megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia. Ez számunkra is bizonyos látszatszabadságot biztosított, s lehetõvé tette a meredek gazdasági felívelést, ill. a polgárosodást; valójában inkább ürügyet szolgáltatott késõbbi kivéreztetésünkhöz. 1868-ban parlamentünk minden józanságot félredobva megszavazta az Eötvös-féle zsidó emancipációs törvényt, mely a nemzetiségek után immár a Galíciából és mindenünnen tömegesen bevándorló hitsorsosoknak is korlátlan lehetõségeket nyújtott. Pár év alatt számuk a semmibõl 800 ezerre emelkedett, s rövidesen megkaparintottak minden kulcspozíciót az iparban, a kereskedelemben, a bankok élén, a sajtóban, a színházakban, az oktatásban és a kulturális életben. Az 1883-as hírhedt tiszaeszlári bûnper végleg megpecsételte sorsunkat; az izraelita gyilkosok felmentése egyértelmûvé tette, hogy nálunk az történik, amit õk akarnak, mi pedig némán tûrhetjük az orcátlan kisemmizést, vagy mehetünk világgá. Ezek a minden eddigi ellenségünknél mohóbb és kíméletlenebb döglegyek módszeresen fogtak belsõ leépítésünkhöz, szemtelen tönkretételünkhöz és fölzabálásunkhoz. Cion bölcsei már a századfordulón kiadták a jelszót: meg kell szereznünk a magyarok hazáját! E kettõs, Habsburg-„kazár" szorításban népünk cél nélkül vergõdött, bérrabszolgává, földönfutóvá züllött. Valódi múltjától, õsi hagyományaitól, szokásaitól fokozatosan megfosztva, „finnugorrá" lefokozva tengette sivár életét. De lelketlen fõuraink s az élvezeteket hajszoló dzsentrik sem sokat törõdtek nemzetünk nyomorúságával, sõt inkább a még megszerezhetõ koncon marakodtak. Nagy látnokunk, Istóczy Gyõzõ és világos fejû társai, vagy Prohászka Ottokár, Bangha Béla és mások hiába figyelmeztettek az idegen térfoglalásra, hiába jósolták meg a közelgõ földrengést, nem igazán hallgatott rájuk senki.

Már jóval a háború és Trianon elõtt a nyugati hatalmak ill. a Habsburgok több ízben fölbíztatták, föllázították ellenünk az amúgy is egyre öntudatosabb és pimaszabb nemzetiségeket, valamint a határainkon kívül élõ testvérnépeiket. Ezek irredenta vezetõi eleinte titokban, késõbb egyre nyíltabban készültek országunk részbeni vagy teljes megszállására; látszólag „jogaikért", „egyenlõségükért" léptek föl, közben alattomos, hazug, agresszív propagandával gyûlöletet keltettek a magyarság ellen; elmaradottságuk fõ okát a magyar elnyomásban megjelölve. Holott Európa egyetlen országában sem élveztek akkora szabadságot, olyan garantált esélyegyenlõséget a kisebbségek, mint nálunk. A mi hazánkban nemhogy nem üldöztek senkit származásáért, hanem valóságos paradicsomi állapotok uralkodtak más régiókhoz képest (pl. Franciaország, Spanyolország, Brit Birodalom, Oroszország stb.), azaz szinte minden ésszerû kívánságot gálánsan teljesítettek törvényhozó és végrehajtó szerveink, gyakran az államalkotó magyarság rovására. Pedig óvatosabban kellett volna bánnunk az engedményekkel, mert ekkoriban már nyilvánvalóvá váltak a szélsõséges pánszláv, pángermán, nagyromán és zsidó területhódító törekvések. Magyarország történelme során mindig csak õsi határait, lakóinak szabadságát, életét védte; legföljebb az ellenség kiverése vagy támadásának megelõzése végett léptünk idegen földre (ill. olykor szövetséges kötelességeink teljesítése okán), de sohasem területrablás szándékával. A küszöbön álló világháborúhoz tehát semmilyen érdekünk nem fûzõdött, s a kontinens kormányfõi közül egyedül Tisza István volt az, aki határozottan tiltakozott hadba lépésünk ellen (akit késõbb emiatt orvul meggyilkoltak!). A háború fõként az Antant érdeke volt, mely politikai-gazdasági elsõbbségét a feltörekvõ Központi Hatalmak (elsõsorban a Monarchia) szétrobbantásával és eltaposásával próbálta megõrizni. Ténylegesen azonban az akkor még láthatatlan, ám igencsak számottevõ szabadkõmûves-zsidó világmaffia provokálta ki, hiszen a harcokból s a sikeres befejezést követõ osztozkodásból õ húzhatta a legkomolyabb hasznot. A 4 évig tartó ádáz küzdelmekben egyik fél sem gyõzött; az I. világháború kimenetelét az USA belépése döntötte el, nem annyira katonai erejével, mint a liberális Wilson elnök 14 pontjával. Ennek lényege, hogy elismeri a népek önrendelkezési jogát, s a békeszerzõdéseket, határmódosításokat nem gyõztesek és legyõzöttek kötik meg, hanem egyenrangú tárgyaló partnerek; vitás eseteknél pedig népszavazást alkalmaznak, azaz az önkénnyel szemben mindenütt az igazságot és méltányosságot juttatják érvényre. Valójában ez a nagyszerû, demokratikus elvrendszer csupán mézesmadzag, fondorlatos csalétek volt, mert a Párizs környéki békeparancsokban pont az ellenkezõje valósult meg, hideg, kegyetlen, logikátlan, embertelen módon; az abszurd színjáték csúcsaként maga Wilson is megtagadta (szemétre hajította!) korábbi magasztos elveit.

Elmaradtak tehát a mindent eldöntõ, legvéresebb végsõ ütközetek. A fegyverszüneti egyezmények alapján (senki sem kapitulált!) a hadseregek békésen visszatértek országaikba. Meg kell említenünk, hogy a magyarok remekül állták a próbát, s mindenütt határainkon kívül, idegen területeken harcoltak, a Kárpát-medence földjét egyetlen ellenséges csizma sem tiporta. Hazatérésüket az általános kimerültség, a fájó veszteségek ellenére sem vereségként élték meg. Több mint hiba, szörnyû bûn volt azonban leszerelni és föloszlatni õket. Azok a zsidók, akik a leghangosabban ordibáltak a háború mellett, most hirtelen mind pacifisták lettek, elszánt békepártiak, még a katonák puszta látványa is irritálta õket. (Micsoda pálfordulás a „damaszkuszi úton"!) A magyar honvédség ekkoriban nemcsak Közép-Európában a legnagyobb létszámú, legütõképesebb fegyveres erõ, hanem szükség esetén képes volt elrettenteni vagy visszaverni bármely nagyhatalmat is, amennyiben kalandor akciókat kezdeményez ellenünk; a Kisantant csapatait pedig fél kézzel megsemmisítette volna. Egy hazánkat oroszlánként védelmezõ nemzeti hadsereggel szemben a „gyõztesek" semmilyen megalázó, sértõ békét nem kényszeríthettek volna ránk, és egy zsebkendõnyi földet sem rabolhattak volna tõlünk. Ahogy a Kemál Atatürk vezette hõsies török honvédek is meghiusították országuk szétszabdalását, s az utolsó szálig kiverték a betolakodókat Anatóliából. Mi pedig ahelyett, hogy emberi és anyagi erõink javát mozgósítva fölálltunk volna a határokon, berendezkedve egy sziklaszilárd körkörös védelemre, fölültünk az elsõ kaftános szirénhangoknak s katonáinkat szépen hazaküldtük. Így aztán az oláh, cseh és rác martalócok úgy jöttek be, mint kés a vajba, s minden ellenállás nélkül könnyedén elfoglalták és kifosztották az egész országot, még Budapestet is. Trianon tulajdonképpen a létezõ demarkációs vonalakat szentesítette új országhatárokként, a magyar tárgyaló felet meg sem hallgatva. (Stromfeld Aurél vörös felkelõi és a nagyszerû Rongyos Gárda hiába értek el néhány biztató gyõzelmet északon és nyugaton, rajtunk ez már nem segített.) Mielõtt mások felelõsségét firtatnánk, maradjunk még a saját portánkon. Megbocsáthatatlan bûnöket követett el a hazai zsidóság abban is, hogy 1919-ben kirobbantotta a szovjet mintájú patkányforradalmat; mely nemcsak mérhetetlen károkat okozott, hanem további undort és példastatuálási szigort váltott ki a magyarságot amúgy sem kedvelõ trianoni hentesekben. (Károlyi Mihály, Linder Béla, Jászi Oszkár, Szamuely Tibor és egyéb cégéres gazemberek felelõtlen, mocskos tevékenységükkel nem csekély mértékben járultak hozzá megcsonkításunkhoz; valójában egy külsõ hittestvéri megbízatást teljesítettek, ezzel is ürügyet szolgáltatva bosszúszomjas sírásóinknak.)

Párizs környékén, Versaillesban, Neuillyben és St. Germainben kizárólag a „gyõztesek" ítélkeztek. Lelkiismeretüket, becsületüket (ha volt!) félredobva, az emberi és isteni törvényeken átgázolva megalkották Európa történelmének legnagyobb hazugságát és szégyenét, a tucatnyi háborúnál kártékonyabb, a jövõt is kínosan beárnyékoló sátáni békemûvet. Ezzel igen komoly szenvedéseket, veszteségeket okoztak Németországnak, Ausztriának, Bulgáriának és Törökországnak, de nagyságrendekkel súlyosabb problémákat hazánknak. Magyarországot irgalmatlanul felnégyelték; nem büntették, hanem kivégezték, és pokolba taszították! Azt a lovagias kultúrnemzetet mészárolták le és rabolták ki mindenébõl - gonosz cselszövéssel és erõszakkal - , amelynek Nyugat-Európa a múltban életét és mûveltségét köszönhette, s melyet szemtõl-szemben most sem gyõzhettek volna le. A látható és megnevezhetõ külföldi bûnösök mindössze a jéghegy csúcsát képezik, mellyel védtelen népünk hajója Trianonban (Titanicként) ütközött. A fõbb gyilkosok, az igazi méregkeverõk, a gúnyhatárok térképrajzolói, a gyötrelmes feltételek és jóvátételek kidolgozói, a tárgyalóasztaloknál ülõk színpadi súgói mindvégig a háttérben maradtak, s a piszkos munkák elvégzését, az áldozat kibelezését és föltrancsírozását elõretolt bábjaikra bízták. Ha név szerint nem is tudjuk tetemre hívni a fõkolomposokat, azért ismerjük õket. Leszögezhetjük tehát, hogy 1920. június 4-én, 2 éves vajúdás után, az alvilág fortyogó bugyraiból napfényre okádott trianoni szörnyszülöttért a különféle titkos, jól álcázott pénzügyi és politikai szervezetek, a szabadkõmûves páholyok (pl. Grand Orient) és a világhatalomra törõ militáns zsidóság a legfõbb felelõsök! Sújtsa ezért õket örökös átok s a magyarok Istenének rettentõ villámai! Azért persze a többiek (a Nagy- és Kisantant) sem ártatlanok. Ezerszer bûnös Franciaország (Clemenceau, Tardieu, Poincaré, Berthelot), Anglia (Lloyd George, Seton-Watson), Amerika (Wilson), Oroszország (Sazonov), valamint Csehország (Masaryk, Benes), Románia (Bratianu, Titulescu) és Szerbia (Pasics). A lista korántsem teljes...Sovány vigaszként, az igazság kedvéért azért említsünk meg néhány olyan személyt is, akik határozottan ellenezték ezt a gyalázatot, sõt késõbb lehetõségeiket kihasználva egyesek tettek is ellene: az olasz Nitti, a francia Pozzi, az angol lord Rothermere, az amerikai Bandholtz, az orosz Lenin (!), a magyar Apponyi, majd késõbb Mussolini, Hitler és Horthy. Egyes vélemények szerint elsõsorban szomszédaink a vétkesek, mivel céljaik eléréséért a nagyhatalmakat galádul megtévesztették. Nem érthetünk velük egyet. Igaz, hogy az utódállamok voltak Trianon elsõdleges haszonélvezõi, s képviselõik, vezetõik a „tudatlan" döntéshozókat lepénzelték, ringyókkal boldogították, ill. a térképeket, az etnikai arányokat, az összes adatot és egész történetüket meghamisították, s minden iratukban, propagandakiadványukban hitványul hazudtak, hogy mohó, feneketlen önzésüket kielégíthessék; azonban, ha a „nagyok" nem lettek volna eleve rosszhiszemûek, ha érdekelte volna õket a tényleges igazság, akkor meghallgatják a másik felet is, elfogulatlan bizottságokkal kivizsgáltatják a valós helyzetet, csak a hiteles forrásokat fogadják el, s a kétséges esetekben mindenütt kiírják a nemzetközileg ellenõrzött népszavazást (melyek eredményei elõtt a magyar küldöttség föltétel nélkül meghajolt volna!). Sajnos sehol nem így történt (Sopron kivételével!), ezért haragunk, megvetésünk alól õk sem nyerhetnek feloldozást.

