Siklósi András

Romhányi László emlékezete

Életében sokat támadták, rágalmazták, halálában pedig agyonhallgatták. Ennyire féltek tõle, és/vagy ennyire gyûlölték mind az ellenséges, mind a nemzeti (van ilyen egyáltalán?) oldalon. Tény, hogy egyetlen tévécsatorna, rádió vagy újság sem adott hírt betegségérõl és hirtelen távozásáról; méltatással, búcsúztatással pedig végképp nem találkoztam sehol. Szegényes temetésérõl is több mint egy hónapos késéssel szereztem tudomást, ami szégyen-gyalázat egész sajtónkra nézve. Persze történtek itt már furcsább dolgok is, nincs értelme pont ezen dühöngeni.

Viszonylag jól ismertem Romhányi Lászlót, évekig közeli munkatársa, bizalmas barátja voltam, s bár késõbb kissé eltávolodtunk egymástól, jó viszonyunk, kölcsönös rokonszenvünk mindvégig megmaradt. Nem tagadom, akadtak személyes csalódásaim, sõt sérelmeim is vele kapcsolatban (ám felhánytorgatásuk immár visszatetszõ lenne, inkább borítsunk rájuk fátylat); viszont mindenkor a magyar ügy szolgálatát tartottuk elsõdlegesnek, tehát sohasem kellett szakítanunk vagy szembefordulnunk. Noha megértem azt is, hogy néhány feltétlen híve (pl. a néhai Bosnyák Imre bácsi, dr. Nagy László ügyvéd stb.) - bizonyos események okán - örökre elpártolt tõle. Azonban bárki bárhogy értékeli R. L. pályafutását - jómagam igyekszem a lehetõ legméltányosabban! -, azt senki sem vitathatja el tõle, hogy a „rendszerváltás" kezdeti szakaszának meghatározó személyisége volt. Politikusként, lapszerkesztõként, értelmiségiként, tömegeket mozgató rendezvények szervezõjeként egyaránt jelentõset alkotott, s komoly befolyást gyakorolt közéletünk alakulására. Lehet õt nem szeretni, irigyelni vagy befeketíteni, de nem szabad elfelejteni.

Kétségtelenül ellentmondásos, ugyanakkor nagy formátumú egyéniség volt. Tévedései, hibái, vétkei ellenére sok hasznosat cselekedett a nemzet javára, s ha szándékait, programját akár töredékesen megvalósíthatta volna, ma százszor jobb kondícióban élhetne a magyarság a Kárpát-medencében. Azt hiszem, Romhányi erényei, kiváló képességei, bátorsága és törhetetlen nemzethûsége többet nyomtak a latban, mint emberi esendõsége és negatívumai. Nem véletlen, hogy a kisstílû bûnözõkbõl, sátáni lelkû maffiózókból álló hatalom levegõt is alig hagyott neki; a legnemtelenebb eszközökkel akadályozta tevékenységét, s úgyszólván totális karanténba zárta. Azt is suttogják egyesek, hogy eltették láb alól, azaz megmérgezték, ill. besugárzással okoztak rákot a szervezetében. Nem tudom, mi az igazság, azonban fölöttébb gyanús a halála, s ha Csengey Dénes , Krassó György, Szimon Miklós stb. meggyilkolására (?) gondolunk, ez a verzió sem elképzelhetetlen, bár kézzel fogható bizonyíték sose fog árulkodni róla. Maradjunk annyiban, hogy R. L. korai halálához föltétlenül hozzájárult koncepciózus üldöztetése, partvonalra szorítása, törekvéseinek alantas elgáncsolása.