A trianoni szerzõdés a világtörténelem legrosszabb, legkegyetlenebb, legördögibb békéje, mely a fõ vesztes Magyarország számára örökre kiheverhetetlen és elfogadhatatlan. 325411 km²-es területünkbõl elkoboztak 232448 km²-t (71,5%), s mindössze 92963 km²-t (28,5%) hagytak meg; 20886487 fõs népességünkbõl elragadtak 13271370 fõt (63,6%), s nekünk csupán 7615117 fõ (36,4%) maradt; azaz elvesztettük hazánk 3/4-ét, lakosságunk 2/3-át s magyar testvéreink 1/3-át (közel 3,5 millió fõt). Ilyen mértékû csonkítást egyetlen „vesztes" sem szenvedett (pl. Németország területének és népességének egyaránt 10%-át, Bulgária földjének 8%-át vették el).

A Csonkaország körvonalait úgy szabták meg, hogy sehol se legyen természetes, védhetõ határa. Nem törõdtek az etnikai és nyelvi határokkal se, hanem belevágtak a nemzet élõ húsába, és színmagyar tömböket faragtak le rólunk, tõsgyökeres magyar vidékeket raboltak el, állítólagos stratégiai és vasúthálózati szempontok matt, no meg persze dús alföldi termõföldjeinkbõl is harapni akartak valamicskét. Így az a rémregénybe illõ helyzet állt elõ, hogy országunk körös-körül önmagával határos, azaz a határ menti szûk sávban él mintegy 1,5-2 millió honfitársunk, nagyrészt olyan õsi városainkban, mint Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka stb. A „békeapostolok" felszámoltak egy soknemzetiségû birodalmat (az Osztrák-Magyar Monarchiát), s létrehoztak helyette 3 soknemzetiségû országot (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia).

Magyarországot teljes leszerelésre utasították: tilos volt sorozni, mozgósítani, nem lehettek kiképzett tartalékosaink, tankjaink, repülõgépeink, nehézágyúink, csupán 35 ezres, könnyû fegyverzettel ellátott zsoldosseregünk; minden külsõ erõszakkal szemben védtelenné váltunk; bár a „gyõztesek" is kötelezték magukat a leszerelésre, ezt azonban sohasem hajtották végre, sõt szomszédaink tovább fegyverkeztek, s ellenünk katonai szövetséget kötöttek; így együttes haderejük rövidesen a miénk 10-15-szörösére fejlõdött. Ez a kirívó aránytalanság szinte vonzza az erõszakosságot, a hatalmi túlkapásokat, s komoly csábítást jelent a magyarság elleni támadásokra, esetleg a maradék anyaország szervezett bekebelezésére (jócskán léteznek már efféle térképek!).

Nagy-Magyarország fölosztása sem etnikai alapon (Trianon után a nemzetiségi viszonyok sokkal kaotikusabbak lettek!), sem történelmi jogon (ilyen alapon a Kárpát-medencére egyedül a magyarságnak van sok ezer éves õsi joga!) nem indokolható, a földrajzi, gazdasági és kulturális érvek pedig még határozottabban ellene szólnak. A Párizs környéki béke 20 német és bolgár közül „mindössze" 1-et szakított el, viszont 20 magyarból 7-et ítélt idegen rabságra; ugyanakkor közös országba utalta az egymást nem éppen szívelõ cseheket, morvákat és tótokat (szlovákokat), ill. rácokat (szerbeket), macedónokat, albánokat, horvátokat és vendeket (szlovéneket). Ezek figyelembevételével egészen bizonyos, ha a lakosságra bízzák a hovatartozás eldöntését, akkor Magyarország a területének 70-80 %-át megõrizhette volna. (Ma már persze az erõszakos be- és kitelepítések, beolvasztások, genocídiumok következtében ez az eredmény jóval szerényebb lenne!) A békeparancs papíron kötelezte ugyan az utódállamokat a kisebbségvédelmi záradékba foglalt jogegyenlõség biztosítására, valójában szabad kezet nyújtott a magyarok durva elnyomásához és sanyargatásához, anyagi tönkretételéhez, hiszen a sérelmek elleni panaszokat soha nem orvosolták.

Az új határok megbontották a Kárpátokkal övezett zárt terület tökéletes földrajzi és vízrajzi egységét, és öt felé tépték. Ugyanakkor szétrombolták ideális gazdasági harmóniáját is, hiszen egy önellátásra képes gazdag országból több életképtelen, szegénységre kárhoztatott országot kreáltak, melyek magukban nem bírnak boldogulni; sõt ahelyett, hogy az utódok elmaradottabb iparát és mezõgazdaságát felemelték volna a fejlettebb magyar gazdaság színvonalához, éppen fordítva, a virágzó termelést, a korszerûbb technológiát hagyták elkorcsosulni, vagy alacsonyabb szintre süllyedni. Továbbá Csonka-Magyarországot megfosztották legfontosabb nyersanyagaitól (só-, érc- és nemesfémbányák), energiaforrásaitól (szén, kõolaj, földgáz, vízenergia), erdeitõl, hegyi legelõitõl, gyógyfürdõitõl, állatállományának zömétõl és tengeri kijáratától is. A legérzékenyebb csapás talán kulturális téren érte a Kárpát-medencét, mivel 13 millió polgárt deportáltak egy tündöklõ magas kultúrából egy csökevényes, alacsonyabb szintre; másképpen fogalmazva: a Balkán európaivá tétele helyett Európa tekintélyes részét balkanizálták, tehát az egész európai kultúra is pótolhatatlan veszteséget szenvedett.

Az akkori magyarok önszántukból soha nem fogadták el ezt az igazságtalan, megalázó, istentelen békediktátumot; csupán az új háborúval, ismételt megszállással és teljes felosztásukkal való fenyegetés hatására, országos harangzúgás és könnyhullatás közepette írták alá a minden szempontból tarthatatlan feltételeket; abban bizakodtak, hogy az elsõ adandó alkalommal revansot vesznek eltipróikon, és az utolsó véráztatta rögig visszaszerzik területeinket, lakóival együtt. (Nem, nem, soha! Mindent vissza! Hiszek Magyarország feltámadásában! Stb.) Bizonyos határmódosításokra (néprajzi és gazdasági okokból, ill. a világbéke veszélyeztetése esetén) a népszövetségi Alapokmány 19. paragrafusa, ill. a Millerand-féle kísérõlevél is ígéretet tett, persze ezeket maga az Antant se vette komolyan. A trianoni szerzõdés a „gyõztesek" táborában sem okozott osztatlan örömet; az USA képviselõháza tiltakozásul megtagadta a ratifikációját, a velünk rokonszenvezõ Olaszország képviselõi még a béketárgyalást is otthagyták, de Anglia és Franciaország törvényhozásában is éles viták kereszttüzébe került. Azaz mindenütt látták a negatívumait, sehol se tekintették feltétlenül véglegesnek, s nem zárták ki a revízió lehetõségét; nem kevesen azt is észrevették, hogy ezzel a „békével" már születése pillanatában elvetették egy újabb förtelmes háború magvait, ugyanakkor azzal, hogy a magyarokat kiiktatták az európai politika fõsodrából, megteremtették a fél kontinens akadálytalan bolsevizálásának feltételeit. Persze ezek a „szánom-bánom, de mit tehetnék ellene" címû kései kesergõk csöppet sem változtattak a gúzsba kötött magyarság rémült aléltságán, ezért az ilyen olcsó vigasztalásoknak nem is tulajdoníthatunk nagyobb jelentõséget, mint a becstelenségek, égbekiáltó bûncselekmények után megszólaló rossz lelkiismeret jajszavának.

* * *

II. Nyomasztó terhek a Csonkaországban és az utódállamokban

Az elmúlt századokban Közép-Európa vezetõ hatalma, legnagyobb politikai-gazdasági-kuturális kisugárzású állama kétségkívül Magyarország volt. Igaz ugyan, hogy a 150 éves török megszállás 3 részre szakította, s ezzel erejét alaposan meggyengítette, egységét szétroncsolta, de hitét, életkedvét, öntudatát, faji büszkeségét sikerült megõriznie és tovább örökítenie. A török kiverése után az ország nagyobb része a még önzõbb, ridegebb, kegyetlenebb Habsburg-dinasztia megszállása alá került; önállóságának, függetlenségének, szabadságának jelentõs hányadát elvesztette, s alárendelõdött a birodalmi érdekeknek. Azonban a Habsburgok növekvõ európai befolyása, meghatározó szerepe ellenére is Magyarország és Erdély, azaz a Kárpát-medence maradt a hatalmas nemzetiségi konglomerátum szíve, éléstára és kincseskamrája, még akkor is, ha az agyközpontot Bécsbe, ill. a hozzánk képest törpeállamnak számító Ausztriába helyezték. Szlovák állam nem létezett (csak a Felvidék!), Románia (pontosabban Moldva és Havasalföld), ill. Szerbia koldusszegény, gyengécske, elmaradott, despotikus balkáni szigetecskék voltak. A rebellis magyarok féken tartására kezdõdött meg az osztrákok szisztematikus telepítési politikája a 16-17. században, melynek keretében Erdélybe mócokat, oláhokat, szászokat, a Délvidék s az Alföld meggyérült népességû területeire rácokat, svábokat, tótokat költöztettek be. Magyarországon lényegesen kedvezõbb körülmények közé kerültek, mint nyomorúságos szülõföldjükön, s ezért rendszerint nem a magyarság, hanem az osztrákok iránt éreztek hálát (minket inkább irigyeltek vagy gyûlöltek!), akik ezt gyakran ki is használták ellenünk, pl. a Rákóczi-szabadságharcban vagy 1848-49-ben. Engedékeny, humánus nemzetiségi politikánkból (amit Trianon fényében nyugodtan nevezhetünk öngyilkosnak is!) egyenesen következett, hogy többségük a minimális asszimilációt is elkerülte, megõrizte identitását (önazonosságát), elleste és felszívta a magyarok magasabb kultúráját, majd szeparatista mozgalmakat kezdett indítani; az elszakadási törekvések már a századfordulón és a 20. század elején kezelhetetlen vadsággal jelentkeztek, majd a háború utáni kedvezõ széljárást kihasználva, az ismert aljas módon érvényesültek.

Nehéz eldönteni, vajon egy országot megszerezni, megõrizni vagy (elvesztése után) visszafoglalni lehet-e könnyebben. Ami minket illet, hazánkat eredetileg a magyarok Istene adta nekünk, így hont foglalnunk nem kellett soha; hosszú ezredéveken át megõrizni igazi véres-verejtékes férfimunka volt; könnyelmû, vétkes eltékozlása után részben vagy egészben visszaszerezni, azonban igen bonyolult, szinte megoldhatatlan feladatnak tetszik. Ami a rablókat és megszállókat, azaz ellenséges szomszédainkat illeti, „honfoglalásuk" egyet jelentett a mi területeink megszerzésével, ami nem okozott számukra különösebb nehézséget vagy áldozatot; eddigi megtartásuk, további jogtalan bitorlásuk viszont már keményebb dió, melybe nekik is beletörhet a bugylibicskájuk. Már Kossuth és elõdei, de azóta is számos vezetõnk, gondolkodó elménk fölismerte, hogy a Kárpát-Duna-medence népeinek, országainak valamilyen föderatív vagy regionális formában együtt kellene mûködniük, hiszen többé-kevésbé (ha nem is egyforma mértékben) egymásra vannak utalva. A kölcsönös károkozás, gyûlölködés, ellenségeskedés, egymás népeinek gyengítése és irtása nem vezethet sehova, csak az együttes pusztuláshoz. Ez ma is így van, ám a Trianon utáni viharfelhõs égbolt eleve meggátolja a jószomszédi viszonyok kialakítását, miként tolvaj és meglopott, hóhér és áldozat közt képtelenség bármiféle megbocsátás vagy megbékélés mindaddig, amíg az eredeti jogállapot (leszámítva a helyrehozhatatlan károkat, veszteségeket) valamilyen elfogadható formában helyre nem billen; ez irányban az elsõ gesztusokat, jobbító lépéseket föltétlenül a bûnösöknek kellene megtenniük. Sajnos erre nem sok reményünk lehet, hiszen érdekeink szöges ellentétben állnak. Az õ céljuk az, hogy az ölükbe hullott területeket továbbra is megtartsák, az õsidõktõl ott élõ magyarságot pedig mihamarabb fölszámolják, beolvasszák vagy szétszórják. A mienk ellenben az, hogy elveszett földjeink minél nagyobb hányadát visszaszerezzük, illetve addig is biztosítsuk idegen fennhatóság alá rendelt honfitársaink túlélését, egyenrangúságát, jogait és szabadságát, nyelvének, szokásainak, hagyományainak, vallásának, kultúrájának megmaradását és fejlõdését. A megkerülhetetlen alapállapot fölvázolása után vizsgáljuk meg párhuzamosan, hogy a trianoni sokk - 1920-tól máig - miként hatott az egész térség magyarságára, ill. az utódállamok többségi nemzeteire. Mert bárhogy is temetjük, bármennyire szeretnénk feledni itt is, ott is, Trianon él, munkál a mélyben s mindennapjainkban, és mielõbbi jóvátételre, megoldásra vár. Trianon ölt a múltban, és most is gyilkol; fertõz, mint egy vírus, burjánzik, mint egy rákos daganat!

Trianon nekünk: történelmünk legnagyobb nemzeti sorstragédiája; kiheverhetetlen, katarzis nélküli, folyamatosan jelen idejû fájdalom; egy olyan kábulat, tartós részegség, lúgkõmarás, lélekmérgezés, mely fölemészt, szétroncsol bennünket. Mindenkire hat, akár tudatosan éli meg, akár homokba dugja a fejét. Ebben a drámában nekünk az áldozat szerepe jutott. A külsõ nagyhatalmi kényszer olyan gyógyíthatatlan sebeket ütött rajtunk, melyekre nem hoz feledést az idõ; még akkor sem, ha a mai generációknak sem emléke, sem ismerete nincs a 80 éve történtekrõl, jóllehet ebben nemcsak a több évtizedes kommunista diktatúra vétkes, hanem a tanárok, az értelmiség s egy kicsit valamennyien. A trianoni fogyatkozások félelmetes számadatai az itthoniaknak gyakran csak rideg statisztikákat jelentenek, míg az elcsatolt magyaroknak véres valóságot, amit másodrendû polgárként, súlyos terhektõl gyötörve és kiszolgáltatva kell viselniük A bányák, gyárak, vasutak, erdõk elvesztését nyugodtan vehetjük itthoni életszínvonalunk állandó romlása egyik fõ okának; ám az anyagi károknál sokkal fontosabb az élet emberi minõségének szinte kimutathatatlan posványosodása, éppen magyar testvéreinktõl való elszakítottságunk következtében, vagy nemzeti kultúremlékeink megsemmisítése, elzárása, ill. természeti kincseink megközelíthetetlensége miatt. A hazai magyar politikának mindig kettõs felelõssége van: egyrészt önmagunkkal, másrészt Trianon „túszaival" szemben; mert viszonylagos védelmet õk is csak tõlünk várhatnak. Sajnos a könnyelmû felelõtlenség, úri (elvtársi) lekezelés, patópálos nemtörõdömség s a fölfoghatatlan gyávaság most is, a múltban is jellemezte közéletünket, elsõsorban a befogadottak (betelepítettek) növekvõ térhódításával, hitvány önteltségével szemben. Ha észleltük is a veszélyt, nem tettünk semmit ellene, holott egyszerû törvényi szabályozással, szigorúbb határõrizettel is részben vagy teljesen elkerülhetõ lett volna Trianon. Ma pedig kemény, határozott fellépéssel, a nemzetközi fórumok állandó bombázásával, a sérelmek következetes felemlítésével, a diplomáciai lehetõségek kihasználásával megkereshetnénk legalább a veszett fejsze nyelét. Bizony a mulasztások, az oktalan közömbösség, a lemondás nemzete is vagyunk, s ha valamiért, hát ezért megillet bennünket - a más vonatkozásokban jogtalanul és igaztalanul ránk akasztott - „bûnös nemzet" címke. Ha mi sem akarjuk, a világ még kevésbé fogja hatástalanítani helyettünk az idõzített trianoni aknát.

1920 után a magyarság határokon belüli és kívüli része egyaránt a fennmaradásáért küzdött. Meg kellett találni a kapcsolattartás új formáit, fel kellett oldani az európai elszigeteltséget és a Kisantant halálos szorítását, be kellett fogadni a több százezer nincstelen magyar menekültet, meg kellett indítani a Csonkaország gazdasági és kulturális vérkeringését, meg kellett kísérelni a nemzeti egység tudatának ébren tartását stb. A két világháború közti magyar külpolitikát egyetemesen áthatotta a revízió gondolata, a 30-as években már hivatalos kormányprogramként is fölvetették, amit az olaszok és a németek is pártfogoltak, sõt elvben a „gyõztes" hatalmak sem utasították el. A Párizs környéki béke „területrendezéseinek" egyenes következménye volt a II. világháború, amit a közhiedelemmel ellentétben mégsem a revansra vágyó tengelyhatalmak kezdeményeztek, hanem a gazdaságilag és katonailag roppant magas szintre jutott Németország megsemmisítését szorgalmazó Anglia és Franciaország, ill. a felhergelt Szovjetunió provokáltak ki - leginkább azonban a háttérbõl operáló, minden kulcspozíciót a kezében tartó zsidó világelit számláját terheli -, azzal, hogy Hitleréket olyan csapdába csalták, hogy egyszerûen nem tehettek mást. Sem a németek, sem mi nem akartunk háborúba keveredni, csupán békés úton visszaszerezni az elcsatolt területeinket. Ha pedig ez a részünkrõl nem sikerül, legfeljebb abban voltunk érdekeltek, hogy a Kárpát-medencét megszálljuk, de semmiképpen sem abban, hogy katonáink százezrei távoli harctereken essenek el. Az irányunkban továbbra is ellenséges angol-francia-amerikai-orosz magatartás miatt nem maradt más lehetõségünk, mint a japán-német-olasz-magyar szövetség, ez viszont az ismert röppályára lökött bennünket. A két bécsi döntéssel (1938-ban és '40-ben) átmenetileg visszanyertük a Felvidék déli részét és Észak-Erdélyt, ill. visszafoglaltuk Kárpátalját és 1941-ben Bácskát (ezzel ténylegesen is beléptünk a háborúba; emiatt Teleki Pál úgy érezte, nem élhet tovább!). Területünk közel duplájára nõtt, s rabságban élõ testvéreink többsége is - örömmámorban úszva - visszatért az anyaországhoz. E gyors és látványos sikerekért késõbb súlyos árat fizettünk. Ez a háború sokkal borzalmasabb volt, mint az elsõ, s ezúttal nem fegyverszünet, hanem feltétel nélküli kapituláció lett a vége. A veszteseket - köztük minket is - megszállták, embertelenül megbüntették, s a múlt hibáiból mit sem okulva, az 1947. február 10-i párizsi szerzõdésben helyreállították a trianoni határokat (tõlünk még 3 falut elkoboztak, Kárpátalját Csehszlovákia „átengedte" a szovjeteknek, ill. kiiktatták az eredetileg is csak papíron létezõ kisebbségvédelmi paragrafusokat). Elõzõleg Teheránban, Jaltában és Potsdamban a gyõztesek, az igazi háborús bûnösök (Sztalin, Churchill és Roosevelt, majd Truman) fölosztották Európát a judeoimperializmus s a cionbolsevizmus közt; hazánkat s a földrész közép-keleti részét odalökték a vörös medve karmába. Újra kifosztottak, leigáztak bennünket (elõbb a németek, majd az oroszok és csatlósaik), szomszédaink pedig oly kaján elégedettséggel vették vissza õsi földünket, mintha örökösen az övék lett volna.