R. L. 1944. október 4-én született Sátoraljaújhelyen, s 2005. szeptember 2-án súlyos betegségben hunyt el Budapesten, 61 évesen, szellemi ereje teljében. A nemzeti múlt, a szeme elõtt zajló történelem nevelte magyarrá. Édesapját romeltakarítás közben, civilként hurcolták el az oroszok a pesti utcáról, aki tífuszban pusztult el a „hadifogság" robotjában, s akit soha többé nem látott viszont. Érthetõ, hogy nem kedvelte a kommunizmust, már csak emiatt sem, s egész életére engesztelhetetlen ellenfelévé vált minden igazságtalanságnak, elnyomásnak és népnyúzásnak. Iskolái elvégzése után 3 diplomát szerzett: magyar és történelem szakos tanár lett, majd színházi rendezõ, elõször a Tháliában. 1975-tõl az egri vár elõtt 4 nyáron keresztül régi magyar drámákat vitt diadalra az Agriai Játékszínben. Sikere megfeküdte az akkori kultúrdiktátor, a zsidó Aczél György gyomrát, aki elkergette Egerbõl társulatával együtt. Kultúrharcát 6 éven át Kõszegen folytatta, ahol új magyar történelmi drámákat rendezett, a közönség hatalmas örömére. 1982-tõl Csoóri Sándor legszûkebb köréhez tartozott (késõbb mégis keményen bírálta az elgyávuló írót, az MVSZ-t lezüllesztõ s az áruló Antall Józsefet a nemzet nyakára ültetõ elnököt!), majd 1985-87 között önerejébõl felépíttette a népligeti Jurta Színházat, melynek tanácskozásai, forradalmi hangulatú rendezvényei rövidesen legendássá nõttek. Lényegében itt alakult meg az SZDSZ, a FIDESZ s az MDF is, melyek már az ún. Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások idején cserbenhagyták a magyarságot, s azóta is vállvetve küzdenek a valódi társadalmi változások meghiúsításáért, a létbiztonság, az igazságosság s az esélyegyenlõség megteremtése ellen. R. L. rögtön fölismerte ezt, hiszen az orra elõtt bonyolódott le a gengszterváltás összes elõkészülete; így az elsõk között ugrott neki az új nómenklatúra-burzsoáziának, akik viszont õt támadták meg sorban, mivel látták, hogy nem hajlandó fedezni gyalázatos üzelmeiket. A nemzeti újjászületés kisiklatásáért s a háttérbõl vezényelt áldemokratikus hatalomátmentésért sem a Jurta, sem R. L. nem felelõs, és semmilyen szerepet sem játszott közéletünk prostituálódásában, ill. nemzetünk anyagi-erkölcsi-öntudati lezüllesztésében. Sõt, csapatával s a Szent Korona c. hetilapjának szerzõgárdájával együtt mindent elkövetett a káros folyamatok megfékezése érdekében, hatékony eszközök híján azonban a felvilágosítás-lázítás nem vezetett eredményre.

Gyakorlati tehetetlensége dacára a Jurta és a Szent Korona hitet, reményt, célt adott számos hazafinak, s felvázolta a válságkezelés és kibontakozás módozatait. E fórumokon beszéltünk elõször nyíltan olyan szörnyûségekrõl, mint pl. a kommunizmus bûntettei, a Trianon utáni magyarirtások, 1956 vérbe fojtása, a folyamatos vallásüldözés, a besúgó és egyéb ügynökök rombolásai, az internacionalizmus és a liberálkozmopolitizmus lélekmérgezései, a paktumpolitika csõdje, az IMF és a Világbank eladósító, gyarmatosító diktátumai stb. stb. (Büszke vagyok rá, hogy ebben az össznemzeti leltározásban és útkeresésben magam is kezdettõl részt vállaltam, s a Jurtában tartott elõadásaimmal, ill. az újságban közölt cikkeimmel és verseimmel segíthettem egy méltányosabb kárpát-medencei jövõ eszmei-morális megalapozását.) Persze többet is tettünk ennél. R. L. vezetésével kopjafákat állítottunk, felavattuk Mindszenty József hercegprímás elsõ magyarországi szobrát, föltártuk, majd rendbehoztuk a 298-as és 301-es parcellákat (egy remek székelykaput és haranglábat is elhelyezve ugyanitt), mûvészeti kiállításokat és irodalmi esteket rendeztünk, valamint fõvárosi és vidéki ünnepi megemlékezéseket, ill. nagyszabású utcai tüntetéseket tartottunk a hatalmi túlkapások, törvénytelenségek ellen. Kis híján a Magyar Rádiót is elfoglaltuk 1990. október 23-án, azonban R. L. valamiért meghátrált (akárcsak Csurka István 1996-ban). Az 1991-es Parlament elõtti éhségszrájk feladásával is nagyot hibázott, hiszen ott is gyõzelemre álltunk. A Magyarok Nemzeti Szövetsége (MNSZ) a 90-es évek elejének legerõsebb, legradikálisabb ellenzéki tömegmozgalma volt, s olyan kiváló tagokat, szimpatizánsokat vonzott magához, akik képesek lettek volna egy valódi, becsületes fordulat kivitelezésére. Azt az eufórikus hangulatot, határtalan bizakodást és tenni vágyást késõbb soha sem éreztem, kizárólag azokban az években, hónapokban. S ebben oroszlánrésze volt Romhányinak, aki fanatikus hittel tüzelt, lelkesített bennünket. Bizony pompás idõket éltünk meg akkor, rengeteget tanultunk, gazdagodtunk egymástól, igazi szolidaritást, önzetlen hazaszeretetet szívhattunk magunkba. Ilyen csodálatos légkörben még a sokat szenvedett, kedvüket vesztett öregek is megfiatalodtak, s valamennyien azt gondoltuk, most végre kifordítjuk sarkaiból a gonosz világot.