45 évig tombolt a talmudista-kommunista terror: pribékjei elõbb nyílt szadizmussal, majd némileg lecsillapodva, de mindvégig igen tudatosan és szervezetten irtották népünket; törvényen, jogon, igazságon, szabadságon, nemzeti érdekeinken átgázolva, tulajdonunkat elkobozva, kultúránkat, hagyományainkat, vallásunkat, szellemünket szétroncsolva egy pokolnál is rosszabb rabszolgavilágot teremtettek. (Ezen még a század legtündöklõbb forradalmának és szabadságharcának fellángolása is csak pár napig tudott változtatni 1956-ban.) Ebben a fojtogató légkörben nemzeti öntudatról, önbecsülésrõl, hazaszeretetrõl, fajvédelemrõl, határrevízióról szó sem lehetett; önmagunkért se tehettünk semmit, nemhogy kettõs elnyomásban kornyadozó magyar testvéreinkért. Mindent a szocializmus építésének, a „béketábor" hidegháborús harcainak, a kapitalizmus túlszárnyalásának, a „baráti" országok szoros összefogásának, azaz egy idióta, vérgõzös álomnak rendeltek alá, melyhez képest huszadrangú kérdés volt, hogy él-e, hal-e egyáltalán a magyarság. 1948. december 10-én az ENSZ Egyetemes Emberjogi Nyilatkozata ugyan kinyilvánította, hogy minden népnek joga van az önrendelkezésre, majd az 1975-ös Helsinki Záróokmány mindezt megerõsítette, sõt a békés határmódosítások lehetõségét is fölvetette, de ez csak annyit ért, mint négernek a napozás. 1989 után végre mindenütt enyhült a zsarnokság, majd megbukott a totális diktatúra, ám ami fölváltotta, az sem lett sokkal szívderítõbb; csupán egy ál-rendszerváltás, egy vadkapitalizmus, egy álszent demokrácia, egy liberálkozmopolita metamorfózis, egy olcsó köpönyegfordítás tehetetlen szemlélõi, szenvedõ alanyai vagyunk; ugyanazok rendelkeznek most is fölöttünk, akik milliomos elvtársakból százmilliós „polgárokká" (értsd: bugris újgazdaggá) vedlettek. Ma nincs akasztófa, csak egzisztenciális függés, nincs politikai börtön, csak hajléktalan menhely; egy élõsdi kaszton belül nem létezik bûn, a tömegek számára pedig nincs igazság, a keveseknek ma mindent szabad, a sokaságnak meg semmit sem lehet. Távozott a ruszki, besomfordált a jenki, kimentek a tankok, ránk törtek a bankok; most „Európába igyekszünk", de a semmibe jutunk. Ennyi viszontagság után észre se vesszük már, pedig minden szerencsétlenségünk, valahány megoldatlan gondunk, egész balsorsunk mögött fekete rémként ott tornyosul Trianon. De fölemlítése ma sem tanácsos, bizonyos körökben a puszta ráutalás is borzongást kelt, nemhogy az ellene kívánatos cselekvés. Szomszédaink hiába mutatják ki a foguk fehérét 80 éve, hiába szorongatják a torkunkat lankadatlan szorgalommal, azért mi tovább játsszuk a jóhiszemû ostobát, s rendre elpuskázzuk minden történelmi lehetõségünket a magyarság egyesítésére és megmentésére. Ahelyett, hogy a létezõ összes alkalmat megragadnánk, s határozott, következetes lépéseket tennénk a rendezés felé, minden kezdeményezést továbbra is átengedünk a rablóknak, valamiféle egyoldalú „jószomszédság" hamis illúziójával; ahelyett, hogy bármi áron kiharcolnánk a magyar népcsoportok (kisebbségek) teljes egyenjogúságát, egyéni és kollektív önrendelkezését, területükkel együttes visszacsatolását, olyan tragikomikus alapszerzõdéseket kötünk ellenségeinkkel, melyeknél gyávább, farkcsóválóbb önkéntes lemondást még nem látott a világ. Õrült öngyilkosok döfik magukba így a tõrt! (Mostanában kaptam egy szomorú levelet a Duna túlpartjáról, melyben révkomáromi barátom - egyebek között - az alábbiakat írja: „Úgy érezzük, hogy Magyarország már végleg lemondott rólunk. Itt most mi csak utóvédharcokat tudunk folytatni, amikben lassan felmorzsolódunk.")

Alaptételként megállapítható, hogy valamennyi utódállamban, - így Romániában, Csehszlovákiában (majd Szlovákiában), Jugoszláviában (majd Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában), Ausztriában s a Szovjetunióban (majd Ukrajnában) - bármilyen rendszer volt is hatalmon a szélsõjobbtól a szélsõbalig (tehát fasizmus vagy kommunizmus, királyság vagy köztársaság, diktatúra vagy demokrácia), a magyarellenességben egyformán megegyeztek, legföljebb a népirtás és a hátrányos megkülönböztetés mértékében jelentkeztek bizonyos árnyalati különbségek, hangsúlyeltolódások, az elérendõ céloknak, ill. a nemzetközi helyzet s a külsõ nyomásgyakorlás alakulásának függvényében. Az is mindegyik országra fönnáll, hogy óriási ellentmondás van az írott alkotmányok, deklarált törvények, rendeletek s a tényleges gyakorlat, a valóság között; sõt a kisebb-nagyobb atrocitások, magyarüldözések nemegyszer a hivatalos kormányprogram és pártprogramok szerves részét képezik, de legalábbis nyílt vagy burkolt támogatottsággal bírnak. Konkrétabban kimondva, a magyar nemzetrészek helyzetét mindenütt a kulturális elnyomás, az oktatási és egyházi intézmények, a sajtó fölszámolása vagy korlátozása, a múzeumok és kiállítások fontosabb anyagainak elrejtése vagy magyar jellegének meghamisítása, a mûemlékek és temetõk rendszeres rongálása, az anyanyelv számûzése vagy használatának megnehezítése, rendõri és közigazgatási terror, jogbizonytalanság és jogi diszkrimináció, soviniszta szellemû törvényhozás és végrehajtás, aránytalan közteher, vagyonelkobzás és szándékos anyagi tönkretétel, a kollektív népcsoportérdekek érvényesítésének merev elvetése, a nemzeti és történelmi tudatukból való kiforgatás (pl. a hármas halom és kettõs kereszt tótok általi ellopása, Mátyás „román" királlyá minõsítése, Ausztriában a Habsburg-ellenes 1848-as forradalom jogtalan lázadássá szégyenítése és ünneplésének tiltása stb.), az anyanemzettel való kapcsolattartás akadályozása, az ígéretek és szerzõdések semmibevétele stb. jellemzi. A bizonytalanságból és igazságtalanságból fölhorgadó, a képtelenségek és abszurditások tömkelegébõl fakadó trianoni átok (sokk, szindróma, pszichózis) egyaránt káros hatással van a vesztes magyarságra, de a „jutalmazott" utódokra is. A mi népünkön (hovatartozástól függetlenül) 80 év alatt úrrá lett a közöny, a beletörõdés, a megalázottság, a kiszolgáltatottság, a megvertség, a lemondás, a magárahagyottság, a kishitûség s az önfeladás érzése. A megszállókon pedig elhatalmasodott a rettegés (a revíziótól, ill. a magyar feltámadástól), a féktelen gyûlölet (azok iránt, akiknek ártottak!) és agresszivitás, a szemérmetlen hazudozás, a történelemhamisítás (pl. dákóromán teória, nagymorva tévképzetek; ugyanakkor a magyarság barbár pogányként, gyilkos zsiványként, förtelmes hódítóként való lefestése), az irigység (állandó kisebbségi komplexus a magyar kultúrfölény és valódi õsiség, kiválóság láttán) kényszere. Szinte „össznépi feladatként" élik meg homogén nemzetállamuk létrehozását, ill. a magyarság fölmorzsolását; a legcsekélyebb humanizmust félredobva, görcsösen törekszenek elrabolt országrészeink megtartására (szerintük ezzel érvényesül a „történelmi igazság"!), sõt alkalmasint további terjeszkedésre is. Minden szomszédunk az egész világon élénkíti a bennünket rágalmazó és lejárató propagandáját (az kiabál, akinek a háza ég!), ugyanakkor katonai és titkosszolgálati téren (fokozott magyarellenes kémkedés és diverzió!) szorosan összefog ellenünk, mintegy föltámasztva a korábbi Kisantantot. Könnyedén tehetik, hiszen Magyarországnak 1945 óta semmilyen válaszlépése nincs. Részünkrõl ez aligha „nagyvonalúság" vagy egyszerû figyelmetlenség, sokkal inkább tervszerû nemzetveszejtés. (Nem meglepõ, hiszen 55 éve nincs magyar nemzeti kormányunk!)

Néhány éve egy hosszabb tanulmányomban („Árva templom beomló ég alatt" - lásd az azonos címû könyvemben!) már eléggé részletesen megvizsgáltam az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, várvidéki (burgenlandi vagy lajtabánsági) és az emigrációba szétszóródott magyarság állapotát, szenvedéseit, létszámának alakulását és megmaradási esélyeit. Most csupán a legdurvább sérelmeket említeném meg, ebben sem törekedve teljességre, mert a gyászos lista vég nélkül folytatható. Elõzõleg azonban vessünk egy pillantást hozzávetõleges (kutatásaim szerinti) számarányunkra az egyes országokban. Romániában ma a magyarság 11% (Erdélyben 28%), a szétválás elõtti Csehszlovákiában 6% (Szlovákiában, azaz a Felvidéken 18%), Ukrajnában 0,4% (Kárpátalján 18%), a fölrobbanás elõtti Jugoszláviában 3% (a Vajdaságban 22%, Horvátországban 1%, Szlovéniában 0,2%), Ausztriában az emigrációval együtt 0,7% (a Várvidéken 3%). A tendenciózus hamisítások (csökkentések, lekerekítések) miatt pontos ismereteink nincsenek; csupán az biztos, hogy abszolút számunk általában fogy (legjobb esetben stagnál), míg relatív (összlakossághoz viszonyított) arányunk mindenütt meredeken zuhan. Ez világosan rámutat a többségi nemzetek nagyobb szaporulatára, de utal az erõszakos beolvasztási politikára, a magyarság elvándorlására s az esetenkénti brutális megtizedelésére, valamint az eredeti etnikai összetételek ki- és betelepítésekkel történõ megbontására is. A statisztikákból az is következik, hogy a Kárpát-medence újraegyesítéséért folytatott csatánkat elsõsorban demográfiai téren nyerhetjük meg, vagy veszíthetjük el. Erdély vonatkozásában már a karizmatikus püspök, Márton Áron hangoztatta, hogy pusztán azzal, ha túlszaporodjuk az oláhokat, visszavívhatjuk szülõföldünket (lásd a koszovói albánokat!). Ez mindenütt érvényes, míg fogyás esetén valamennyi területen megindul a magyarság csángósodása (bizony már az anyaországban is!).

Trianon óta az utódállamok vezetése gyakorlatilag mindent elkövetett a magyarok elûzésére, bekebelezésére, likvidálására, életminõségének tönkretételére - olykor békés, „törvényes" úton, máskor erõszakkal, nem ritkán lemészárlásukkal próbált célt érni. Isteni szerencse, hogy „a magyar falat" eddig még lenyelhetetlennek és emészthetetlennek bizonyult, azaz fönnakadt az elvetemült kannibálok torkán. Romániában Antonescu csapatai és a vasgárdisták, 1945 után pedig Maniu hordái s a bolsevisták gyilkoltak és kegyetlenkedtek válogatás nélkül (pl. ezrek kivégzése, tízezrek elhurcolása a Duna-deltába, majd 1956 után tömeges bebörtönzések). A 60-as években fölszámolták a Székelyföld autonómiáját, majd megszüntették a kolozsvári Bolyai Egyetemet. Ceausescu különösen vérszomjas „magyarzabáló" volt, elég csak hírhedt falurombolási, városrendezési, telepítési és ortodox templomépítési terveire gondolni. A „Kárpátok Géniusza" kivégzése után színre lépõ posztkommunista Iliescu-Funár páros rögtön az 1990-es marosvásárhelyi pogrommal indított, majd a Vatra Romaneasca-szerû szélsõséges szervezetek bevonásával megakadályozták a magyar egyetem visszaállítását, az elkobzott egyházi vagyonok visszaadását, elfogadtak egy szégyenletes iskolatörvényt, s mereven elutasítottak bármiféle autonómiatörekvést. A legújabb kormány sem különb, még egy egyszerû pápalátogatást sem engedélyezett a magyar hívek körében. Az „Apokalipszis könyvének" irtóztató fejezete az elszigetelt moldvai csángók (hivatalosan „katolikus románok"!) megpróbáltatása; õket érte a leggonoszabb elrománosítási hullám, anyanyelvû iskoláik, magyar papjaik és képzett vezetõik még ma sincsenek, önazonosságukat így képtelenek megõrizni. Csehszlovákiában a (ma is érvényes!) Benes-dekrétumok minden magyart háborús bûnösnek nyilvánítottak, s törvényen kívül helyeztek; ezért összes vagyonukat elkobozták, intézményeiket, iskoláikat fölszámolták, százezreket Magyarországra („lakosságcsere"!) és a Szudéta-vidékre deportáltak, ill. eltótosítottak („reszlovakizáltak"). A „hontalanság évei" után áttértek a pusztítás „finomabb" formáira: pl. tót kolóniák betelepítése színmagyar vidékekre, adminisztratív eszközökkel a nyelvhasználat ellehetetlenítése, a bõsi erõmû felépítésével a Csallóköz tönkretétele. Az 1992-es kettéválás után a Meciar-féle újfasiszta „demokráciában" folytatódott az iskolák szétverése, emlékezetes ügy volt a Fradi-szurkolók kommandós megtámadása, s a közigazgatási rendszer ravasz területi átszervezésével mindenütt sikerült a magyarságot kisebbségbe szorítani; de nem meglepõ az autonómia megtagadása, a magyar egyetem elszabotálása, végül a diszkrimináló nyelvtörvény megszavazása sem. A Jugoszláviához került Bácskában és Bánátban, 1944-45-ben, Tito rác partizánjai 40-50 ezer ártatlan magyart kínoztak meg és végeztek ki balkáni kéjmámorban; majd enyhébb módszerekkel folytatták honfitársaink fölmorzsolását. A „Láncos Kutyát" követõ nacionálkommunista Milosevics megszüntette a vajdasági (és koszovói) autonómiát; 1991-tõl kezdve pedig a horvátok, a bosnyákok s az albánok elleni véres háborúkkal (melyekben a magyarok különösen sokat szenvedtek!) próbálta meg elodázni a trianoni kényszerállam széthullását, hiába. A Seselj-Arkan-féle fegyveres szabadcsapatok s az elszakadt új államokból menekülõ rácok most a Vajdaság ellen fordultak, s immár a végsõ exodus küszöbére juttatták a szerencsétlen magyarságot. A Szovjetunióhoz került Kárpátalján szinte a teljes férfilakosságot (kb. 40 ezer fõt) „málenkij robotra" hurcolták, s a haláltáborokból (Gulágról) csak a töredékük tért vissza. (Sztálinnak „a magyar kérdés csak vagonkérdés" volt.) Késõbb is mérhetetlenül sokat szenvedtek; 1989-ig semmilyen kulturális és politikai szervezetük nem lehetett, a minimális nemzetiségi jogokat is megtagadták tõlük. Ma az ukrán maffia szorításában vergõdnek; népszavazással is megerõsített (ruténekkel közös) autonómiájukat máig sem kapták meg. Vállalkozás, munkalehetõség alig akad számukra, fizetést gyakran hónapokig nem látnak, s szörnyû helyzetüket még az 1998-as árvíz is tetézte.

Nem hunyhatunk szemet a fölött, hogy a trianoni kór nemcsak a leamputált részeket, a határokon kívülre rekesztett magyar milliókat kezdte ki, hanem ugyanúgy megtámadta az anyaországot is; azaz a „cechet" közösen fizetjük. Lassan, sunyin araszolva juttattak bennünket odáig, hogy súlyunkat, szerepünket tekintve Budapesten éppúgy kisebbségbe szorultunk, mint Pozsonyban vagy Kolozsvárt. Mindenütt sápad, gyengül, visszahúzódik a magyar gondolat, és halódik, bukdácsol az azt hordozó nemzet; kivesznek, elsorvadnak a legfõbb szellemi mûhelyek, elapadnak, megzavarosodnak a legtisztább erkölcsi, eszmei és mûvészeti õsforrásaink. Mindent elönt a fertõzõ és bomlasztó, zagyva euroatlanti moslék. A bûnözõk, az országvesztõk megint az ártatlanság képében tetszelegnek, s farizeus szólamokkal sommásan ítélkeznek a vétlen többség felett, leginkább azokat elmarasztalva, akik nem hajlandók megbocsátani a gonoszságot, nem képesek felejteni üldöztetésüket, akik nem tudnak úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Ám amíg az ostoba, szerencsétlen rabszolgákban, s az agymosástól megmenekült, öntudata foszlányait még õrzõ maroknyi magyarságban legföljebb tehetetlen, vak düh vagy ökölbe szorított, ütni kész harag ágaskodik, addig Istentõl elrugaszkodott megrontóiban hegynyi gyûlölet halmozódik, és irgalmatlan önigazoló bosszúvágy munkál. A jólétben tobzódó árulók, a törpe senkik, a cinikus „demokraták", a szociálliberális csatornatöltelékek röhögve és ordítva üzentek hadat az egész társadalomnak, az évszázados tradícióknak, az értelmes emberi életnek. A saját szabadságuk és karrierjük nevében káoszba fojtják a rendet, föláldozzák a magyarságot megtartó értékeket, áthágják a morált és a törvényeket. Piedesztálra emelik az erõszakot, a homoszexualitást, a diszkózenét, a drogfogyasztást, a prostitúciót, a romboló szektákat, a sztárkultuszt és más devianciákat. Leborulva imádják a pénzt, a „másságot", a gátlástalan törtetést, a gennyes hazugságot, a média „véleményformálóit", és legszívesebben mindenkit megölnének, aki nem tart velük, aki megtagadja talmi elveiket, rothadó nihiljüket, kloákaszagú választottjaikat s egész elmebajos, dicstelen világukat.

Valahol létezik (léteznie kell!) egy titkos forgatókönyv, mely a történelmi Magyarország zsidó kézre játszását, zsidó elbirtoklását vázolja föl. A világuralomra törõ önjelölt kiválóságok, a kontinenseket, nemzeteket behálózó bankok és multinacionális cégek fajtiszta vezérei, az átlagot semmiben fölül nem múló megpróbáltatásaikból holocaust-legendát, szánalmas gázkamra-mítoszt és pompás üzletet gyártó „túlélõk" immár nyugodt bázist, védhetõ világközpontot, kizárólagos rendelkezésû, „elvitathatatlan" jogosultságú új hazát akarnak maguknak szerezni, a magyarság rovására. A Közel-Keleten, a háború után, meglepetésszerûen végrehajtott államalapítás nem váltotta be elképzeléseiket, és a harcias, szintén szemita (sémi) arab tengerben nincs tovább maradásuk, ez ma már akárki számára nyilvánvaló. Ezért vált oly kitüntetetté érdeklõdésük a békés természetû, vendégszeretõ (hogy ne mondjam: hülye!), a gyengéket és legázoltakat mindig pártoló magyarság országa iránt. Mert itt - a minimális ellenállás, az egészséges önvédelem hiányában - hasonlíthatatlanul könnyebb, akadálytalanabb a betelepülés és a térfoglalás, mert itt néhány év alatt elérhetik azt, amit Izraelben hosszú évtizedek alatt sem sikerült. Ennek érdekében a magyarországi politikában és gazdaságban máris az õ strómanjaik, szálláscsinálóik irányítanak mindent; ügyesen fölvásárolták valamennyi stratégiailag fontos ágazatunkat, zsebre tették bankjainkat, gyárainkat, kereskedelmi vállalatainkat, bányáinkat, energiatermelésünket, földjeink többségét, övék a parlament, a bíróságok, a tömegtájékoztatás, a meghatározó kultúrintézmények, egyetemek, fõiskolák és alapítványok zöme, õket szolgálja csaknem minden. Eközben a magyarság sebesen morzsolódik, szegényedik, züllik és fogyatkozik; öntudata, nemzethûsége, szolidarítása, fajvédelmi ereje egyre csökken. Nyitva a kapu a hitsorsosok tömeges bevándorlása, beözönlése elõtt. A képzetlen, lumpenizált, legyengített bennszülött emberhalmaz jó lesz kiszolgáló személyzetnek, földtúró jobbágynak, éhbérért robotoló aljamunkásnak. Aztán ha a Csonkaország már teljesen a markukban lesz, sor kerül a trianoni revízióra is. Addig azonban beszélni sem ildomos róla, hiszen a szintén kevésre becsült, de velünk szemben általuk is föltüzelt, vehemens tót, oláh, ukrán, rác farkasok végezzék csak el a piszkos magyarirtást, abban a tévhitben, hogy önmaguknak dolgoznak, s a saját trianoni javadalmaik jövõjét építgetik. Ám éppen ez lesz a vesztük, mert a zsidóság e különösen barbár népirtásra hivatkozva - egy nürnbergihez hasonló nagyszabású komédiában - szépen elperli majd a mi õsi területeinket a méltatlan orgazdáktól. Akkor már lehet, lesz is „határmódosítás" az „igazság és emberiesség" nevében, csakhogy a visszatelekkönyvezett Kárpát-medencét azontúl már Nagy-Izraelnek hívják. Ez „Cion bölcseinek" legújabb jegyzõkönyve, mely félelmetes pontossággal mûködik, s jelentõs részében már meg is valósult. Talán így, ilyen formában nincs leírva sehol, de meri-e tagadni, tudja-e cáfolni bárki a hitelességét? Mert azzal, ha agyrémnek, szélsõséges elképzelésnek, fasiszta irománynak, antiszemita koholmánynak bélyegzik, még nem bizonyítják az ellenkezõjét. Viszont cselekedeteik, magyarfaló módszereik, egész világkampányuk mind-mind a titkos forgatókönyv szükségszerû létét igazolják, méghozzá napnál fényesebben. Régóta készültem már - elsõként! - szólni errõl, most végre megtettem. Nem baj, ha megköveznek érte, nem számít, ha nem hisz nekem senki (Cassandrának se hittek!); fontos, hogy egyre többen ismerjék, és országszerte (világszerte!) beszéljenek róla. Ebben látom ugyanis a folyamatok egyetlen hatásos ellenszerét. Vagyis, ha nem képesek „csõbe húzni", csöndes álcázással vagy harsány blöfföléssel csapdába csalni bennünket; azaz, ha tudják, hogy mi is tudjuk...Mert õk idõrõl idõre „megszondázzák" a közvéleményt, föl akarják deríteni, mit és mennyit tûr még a magyar. (Sajnos mérhetetlenül sokat!) Hiszen a gyakori holocaust-ünnepségek, kibuc-szervezések, a „kárpótlási" követelõdzések, a címergyalázások, bõgatyázások, nemzeti nagyjaink besározása, Himnuszunk és hagyományaink gúnyolása, a folytonos antiszemitázások, a honalapító Árpád törzseinek részbeni „elzsidósítása" (kazárosítása!), a Hermann Nitsch-féle marhavéres, disznószaros „kiállítások", az Efraim Kishon-szerû gnómok „jópofáskodása" stb. egyszer rájuk is veszélyessé válhatnak. Legutóbb középületeken ilyen falfirkák jelentek meg: „Takarodj magyar, ez már Izrael!" (Magyar Fórum, 1999. szeptember 2.). Vajon meddig folytatják így, vajon mikor tapasztjuk be mosdatlan szájukat?! Hol az a határ, amikor fölsikolt egész népünk, hogy ne tovább élõsdi sáskák, pusztuljatok innét, ez a mi hazánk?!