Tudta, észlelte ezt a semmirevaló Antall és hungarofób sleppje is. Az egész pokolbéli pártokrácia összefogott a „fasiszta szélsõjobb" ellen, hiszen nem titkoltan csalárdul megszerzett pozícióikat, összeharácsolt vagyonukat, gondtalan dõzsölésüket veszélyeztettük. Elõször a Szent Koronát és a Hunniát (szerkesztõje: Kunszabó Ferenc), a két legbátrabb hangú, legszínvonalasabb magyarországi lapot perelték be „antiszemitizmus, rasszizmus, gyûlöletkeltés" ürügyén, ám itt még érvényesült az igazság, vagyis mindkettõt felmentette a bíróság. Majd 1992 júliusában letartóztatták Romhányit, koholt vádak alapján. Ráfogták, hogy egy brutális gyilkosság (egy hajléktalan agyonveretése) kitervelõje és felbujtója; azaz látszólag nem politikai okokból támadták, hanem egy közbûnténybe keverték bele. A másodfokú tárgyaláson én is jelen voltam, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy R. L. abszolút ártatlan, mégis 4 éves börtönbüntetésre ítélték. „Jogállamunk" nagyobb dicsõségére ez a tragikus bohózat a Rákosi- és Kádár-éra legvadabb kirakatpereit idézte, stabilan alátámasztva, hogy kies hazánkban semmi se változott, az egész „rendszerváltás" csupán porhintés volt. (Erkölcsileg mégis elmarasztalható R. L. Ugyanis Boross Péter titkosszolgálata ráállított egy ifjú rendõrnõt, s õ bekapta a horgot. Ezért a „szerelemért" eldobta a családját, s mi hiába figyelmeztettük, hogy vigyázzon, mert ez könnyen politikai megsemmisülését is jelentheti, sajnos nem hallgatott ránk. Feladta a magas labdát ellenségeinek, akik ki is használták a kínálkozó alkalmat.) A többi már gyerekjáték volt. Szétzüllesztették, majd bezárták és elkobozták a Jurtát, Romhányi saját tulajdonát, különbözõ alantas jogi csûr-csavarokkal. A Szent Korona is megszûnt, bár néhány évig még megjelent Magyar Feltámadás néven, ezt azonban csak halvány nosztalgiának tekinthetjük. (Késõbb a Hunnia is tönkrement, aztán csöndesen beadta a kulcsot. Itt jegyzem meg, hogy azóta - a 7 éves Tárogató kivételével - egyetlen honi újság vagy folyóirat sem emelkedett az említett kettõhöz hasonló magasságokba.)

Szabadulása után (1996-tól) R. L. megpróbált ismét visszatérni a közéletbe, de már mindenütt leírták. Õ maga is elbátortalanodott, háttérbázisát, támogatóit elvesztette, lobogó lelkesedése alig parázslott, szinte emberkerülõvé vált. Egyik megrendítõ önvallomásában szomorúan írta: „Se lakásom, se otthonom, se jövedelmem, se vagyonom. Eltiporva, kirabolva vegetálok - akár Magyarország! Számûzetésben élek a saját Hazámban!" Mintha politikai tisztánlátása, realitásérzéke is elhagyta volna. Pótcselekvésekbe menekült, üres délibábokat kergetett, nem akart vagy nem mert a nyilvánosság elé lépni. Többször összefutottam vele (legutóbb néhány hónappal halála elõtt), boldogan üdvözöltük egymást, meghallgattam újabb és újabb terveit, de a szavak mögül valahogy hiányzott a hit, a régi eltökéltség. Általános csalódottságát képtelen volt leplezni, egy testileg-lelkileg megtört ember állt elõttem. Óvatosan próbáltam vigasztalni, emlékeztettem õt az egykori szép napokra, s biztattam a további munkálkodásra, mert amíg nem adjuk fel, addig van remény a fölemelkedésre.

Gyászolom õt tiszta szívembõl. Élete torzóban maradt ugyan, nemzetmentõ harca mégsem volt hiábavaló. Avatott vezéregyéniségként abban a sötét korban csatázott hazájáért, amikor tehetségben, fölkészültségben és szívósságban alig a