* * *

III. Vérzõ sebeink gyógyításának kötelessége és lehetõségei

Semmilyen szerzõdés, egyetlen katonai megszállás sem tarthat örökké, s nem akadályozhatja meg egy nép föltámadását. Amit nem az igazságnak megfelelõen rendeztek el, nem lehet végleges. Magyarország sohasem ismerheti el azt a csonkítást, melynek áldozatává vált, és semmilyen pártnak, kormánynak vagy államfõnek sincs joga lemondani bármirõl nemzetünk nevében. Európa kommunizmus utáni újjászületése, a létbiztonság megszilárdítása, a félig-meddig felszabadult rab nemzetek fölemelése is összeférhetetlen Magyarország földarabolásával. Ne tekintsük tehát lehetetlennek, eleve esélytelennek a jogos magyar követelések teljesítését. Bár a föntiek éppen azt tanúsítják, hogy eddigi könnyelmûségünkkel, felelõtlen passzivitásunkkal még a meghagyott Csonkaországot is elveszíthetjük, s valóban csekély reményünk lehet egy jelentõs revízióra, két sarkalatos tétel mégis mellettünk szól. Az egyik, hogy a kisebbségi sorsnak egyetlen hatásos gyógyírja van: meg kell szüntetni, azaz érvényesíteni kell a nemzeti önrendelkezést. A másik pedig az, hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan, tehát részekre szabdalva is összetartozik. Hajdan Európa elsõ katonanemzete volt a magyar, harcolt is eleget a hazájáért mindenféle ordas zsiványokkal. A végvári vitézeknél vagy a huszároknál jobban senkire sem illett, hogy „vérbeli magyart megölne a béke". Bezzeg ma az elsõ ágyúszóra szétfutna a fél ország. Se katonánk, se fegyverünk, se bátorságunk nincsen, és félelmetes túlerõ állt föl velünk szemben. Katonai összecsapást így nem kezdeményezhetünk, elõbb minden más utat végig kell járnunk, valamennyi békés lehetõséget ki kell próbálnunk. A fegyveres megoldás csak végszükség esetén jöhet szóba, ha már minden mással kudarcot vallottunk; vagy ha a helyzet odáig fajul, hogy magyar testvéreinket nyílt fizikai megsemmisítés fenyegeti bármelyik oldalról, akkor nem hagyhatjuk õket magukra, nem hátrálhatunk meg, nem szaladhatunk el gyáván. Akkor legyünk újra inkább „vad-magyarok", mint szelíden sopánkodó, vágóhídra érett birkák. A régi latin mondás is úgy tartja („Dulce et decorum est pro Patria mori."), édes és dicsõ a hazáért meghalni. Mindenesetre sokkal felemelõbb érzés, mint lassú, de biztos halálunkig ellenségeink talpát nyalogatni, és alamizsnáért kuncsorogni. Ám mielõtt még körülhordoznánk a véres kardot, vizsgáljuk meg, mi egyebet tehetnénk, s amennyiben az országnagyobbítás mellett döntünk, úgy annak fokozatait is.

Egyesek szerint ne is kísérletezzünk semmivel addig, míg a Csonkaországon belül megfelelõen meg nem erõsödünk; a Trianon-problémát csak ezután szabad nemzetközi fórumok elé vinnünk. Ez egy tetszetõs, de meggondolatlan fölvetés. 1920 után valóban bevált ez a módszer, s a leigázott magyar lakosság többségével együtt bizonyos területeinket is visszakaptuk, ill. visszaszereztük. Most azonban nem várhatunk karba tett kézzel évekig, mert semennyi idõnk sincs; hisz határokon inneni és túli magyarságunk állapota egyre válságosabb, s pár évtizeden belül végleg fölszámolhatják egész nemzetünket ilyen mostoha körülmények között. A helyes válasz erre a kérdésre csak az lehet, hogy párhuzamosan kell küzdenünk a belsõ rendszerváltásért és fölemelkedésért, ill. a külhoni magyarság érdekeinek hatékony védelméért. Mindjárt szögezzük le, hogy 1945-tõl máig valamennyi kormányunkat (köztük Rákosi, Kádár, Grósz, Antall, Horn, Orbán stb.) a képmutatás, a gyáva beletörõdés, a konfliktusok megkerülése vagy elkendõzése, az ellenség „barátinak" nyilvánítása, a legkirívóbb esetekben néha óvatos ejnyebejnyézés jellemezte a szomszédos államokkal szemben; a gyakori kisebbségi sérelmek szinte mindig orvoslás (pláne megtorlás!) nélkül maradtak, s legtöbbször az illetõ ország belügyének számítottak; azaz puszta legyilkolásunkon kívül bármit megtehettek velünk, úri kedvük szerint. Ezen a hazaáruló magatartáson, az efféle elégtelen viselkedésen sürgõsen változtatnunk kell! Vegyük észre már, nem azzal ártunk honfitársainknak, ha a leghatározottabban föllépünk mellettük, hanem ha sorsukra hagyjuk õket! Azt sem feledhetjük egy pillanatra sem, hogy nem grállovagokkal, jellemes ellenfelekkel párbajozunk, hanem aljas gazemberekkel, sunyi mészárosokkal törünk kopját; eredményeket csak úgy csikarhatunk ki tõlük, ha alkalmazkodunk hozzájuk, valamint ha rendkívüli keménységgel, ravaszsággal, okossággal, szívóssággal vértezzük föl magunkat.

A magyar önrendelkezés politikai-diplomáciai kiharcolásában az elmúlt 50 évben számtalan lehetõséget szalasztottunk el, óriási esélyekkel nem tudtunk vagy nem mertünk élni. Keseregni rajtuk immár fölösleges, de többé nem követhetjük el ugyanezeket a hibákat. Nevetséges és igen kényelmes álláspont részünkrõl az is, hogy ne szóljunk bele az egyes nemzetrészek dolgaiba, bízzuk rájuk helyzetük kommentálását, céljaik és igényeik megfogalmazását, hisz õk tudják legjobban, mit akarnak. No ez a halvaszületés tipikus esete, az ilyen vérszegény „támogatásból" abszolút biztosan nem sül ki semmi jó. Tisztelt mindenkori vezetésünk annyit már megtanulhatott volna, hogy a dupla fenyegetettségben, jogfosztottságban élõ magyar népcsoportok aligha mondhatják ki büntetlenül a teljes igazságot, legföljebb furfangosan jelezhetik, hogy mit szeretnének elérni. Velük konzultálni, tanácskozni, egyeztetni persze lehet és kell, de a követeléseket mindenképpen nekünk kell a világ elé tárni (korábban csupán az emigráció vállalhatott ilyen feladatokat!), hiszen valahány kisebbségi ügy összmagyar ügy is egyben. Továbbá igazi súlyt, nemzetközi fórumok elõtti kellõ nyomatékot egyedül az anyaország adhat bármely önkormányzási vagy elszakadási törekvésnek; meg aztán egy kitartó fellépés rendszerint bátorítólag, ösztönzõleg hat a kisebbségekre is, míg megszállóikat éppenséggel elbizonytalanítja vagy meghátrálásra készteti (pl. az egyöntetû tiltakozás meghiúsította „Draculescu" falurombolási programját). A magyar (pontosabban a magyarországi!) kormányok tagadhatatlanul elfogadják a trianoni, ill. az 1947-es párizsi békeszerzõdést, s legjobb esetben is legföljebb az emberi jogokért és a magyarság bizonyos nemzeti-kisebbségi jogaiért, valamint a legdurvább nemzeti sérelmek enyhítése végett járnak el a szomszédos kormányoknál, igen minimális eredménnyel. Ahelyett, hogy a kárpát-medencei magyarság lelki, szellemi, gazdasági, kulturális és - amennyire lehet - területi, állampolgársági egységéért bontanának zászlót. Persze ennek feltétele, hogy végre ki merjék mondani, hogy elutasítják a trianoni kényszerbékét, s követelik az egész fölülvizsgálatát; hisz ma már minden valamirevaló európai politikus érzi, hogy a „békemû" összeroskadt, s a határok megváltoztathatatlanságáról szövögetett legenda is régesrég megdõlt. 10 év alatt tucatnyi új ország alakult a tarthatatlan trianoni törpebirodalmak helyén, s ezzel a fél kontinens térképe ismét átrajzolódott. A volt Szovjetuniót leszámítva, Európában már csak a magyarok s a koszovói albánok (az õ sorsuk is lassan megoldódik, nagy áldozatokkal és NATO-segítséggel kiharcolták maguknak!) élnek elviselhetetlen kisebbségi megaláztatásban és jövõtlenségben, ráadásul a mieink az eddigi 6 helyett már 8 felé tépve.

Bármit kívánunk elérni a nemzetközi porondon, bármiféle megoldást keresünk a magyar problémákra, kiindulásul meg kell szívlelnünk néhány axiómát, mert ezek nélkül meddõ küzdelemre leszünk kárhoztatva.

- Kis népek, nemzeti kisebbségek egyedül képtelenek eldönteni sorsukat (vagy csak súlyos véráldozatok árán); viszont az áhított nyugalom, stabilitás és világbéke csak úgy valósítható meg, ha a kicsik is részesülnek belõle, azaz szabadságot, függetlenséget (vagy önrendelkezést), teljes jogegyenlõséget élvezhetnek. A nagyhatalmak érdeke és egyben kötelessége az igazság s a történelmi jogok érvényesítése, akár hatalmi szóval is.

- Magyarország külpolitikai prioritásait (elsõbbségi sorrend) éppen fordítva kell meghatározni: legfontosabb az összmagyarság helyzetének megnyugtató megoldása, csupán utána lehet jószomszédi viszonyról, együttmûködésrõl gondolkodni bármelyik országgal, míg az euroatlanti (és egyéb) integráció csak harmadsorban jöhet szóba. Ebbõl következik, hogy magyar véreink magukra hagyásával szarvashiba volt a NATO-ba lépnünk, s nem kevésbé lenne bûnös cselekedet az EU-hoz csatlakoznunk.

- A magyarok sok évtizedes „eurokonform" lapításánál számos nemzetiség sokkal jobb eredményeket ért el, radikálisan durva módszerekkel. A jelenlegi passzív, eseménykövetõ magyar diplomáciát egy harcos, megelõzõ, offenzív, sõt agresszív külpolitikával kell felváltanunk. A szomszédainkkal megkötött egyoldalúan lemondó (a határmódosításról stb.), ugyanakkor az elcsatolt magyarságnak cserébe semmit sem garantáló alapszerzõdéseket azonnali hatállyal fel kell mondanunk (hivatkozva arra, hogy a többségi nemzetek még a bennük foglalt minimális kisebbségvédelmi téziseket is rendre fölrúgták!), s ha szükséges, az utódállamokkal a külképviseleti kapcsolatokat is meg kell szakítanunk (a világ elõtt ezért mindenütt õket elmarasztalva, a magyar népcsoportok folyamatos üldözése miatt!).

- A rendezések fölvetésekor Magyarországnak hivatkoznia kell a nagyhatalmak bûnösségére (meglehetõsen következetes, támadó hangnemben, egyáltalán nem „könyörögve"!), hiszen a trianoni békerendszer az õ kapitális vétkeik, balfogásaik, szándékos rosszindulatuk nélkül nem jöhetett volna létre. Ugyanakkor be kell nyújtanunk a számlát azért, hogy a magyarság eddig mindenütt békésen tûrte az õt érõ hátrányos következményeket, és állandó vesszõfutása ellenére sem nyúlt fegyverhez, ill. mellõzte a „terrorakciókat"; vagy talán az igazság érvényesítése végett nekünk is az írek, baszkok, albánok, csecsenek, palesztinok, kurdok stb. lényegesen több hasznot ígérõ eszközeit kellene bevetnünk?

- Az igazság akkor is igazság, ha átmenetileg veszít pozícióiból; a hazugság és igazságtalanság akkor is az marad, ha sunyi manipulációkkal ideig-óráig gyõzedelmeskedik. Szomszédainkkal szemben a jog és igazság mindenütt a mi oldalunkon áll, tehát a világközvélemény megnyerése érdekében folytatandó igen bátor s nagyszabású propagandahadjáratban nekünk elég valódi történelmünkre, õsjogainkra hivatkozni, viszont mindenütt kíméletlenül le kell lepleznünk ellenségeink történelemhamisításait, brosúráik, adataik hazug jellegét, a magyarság elleni jogtiprásaikat, és ki kell emelnünk, hogy amíg a történelmi Magyarország mindenkor biztosította kisebbségei zavartalan fejlõdését, addig a mesterséges utódállamokban a magyarság halálra van ítélve.

- A további magyarellenes sérelmeket tárgykörük szerint csoportosítva számon kell tartanunk, orvoslásuk érdekében szüntelenül fel kell lármáznunk a nemzetközi fórumokat, ill. diplomáciai, pénzügyi és gazdasági úton közvetlen megtorlást kell alkalmaznunk (pl. termékeik visszadobása, határátlépésük megszigorítása, valutájuk leértékelése, integrációs törekvéseik megvétózása stb.). Nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy a területi revíziót elsõdlegesen nem mi vetjük fel, hanem szomszédaink gyûlölködése és embertelen viselkedése; ugyanakkor úgy kell tálalnunk a Nyugat felé, hogy ez az európai béke és stabilitás egyedüli záloga, vagyis ha korábban hibáztak, legalább utólag enyhítsenek rajta (ne felejtsük, a Nyugatnak s az USA-nak nincs bûntudata vagy „lelkiismerete", annál inkább önzõ érdekei!).

- Elengedhetetlen az anyaországban folytatott erõteljes Trianon elleni belsõ propaganda, az igazság föltárása, tudatosítása és tanítása, a magyar nemzettudat és történelmi tudat megszilárdítása, továbbá az életszínvonal emelése, a gazdaság és honvédelem gyors fejlesztése, technikai és személyi feltételeinek javítása. A politikában alapkövetelmény a jogfolytonosság (1944 óta megszûnt!) visszaállítása, ill. annak kimondása, hogy hatékony nemzetépítés csak õsi Alkotmányunk, a Szentkorona-tan (a magyar államiság és alkotmányosság õrzõje, örök és hatálytalaníthatatlan) és a Szent Korona (mint legfõbb birtokos és közjogi méltóság, ugyanakkor élõ személyiség és Isten országának jelképe, a vallási-nemzetiségi ellentétek feloldója stb.) jogainak, szerepének teljes elismerésével lehetséges. Szûz Mária (a Magyarok Nagyasszonya) és a Szent Korona oltalmát élvezõ, erõt, magabiztosságot sugárzó Magyarország vonzó példájával bizonyára a trianoni átokkal megbirkózni képtelen, vicsorgó szomszédainkat is jobb belátásra bírja, ami népszavazások esetén már fél gyõzelem számunkra.

- Nemzetközi fórumokon a lehetõ legalaposabban indokolt, maximális követelésekkel álljunk elõ. Az elérhetõnek véltnél mindig többet akarjunk, hogy szükség esetén legyen mibõl engedni; a semmibõl már nincs mit föladni. Módszeresen gyûjtsük össze a nemzetközi szerzõdéseket, egyezményeket, az országok közti megállapodásokat, az állami alkotmányokat és kisebbségi törvényeket, s válogassuk ki azok számunkra kedvezõ, precedens értékû paragrafusait, melyekkel mondandónkat alátámasztjuk, ill. támadhatatlanná tesszük. Ugyanakkor az ellenséges szomszédaink által elkövetett jogsértések, szerzõdésszegések, negatív diszkriminációk föltárásakor is hivatkozhatunk rájuk.

- A magyar állampolgárság minden magyart (az emigrációs szórványmagyarságot nemkülönben!) megillet, bárhol is éljen. Elcsatolt nemzetrészeinknek sokkal komolyabb védelmet nyújthatunk, ha kettõs állampolgársággal bírnak. Nem törõdve a szomszédok tiltakozásával, a magyar állampolgárságot és útlevelet mindenkinek meg kell adnunk, aki kérvényezi. Azonban ez nem lehet jogcím senkinek szülõföldje elhagyására, viszont érezhetõ könnyebbséget jelent pl. a határátkeléseknél (esetleges vízumkötelezettség alóli mentességet is!). Amiképp mi fenntartjuk a jogot, hogy beleszólhassunk az összmagyarság életébe, kisebbségi testvéreink (s az emigráció) is kapjanak erre jogosítványokat az anyaország vonatkozásában (pl. a választójog valamilyen formában történõ megadásával; ehhez persze megfelelõen át kell alakítani az alkotmányt és a választási törvényt). Nagy melléfogásnak ítéljük a Magyar Koalíció és az RMDSZ belépését a szlovák, ill. a román kormányba; az elõzetes feltételek és garanciák kikötése nélküli elvtelen csatlakozás nem más, mint a magyar érdekek tudatos feladása, azaz nemzetárulás; ráadásul kormánytényezõként e szervezetek semmivel sem értek el többet, mint ellenzékben, viszont kockáztatják azt, hogy a szélsõséges soviniszták minden nehézségért õket okolják. Azt is aggasztónak tartjuk, hogy a felvidéki és a délvidéki magyarság ennyi párttal, szervezettel is megosztja önmagát, ahelyett, hogy ilyen válságos idõkben egyetlen nemzeti érdekképviseletbe tömörülne.

- Nem szabad elfogadnunk az olyan véleményeket, hogy fájlaljuk ugyan, de a kérdéses területeket lakosságcserékkel, betelepítésekkel s egyéb kényszerekkel már megfosztották magyar jellegüktõl, ezért az új „realitások" méltányolásával csupán ésszerû kiegyezésekre kell törekednünk. Ellenkezõleg, a népszavazásokból az elmúlt 80 évben erõszakkal, céltudatosan telepített lakosságot szigorúan ki kell zárni, s mindent meg kell mozgatni visszaköltöztetésük érdekében. Az olyan tündérmeséknek sem dõlhetünk be, hogy majd az EU-s integráció úgyis eltörli („légiesíti") a határokat, ezért fölösleges mindenféle területi változtatás. Ha a határok a jövõben „láthatatlanná" válnak, s ilyenformán mindegy, hogy az Egyesült Európában egy-egy országrész hova tartozik, akkor miért ne térjenek ismét hozzánk (vagyis az egységes Kárpát-medencéhez), ahova évezredeken át amúgy is jogosan tartoztak?

- Egyetlen államnak és népnek sem lehet valódi érdeke, hogy a jelenlegi feszült, törvénytelen és anarchikus állapotok fennmaradjanak; az önrendelkezés elve, a trianoni sokk feloldása s a magyar revanstól való páni félelem is megköveteli az igazságos, méltányos területi és etnikai rendezés végrehajtását. Tapasztalataink szerint arra hiába számítunk, hogy az utódállamok akár a legkisebb földdarabról önként lemondanak a javunkra (sõt hangosan méltatlankodnak a magyar „szemtelenség" ellen még egy egyszerû autonómiatörekvés láttán is!), inkább kockáztatják, hogy egy történelmi fordulatban minden zsákmányukat elveszítsék. Bármely föderáció, regionális csoportosulás vagy európai globalizáció csak akkor lesz életképes, ha a tagországok a teljes egyenjogúság alapján, szabad akaratukból s a kölcsönös elõnyök reményében csatlakozhatnak hozzá; tehát ha nincs köztük gyûlölet, viszály, ellenségeskedés vagy kisebbrendûségi érzés. A magyar még mindig Közép-Európa legerõteljesebb nemzete, ezért Magyarország lojális együttmûködése nélkül a politikai és gazdasági újjáépítés sem a Kárpát-Duna-medencében, sem Európában nem valósítható meg.

A) A trianoni rendezés számunkra legkedvezõtlenebb, az utódállamok számára viszont legkedvezõbb módja a magyar autonómiarendszer (önkormányzás) kiépítése. Ennek fokozatai: a személyi (szórványvidékeken), a kulturális (teljes iskolahálózat, egyetemek, egyházi intézmények, mûvelõdési otthonok, színházak stb. - kötelezõ utódállami támogatással; valamint korlátlan anyanyelvhasználat) és a területi (többségi magyar tömbök esetén) autonómia, ill. ezek vegyes kombinációja. Eddig - papíron - két ilyen létezett (Vajdaság és Székelyföld), ezeket is megszüntették, s belátható idõn belül nem is tervezik hasonlók engedélyezését. Ismerve ellenségeink „húzd meg, ereszd meg" játékait, számtalan szószegését és szisztematikus beolvasztási törekvéseit, még a legtökéletesebb, alkotmányosan és törvényileg garantált, számon kérhetõ autonómiákat sem fogadhatjuk el megoldásként. (Belátjuk azonban, hogy elszakított véreink speciális helyzetüknél fogva pillanatnyilag ennél többet nem mernek követelni.) Ilyen langyos és kétes eredményt hozó tervezetet felelõs magyarországi vezetés még ideiglenesen sem támogathat (arra hivatkozva sem, hogy az érintettek is ezt akarják!), ennél mindenképpen többet kell elérnünk. Az autonómiákat csak úgy tartjuk megvalósíthatónak, hogy a teljes revízió (azaz Nagy-Magyarország visszaállítása) után mi adjuk meg a hozzánk került nemzetiségeknek. Európa jövõje szempontjából föltétlenül ez a változat lenne a legszerencsésebb.

B) Az egykori magyar területek önálló, független államokat alkotnának (Dél-Szlovákia, Kárpátalja, Erdély, Vajdaság), mintegy beékelõdnének a Csonkaország s a megszállók közé. Ez némileg kedvezõbb az A-változatnál, de szintén nem állítaná helyre a Kárpát-medence földrajzi, vízrajzi, gazdasági, katonai és kulturális egységét, továbbá folytonos féltékenységhez és marakodáshoz vezetne az anyaország s az utódállamok között, a mind nagyobb befolyás megszerzése végett. Elfogadhatatlan a dolog azért is, mert a magyarság (Dél-Szlovákia kivételével) továbbra is mindenütt kisebbségi kiszolgáltatottságba kerülne (a ruszinokkal, oláhokkal, rácokkal szemben), így megmaradása, fejlõdése nem lenne biztosítva. A 4 tervezet közül ez a legproblémásabb s leghipotetikusabb (legutópisztikusabb), valószínûleg a nagyhatalmak is elzárkóznának elõle, ezért nekünk sem szabad - a meggondolásán túl - jelentõs energiát fordítanunk a kivitelezésére.

C) Részleges területi revízió, nagyjából az etnikai határok meghúzása. Itt határozottan le kell szögeznünk, hogy alapként szigorúan csak az 1920-ban fennálló etnikai-nemzetiségi összetétel jöhet szóba (tehát eleve elvetjük az utódállamok „telepítéspolitikája" nyomán bekövetkezett természetellenes „realitásokat"!). Ennek végrehajtása úgy történhet, hogy a tömbmagyarságot s az 51 %-os magyar többségû részeket vita nélkül visszacsatoljuk, a vitatható, jelentõs magyar kisebbségû területeken pedig nemzetközileg ellenõrzött népszavazásokat rendezünk, kizárva minden ellenséges nyomásgyakorlást és tisztességtelen befolyásolási kísérletet. Ennek nyomán hozzávetõleg (a bécsi döntések s a magyar katonai visszafoglalások utáni) 1942-es állapot állna helyre, esetleg valamivel többet szerezhetnénk vissza; ezzel Magyarország területe kb. 180-190 ezer km²-re növekedne. (Megjegyzem, a Csurka-féle igen szerény „határmódosítással" nem lehet mit kezdeni, hiszen könnyedén lemondana a Délvidék olyan egykor magyar többségû és stratégiai jelentõségû városairól, mint Szabadka vagy Újvidék. Arról nem is beszélve, hogy a többi országgal szemben semmilyen követelést nem támaszt. A hatalmas hazai és külföldi berzenkedések, támadások ellenére ez a fölvetés csak a „nesze semmi, fogd meg jól!" kategóriába sorolható, bár arra mégis jó volt, hogy fölmérjük a távolról sem magyarbarát világelit reagálásait.) Hazafias magyar csoportok körében talán ez a változat bír a legnagyobb támogatottsággal, s a Trianon igazságtalanságait, gaztetteit elismerõ, semleges nemzetközi politikusok is ideális megoldásnak tarthatják. Kétségtelen elõnyei, hogy az etnikai-nemzetiségi viszonyokat a lehetõ legkorrektebben rendezi (ami utólagos, kölcsönös lakosságcserével tovább javítható!), biztosítja a magyar nemzetrészek túlnyomó többségének visszatérését, megmaradását és Magyarországon belüli szerves fejlõdését, ugyanakkor viszonylag homogén nemzetállamok jönnének létre, tehát mi is kevés nemzetiséggel „gyarapodnánk"; az sem mellékes, hogy „véglegessége" ellenére is nyitva hagyná a kaput egy késõbbi teljes visszacsatolás elõtt. Ez a területrendezés nemzetiségi vonalon a lehetõ legigazságosabb, valamelyes gyógyírt jelentene a 80 éves magyar gyászra, egy csapásra mindenütt megszüntetné a trianoni pszichózisokat, lehetõvé tenné, hogy ellenséges szomszédainkkal békés partneri kapcsolatokat ápoljunk (a barátság azért túlzás!), s az eddigi feszültségek feloldásával kitágulna a tér a gazdasági-kulturális emelkedés elõtt, az idõzített etnikai bomba hatástalanításával egész Európa rengeteget nyerne. Hátrányai, hogy még mindig nem állna helyre a Kárpát-medence szerves egysége, de a magyar igazságérzet is csorbulna, hiszen õsi területeink jelentõs része továbbra is idegen megszállás alatt maradna. A megvalósítás esélye igen csekély, óriási ellenállásba ütközik, azonban egységes, eltökélt, erõszakos fellépéssel nem lehetetlen. Ez a variáció összmagyar támogatásra érdemes, ugyanakkor ennél kevesebbel nem szabad beérnünk.

D) A totális vagy teljes revízió, azaz a mindent vissza (beleértve Burgenland, Fiume és Horvátország is!). Elõnyei, hogy visszanyernénk egész õshazánkat, így igazságérzetünk hiánytalanul kielégülhetne, a Kárpát-medence egysége is minden téren megvalósulhatna, s Magyarország jelentõs középhatalomként végre megmutathatná, mire képes a saját erejébõl. Magyar oldalon megszûnne a trianoni átok, föloldódna a 80 éves sokk, s egy példaértékû (de nem önmarcangoló!) kisebbségi politikával valamennyi (kb. 50 %) nemzetiség jólétet, szabadságot, igazi otthont és hazát találna nálunk, valamint az eddiginél egy lényegesen magasabb színvonalú kultúrkörbe kerülne. Magyarország rövidesen felzárkózna az európai élvonalhoz, s szellemi kapacitásait, szerencsés fekvését, kiváló adottságait okosan felhasználva, gyors szaporodással pár évtizeden belül akár a kontinens vezetõ nagyhatalma lehetne. Hátrányai, hogy a szomszédok „kisemmizve" éreznék magukat (mint mikor a rablótól elveszik a zsákmányt!), nem szûnne a gyûlölet és az ellenséges aknamunka, az immár tekintélyes arányú hazai kisebbség bujtogatása; a trianoni pszichózist pedig fölváltaná a Trianon elõtti általános irigység. E változat végrehajtásának, kiharcolásának esélye majdnem semmi, isteni csodát igényelne. Európában senki sem támogatná, s valószínûleg egy minden idegen zsarolással dacoló színmagyar kormány (hol van ma ilyen?) sem merne belevágni. Ennek ellenére jómagam (mindig szerettem a kihívásokat, a reménytelen ügyeket) erkölcsileg csak ezt tudom elfogadni véglegesnek, s nyilván derék õseink is e mellett voksolnának. Átmenetileg hajlandó vagyok a C-variánsért is síkraszállni, de soha nem feledve a végcélt.

* * *

Tengernyi értelmetlen küszködés, szüntelen pokoljárás, állandó lelki kínlódás jutott és jut a magyarságnak széles e világban. A határokon innen és túl egyaránt végveszélyben vagyunk! Arat köztünk a halál! Mindez Trianon rettentõ gyümölcse! Annak a bánatfának sorsverte termése, melyet 80 éve vérünkkel s könnyünkkel öntözünk; és amelyet halálunkra szövetkezõ esküdt ellenségeink ültettek a vén Európa kellõs közepébe. Bármilyen mélyek a gyökerei, bármilyen vastag és kemény a törzse, ki kell vágnunk, tövestõl ki kell szaggatnunk, ha élni akarunk. Befejezésül örök tanulságul, mindnyájunk bátorítására és lelkesítésére, hadd idézzek néhány szívbemarkoló gondolatot a Magyar Írók Szövetségének 1920-as kiáltványából.

„Az isteni törvények és az emberi jogok nevében tiltakozik az a nemzet, amely a világháborúnak minden fordulatában gyõzhetetlen és legszebb gyõzelmeiben lovagias volt. Amelyet a nyugati hatalmak és a velük társult balkáni hordák csak a hazaárulás és egy idegen faji ideológia gonosztevõivel és õrültjeivel szövetkezve tudtak leverni, megalázni és kirabolni. Európa becsülete nevében tiltakozik az a magyarság, melynek elszakított területein egy nagy múltú, nemes jellemû nép a poklok minden gyötrelmeit szenvedi kulturálatlan martalócoktól. A párizsi béketervezetet írott papírnak tekintjük, amely megíróira nézve szégyenletes, a magyarságra nézve pedig egyetlen sorában sem kötelezõ. Nem változtatnak ezen bizonyos képmutatóan eszközlendõ fél-engedmények sem. Végsõ, elszánt ellenállásra szólítjuk fel a magyarságot a demarkációs vonalon innen és túl, s minden erõnket az ellenállás szolgálatába állítjuk. Minden eszközt megengedhetõnek tartunk, minden szövetséget megragadunk, minden fordulatot kihasználunk, amely közelebb visz minket testvéreinkhez és az igazság diadalához. A párizsi béketervezet, amely lábbal tiporja az önrendelkezési jogot, megtagadja a nemzettõl az élet feltételeit, halálra ítél egy õsi és nagy jövõjû mûveltséget, felmenti Magyarországot minden mûveltségi szabály alól, szentesíti haragjának és kétségbeesésének minden mozdulatát. Megtagadjuk Nyugat-Európától az emberiességet, a mûveltséget, sutba hajítjuk könyveit, elzárjuk tõle szellemünket, egész nemzedékekbe beoltjuk annak emlékezetét, hogy mit jelentenek a Nyugat álszent szólamai. Nincs többé egyetlen csepp vérünk és egyetlen jó gondolatunk Nyugat-Európa számára. Igazunkat és gyõzelmünket a történelem Istenének kezébe és a magunk elszántságába helyezzük. Éljen a területileg egységes, hû nemzetiségeivel testvér, szenvedéseiben megtisztult, s a jövõben törhetetlenül bízó ezeréves Magyarország!"

Ha nem is tehetjük, legalább tudjuk, mit kellene tennünk!! Árpád apánk egyetlen épkézláb maradéka sem tûzhet maga elé vonzóbb és szentebb célt, mint eltaposott hazánk, karóba húzott népünk megmentését. Dolgozzunk tehát minden erõnkkel, teljes reménységgel a jobb sorsra érdemes Magyarország felvirágzásáért, az ördögi cselszövéssel elhódított nemzetrészek és szülõföldjük visszaszerzéséért! A magyarok Istene világosítsa meg elménket, és bátorítsa szívünket ebben az életre szóló, gyönyörû küzdelemben!

Irodalom:

- Trianon Kalendárium 1997, 1998, 1999

- Gondolatok a nemzetért (antológia)

- Mentsük meg a hazát! (történelmi és nemzetvédelmi antológia)

- Kitörés a pokolból (történelmi és nemzetvédelmi antológia)

- Összeesküvés a világ ellen (a magyarországi és amerikai Védõkar Mozgalom vizsgálati anyaga)

- Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetérõl (antológia)

- Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig

- Henri Pozzi: Századunk bûnösei + A háború visszatér...

- Yves de Daruvár: Trianon - A feldarabolt Magyarország

- Raffay Ernõ: Trianon titkai...

- Palotás Zoltán: A békeszerzõdések katasztrofális következményei

- Tormay Cecile: Bujdosó könyve

- Málnási Ödön: A magyar nemzet õszinte története

- Rónai András: Térképezett történelem

- Marschalkó Lajos: Világhódítók + Országhódítók

- Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem

- Jámbor János: Törpeállamok a történelmi Magyarország földjén

- Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink

- Lángi A. Mária: Trianon

- Kollányi Károly: Trianoni boszorkánykonyha

- Pat Robertson: Az új világrend

- Hernádi Tibor: A II. világháború igaz története

- Különbözõ nemzeti újságok, folyóiratok vonatkozó cikkei, tanulmányai

(Szeged, 1999 szeptemberében)

Megjegyzés: Ez a tanulmány a Magyar Mûveltség Szolgálat 1999-es összmagyar pályázatára készült, ahol kiemelt elsõ díjat nyert. Olvasd, másold és terjeszd minél szélesebb körben! (Vitéz Siklósi András, a Tárogató fõszerkesztõje, a Turul Szövetség elnöke; H-6723 Szeged, Becsei u. 3.; tel: 62/890-564 és 20/443-1830; e-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Siklósi András

Kegyetlen Párizs

Hiába riszálod magad

hiába csillogsz-villogsz

hiába ölelsz polip-karjaiddal

nem érdekelsz nem esem hasra tõled

Számomra nem vagy a fény városa

sem Ady vagy Illyés bódító menedéke

Nekem a Szajna az alvilág folyója

karcsú hídjaid hanyatt dõlt kurtizánok

csipkés tornyaid faragott tilalomfák

édes illatod rothadó csatornabûz

virágos parkjaid gyászos temetõkertek

Nem vonzanak zsúfolt utcáid híres mulatóid

pazar festményeid szobraid s palotáid

Hidegen hagynak csábító kincseid

idegenek bohém gondtalan lakóid

megvetem hamis forradalmad

Nem hat meg talmi ragyogásod

összes praktikád lepereg rólam

Nekem egy fortyogó trópusi mocsár vagy

honrablók vára szatírok bûntanyája

pestises bordély rettegett viperafészek

Gyûlöllek Párizs

hazám megrontója fajtám gyilkosa

Tántorgok benned mint a részeg

utálom minden porcikádat

kitépem gõgös Tigris*-bajszod

s leköpöm álnok arcodat

A hazugság rideg fõvárosa vagy

Európa körbenyalt alfele

a pokol megkövült hányadéka

a barbárság és gyalázat metropolisza

Maga a halál vagy népem koporsója

villámló hentesbárd reccsenõ bitó sikoltó guillotine

Megátkozlak Párizs

fulladj meg égj porig

dõlj össze süllyedj el örökre

magyarok vérivó hóhéra

te szívtelen Versailles te szörnyû Trianon

(* Clemenceau gúnyneve)